Mi köt össze két látszólag nagyon is különböző népet? A származás, a közös nyelv, az azonos kontinens, esetleg a művészet, vagy a gondolkodásmód? – e kérdésekre keresi a választ a Nyelvrokonok című Észt-magyar kortárs művészeti kiállítás a Ludwig Múzeumban, amely különböző művészeti stílusokat és kifejezésmódokat rendkívül merész, figyelemfelkeltő módon állít egymás mellé. Bár sokan ma is megkérdőjelezik – gyakran országunk miniszterei is – hogy a magyar nyelv a finnugor nyelvektől eredne, (s hogy bármi közünk is lenne olyan népekhez, mint az észt) tudományos kutatások igazolják e rokonsági kapcsolatot. A kiállítás jelentőségét azonban nem csupán a közös nyelvi leszármazás adja, aktuálissá különösen az teszi, hogy idén ünnepli megalakulásának centenáriumát az Észt Köztársaság. A tárlat ebből az alkalomból az észt és magyar művészet párhuzamait számos megközelítésben, eltérő gondolkodású és alkotásmódú művészek munkáin keresztül láttatja, rendkívül friss, időn és téren átívelő megvilágításban.
Az Észtország kezdete és Észtország vége című alkotásokat látva a látogató nem csupán a kiállítás sokszínű terébe lép be, de egy nyelvileg és területileg is meghatározott, mégis nagyon széthúzó képet kap a tárlat központi szereplőiről. Kaido Ole munkáinak helyenként ironikus hangvétele, másutt mitologikus vonatkozásai a nézőt nem csupán az észtek, de saját gyökerei, történelme és mindennapjai kapcsán is gondolkodóba ejtik. E gondolati ívnek rendkívül frappáns folytatásául szolgál Tanja Muravskaja A mieink című fotóprojektje, amelynek keretében tíz, észtországi NATO-bázison állomásozó férfi katonát, és az észt védelmi alakulatból tíz fiatal lányt láthatunk. A nemzeti öntudat kérdése különös mélységekig hatolva jelenik meg az emberi arcvonásokat közelről bemutató egyenruhások arcán. Mindezzel pedig remek párhuzamot képez a Technica Schweiz (László Gergely és Rákosi Péter) a Nagykátai kistérség hagyományőrző tüzércsapatáról készült Ingázó tüzérek című fotósorozata.
A kiállítás a történelmi múlt és a jelen égető problémáit különböző perspektívákból mutatja be: gyakran kifordítva, ironikus, gúnyos színben látjuk mindennapi párbeszédeinket, a fogyasztói társadalom és az online világ hálójában gúzsba kötve szorongatott életünket. Marko Mäetamm művei a néhány szóba besűrített “komoly” SMS üzenetek, hangsúlyos üzleti márkák, valamint a globális világban percről percre történő katasztrófák és szerencsétlenségek között lavíroznak. Marge Monko a konzumerizmust és a nők szerepét tematizáló alkotásai, vagy a Johnson and Johnson művészcsoport hazai bulvárlapok főcímeit hordozó kitűzőiből összeálló Minden nap szükséged van rá című installációja egyaránt találóan illeszkednek a tárlat gondolati síkjába. Mindegyik alkotás önmagában is nagyon helytálló gondolatokat fogalmaz meg, s bármelyik előtt érdemes lehet elidőzni: Farkas Dénes fiókos szekrényből álló archívuma interakcióra sarkall, a művész saját fotóiba a fiókok kihúzásával nyerhetünk privát bepillantást. A nemrég elhunyt Birkás Ákos kétezres években készült sajtófotókon alapuló figuratív festményeit is érdemes közelebbről szemlélni, ugyanis azokon szöveges kommentárokat, filozófiai és kritikai szövegek részleteit rejtette el az alkotó. A képek az identitás és a határok áthágásának napjainkban egyre gyakrabban felmerülő kérdéseit szögezik a nézőnek. Ehhez a problémakörhöz kapcsolódnak Németh Ilona munkái is: a Statement című videóban határon túli magyar művészekkel beszélget a magyarságról, valamint az ország politikai, kulturális helyzetének alakulásáról. A dunaszerdahelyi születésű nő emellett saját családja, és a XX. századi szlovákiai magyarok történetét is feltárja; a három különféle múlttal és jelentésréteggel rendelkező étkezőasztal emlékeket és személyes pillanatokat is magában hordoz.
A Nyelvrokonok az év egyik legsokoldalúbb kiállítása, nem csupán nyelvében, hanem gondolataiban, múltjában, a nemzeti és az egyéni identitáshoz való viszonyában is rokonságot tükröz az észtek és a magyarok között. S meglehet, hogy ezek a hasonlóságok nem kizárólag e két népet, vagy az európai nemzeteket fűzik össze, sokkal inkább tekinthetők globális, alapvető emberi mozgatórugóknak, amelyekről újra és újra érdemes beszélni. Akár a művészet határain túl is.
