Az ember soha nincs egyedül. Ez nem a skizofrének alapállítása, hanem általános létállapot, hiszen mindenki beleszületik egy családba, közösségbe, társadalomba, korba, egy adott nyelvbe, amik aztán messzemenőkig meghatározzák a sorsát, mit tehet, mit gondolhat, mi ellen léphet föl alkalmanként. Maxim Leo német újságíró az NDK-ban látta meg a napvilágot, nem is akármilyen családban: náluk a szocialista államhatalom fémjelezte történelem szorosan összefonódott a személyes történetekkel.
Ő volt a családban a nyárspolgár, írja „Volt egyszer egy NDK. Egy keletnémet család története” című, németül 2009-ben, magyarul idén megjelent könyvében a szerző, aki mindig is élre vasalta az ingeit, pedánsan öltözött és nagy rendet tartott a holmijai között. „Nem sok választásom volt – meséli nevetve, mikor az őszi budapesti Margó Irodalmi Fesztiválon beszélgettünk vele –, ez volt az egyetlen lehetőségem a lázadásra: a konzervatív életmód megvalósítása. Mert hogyan is reagálhattam volna másképp egy háromnaponta hajszínt váltó punk apa és anya szokásrendszere ellen?”
Összecsapás a konyhában
A képzőművész apa, Wolf és az újságíró-történész anya, Annette azonban maguk is lázadónak számítottak, élesen kritizálták a kommunista diktatórikus rendszert – noha közel sem álltak e téren egymással azonos platformon. Míg a festő Wolf az egészet a szemétdombra kívánta, addig Annette inkább belső reformok által hitte jó darabig megjavíthatónak a hetvenes-nyolcvanas évek NDKideológiáját és a mindennapokban tapasztalható korlátozásokat. Ezért aztán az otthoni béke elég ingatag lábakon állt, a szülők nem azon kaptak össze a legtöbbször, ki felejtett el bevásárolni, hanem politikai nézeteik csaptak össze a konyhában tartott eszmecseréken. A kis Max és öt évvel fiatalabb öccse, Moritz pedig rendre azt láthatta-hallhatta, hogy apa üvöltözik, anya pedig sír.
„Gyerekként nyilván fogalmam sem volt a veszekedéseik fajsúlyos témáiról, csak felnőttként értettem meg konkrétan, miről is folyt a vitájuk – mondja Maxim. – Mi az öcsémmel csupán szenvedő alanyai voltunk ezeknek a disputáknak. Ami viszont jelentős feladat elé állított, az a tapasztalt többrétű valóságértelmezés közti egyensúlyozás kialakítása volt” – teszi hozzá a Stasi által rendszeresen megfigyelt család nagyobbik fia, aki már a felmenői megbízhatatlansága miatt a saját bőrén érezhette a rendszer visszásságait, mivel nem vették fel a kinézett iskolájába.
„Többféle valóságmodellből kellett egy sajátot felépítenem. Egyfelől ott volt az iskola, ahol a tanárok a jól funkcionáló szocialista társadalmat dicsőítették. Ennek aztán ellentmondott az utcán látott valóság, hogyan is élnek valójában az emberek. Harmadrészt a családi/szülői értelmezés, amely ráadásul kétfelé oszlott vélemények tekintetében. Nem volt könnyű szituáció, hogy ezek közt egyensúlyt teremtsek, nem volt közös vízió. Választani kellett, én pedig azt a stratégiát választottam, hogy kikerüljek a vitákból, hogy a saját igazságérzetem alapján mindegyik valóságból kiemeltem magam számára azt, amit igaznak éreztem.”
Partizánok, pártfunkciók
Érdekes, hogy öccse, aki a berlini fal leomlásakor még csak 14 éves volt, egészen máshogy viszonyult a történelem és politika meghatározta családi hangulathoz, egyben a bátyja által később megalkotott párhuzamos család- és társadalomtörténethez. „Én már korán otthagytam a családi fészket, míg ő otthon maradt, nekem a nyugati, kapitalista világ tapasztalata felszabadulást adott, passzolt hozzám, magaménak éreztem a célorientáltságot, a versenyszellemet, a kapcsolatépítés játékosságát – részletezi Maxim Leo. – Az öcsém mindezen nem ment keresztül, sokkal kevésbé vált magabiztossá, jóval hezitálóbb karakter. És talán még nem is lépett abba a korba, amikor a könyvhöz gyűjtöttem az anyagot, hogy érdeklődést mutasson a közös történetünk iránt, így annyira nem is mozgatta meg, hogy a családfakutatás során a gyökerekig ások.”
Pedig nem kevés érdekességgel találkozhatott volna, hiszen már az anyai dédapja a ’20-as években a német kommunista párt belső ellenzékét képviselte, nem meglepő, hogy a moszkovita mozgalmárok ki is ebrudalták ellenségként, hogy aztán (zsidóként) koncentrációs táborban végezze. Az anyai nagyapja, Gerhard Leo ezzel szemben emigráns (menekült) nagypolgári családjával Franciaországba kényszerült, ahol a francia ellenállás oldalán küzdött partizánként a németek ellen, s később ennek révén részt vett az NDK megalapításában, élete során mindvégig fontos pártfunkciókat betöltve (s unokájának a partizánélet szépségeiről, hősiességéről mesélve).
S noha a valóságban soha nem kerültek szembe sem a harcmezőn, sem később, a hidegháború időszakában kvázirokonként, nagyon érdekes lett volna, ha az apai nagyapa, Werner mégiscsak összetalálkozhatott volna Gerharddal, hiszen ő a Führer lelkes híve volt, a német hadseregben frontszolgálatot teljesített, majd a többéves hadifogolylétet követően, családját elhagyva – pillanatig sem hezitálva – a sztálinista kommunista állam odaadó támogatójává vált. „Hasonló realitásokban éltek, de mindegyiküknek megvolt a maga taktikája, stratégiája arra, hogyan kerülje el a valóságot, ezért, ha egy családi asztalhoz ültek is volna bármikor, nagy valószínűséggel a semmiről vitatkoztak volna” – mondja a felvetésre felcsillanó szemmel Maxim Leo.
Kényelmes lebegés
Az identitásvállalás és -váltás központi témája már a legifjabb generációt is elérte. Azt a generációt, ami már csak elbeszélésekből értesül, már ha érdekli, a német újraegyesítés előtti állapotokról, a meghasadtságról, ami jellemezte úgy az antifasiszta alapokon nyugvó társadalmat, mint az emberek személyiségét. Leóék családja esetében külön érdekesség lehet, hogy vajon az ő gyermekei mi ellen, ki ellen lázadnak a jelenben, akár a felmenők ismeretében. Maxim Leónak éppen aktuális a kérdés. „A minap beszélgettem a most 18 éves lányommal arról, merre is folytassa a tanulmányait, ami nem kis nehézség számára, mert ahogy a generációja tagjai többségének, neki sincs különösebb víziója, célkitűzése a jövőt illetően, nincsenek számára olyan markáns politikai-ideológiai álláspontok, ami ellen lázadna. Kényelmes lebegés az életük a szülők biztosította jóléti háttér által; és ami különösen problematikus: a szüleiket tekintik példaképnek.”
Az identitásszerzést/-váltást azonban így sem kerülhetik el, hiszen „az egész világon politikai-társadalmi válság tapasztalható, még ha más mérvű és természetű is ez Németországban vagy Magyarországon” – vázolja a jelent Leo, aki viszont markáns véleménnyel van a lehetséges jövőt illetően, kilépve a szűkebb családi viszonyok közül a társadalmi szintre.
„A magabiztos ember sokkal toleránsabb, segítőkészebb, szolidárisabb a társaival, míg a nacionalizmus a magabiztosság hiányának, a félelemnek az egyik jele. Nagyon rossz érv az, ha valaki azt mondja, azért van szükség erős nacionalizmusra és populizmusra, mert a közösségben, az Európai Unióban sérül a nemzeti autonómiája. A nagyon erős autonómia ugyanis izolációhoz vezet, aminek semmi értelme – az együttműködés, az egység, az összefogás az egyetlen helyes út.”
