A magyar tudomány nagy korszakai ritkán esnek egybe a tudományról szóló újságírás nagy korszakaival. A mérhető tudományos teljesítmény a rendszerváltás óta meglehetősen kacskaringós grafikon mentén halad, miközben a tudományos sajtó – a „szeriőz” média egészéhez hasonlóan – a 90-es évek második fele, a kereskedelmi tévézés és a bulvármédia berobbanása óta lefelé csúszik a lejtőn. Ehhez képest különösen feltűnő, hogy van olyan sajtómunkás Magyarországon, aki egy teljes életpályát szentelt a tudományos-ismeretterjesztő újságírásnak, magasra ívelő hazai és nemzetközi karriert csinált úgy, hogy ki sem mozdult az adott szakterületről, és olyan lenyomatokat hagyott maga után, amelyek között az utókor két-három évtized távolából is élvezettel böngészhet.
Palugyai Istvánnak, a Népszabadság tudományos szerkesztőjének most megjelent interjúkötete, a Tudomány, játék lebegés ilyen reliktumgyűjtemény: látszólag a tudományról szól, valójában egy kiveszőben lévő újságírói szerepfelfogásról, meg mindarról, ami ezzel az országgal, illetve ezzel a bolygóval mostanában történt. Aki próbálkozott valaha cikkírással, az tudja: bármilyen műfajban – de interjúban különösen – nagyon nehéz olyasmit alkotni, ami évtizedes távlatban sem veszít az érvényességéből. A hatvankét válogatott beszélgetést tartalmazó kötetbe mégis szinte kizárólag kortalan párbeszédeket sikerült összegyűjteni, ami ebben a koncentrációban akkor is kivételes teljesítményt sejtet, ha tudjuk, hogy az 1991 és 2016 közötti időszak több száz eszmecseréjéből szűrték ki a könyvbe fölvett darabokat. A biológusként, Csányi-tanítványként végzett szerzőtől igen távol áll a mostanában a magyar média bizonyos szegmenseiben elvárt és elfogadott mikrofonállvány-szerep. Felkészült kérdezőnek, értő és megértető beszélgetőpartnernek mondanánk inkább, aki az átlagosan tájékozott olvasó/hallgató/néző nevében kérdez, ám korántsem átlagos tájékozottsággal. Azaz a kérdéseivel, állításaival rendre fölnő a kérdezettekhez, de közben mégis a háttérben marad, a válaszokat pedig folyamatosan „fordítja”, egy pillanatra sem feledve, hogy a legfontosabb feladata nem a közönség elkápráztatása, hanem a tájékoztatás.
A jelzett időszakban szinte mindenkivel készített interjút, aki a tudományban magasra jutott. Tényleg csak a példák kedvéért: Teller Ede, Oláh György, Rubik Ernő, Kosáry Domokos, Jane Goodall, David Attenborough, Richard Dawkins – ezek a nevek azoknak is mondanak valamit, akik amúgy nincsenek benne a tudományos vérkeringésben. Palugyai István – ahogyan az Akadémia könyvtárában, a kötet bemutatóján a szintén interjúalany Falus András kérdéseire válaszolva elmondta – sosem állt hadilábon a szerencsével, és rendelkezett azzal az újságírói adománnyal is, aminek a fontosságát szerinte nem lehet túlbecsülni: sokszor volt jókor, jó helyen. Amikor a pályát kezdte, kevesen rendelkeztek még a fiatal, könnyen mobilizálható pályatársak közül természettudományos végzettséggel és két nyugati világnyelv ismeretével, ráadásul a tudományos újságírás nemzetközi szervezeteiben egyre magasabb posztokra kerülve, az európai és a globális tudomány csúcsrendezvényere eljutva – ha máshogy nem, a konferenciák szüneteiben, az ebédnél vagy a liftben – olyanokhoz is közel kerülhetett, akivel amúgy a világlapok riportereként is nehéz szóba elegyedni.
Szépen írni, okosan kérdezni sokan tudnak a magyar sajtóban, de abból még nem lesz kordokumentum. Ezek a kérdés-válaszok azonban krónikát írnak: kirajzolódik belőlük az egykor világhírű magyar vízügy tragédiája, az MTA és a politika ütközéseinek sora, sőt az is, hogy volt olyan időszak – nem is régen –, amikor a rendszerváltásunk társadalomtudományi nézőpontból civilizációs sikertörténetnek tűnt. Zárásul most mégis egy kevésbé optimista, de a kötet (meg a mai kor) hangulatához jobban illő gondolatot választanánk az etológus Csányi Vilmostól. Amikor a szerző azt kérdezte tőle, hogy mi marad utána, a világszerte ismert tudós így felelt: „-Nem érdekel. Az élet is csak addig, amíg tudok róla. Bármilyen, halálom utáni megtiszteltetést elcserélek egy ma hasznosítható dologra. És különben is, mit számít, hogy hétmilliárd emberből az egyik összekoszolt néhány papírlapot?”
