Bő nyolc évtizeddel ezelőtt fakadt ki a gyönyörű vers a költőből: „Már két milliárd ember kötöz itt, / hogy belőlem hű állatuk legyen.” Most pedig, 2018 vége felé immár 7,6 milliárd fölött tartunk, és a becslések szerint mindössze hat év múlva eléri Földünk ember-népessége a nyolcmilliárdot.
Mintegy hatvan éve, 1960-ban, harminc évvel azután, hogy a költő a fenti számot leírta, ez az érték még csak másfélszeresre nőtt. Egy globális számláló szerint jelenleg minden másodpercben mintegy 4500 új ember népesíti kis bolygónkat. És a tudományos becslések szerint századunk végére a Föld ember-lakossága elérheti akár a 12 milliárdot!
Jól ismert persze, hogy a lineáris előrejelzések többnyire nem szoktak beválni. Meglehet nem 12, „csak” 10 milliárd lesz az emberek száma, mert a növekedés üteme már most is lassul. Vigyázat, nem maga a növekedés, hanem annak sebessége lassulhat, sőt már lassult is. De végül is, hány embert és a hozzá tartozó, egyre nagyobb igényekkel, fogyasztással járó civilizációt képes eltartani ez a kis-közepes bolygó?
Egy riasztó figyelmeztetés
A napokban megrázó jelentést adott közre az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testülete (Intergovernmental Panel on Climate Change, IPCC). Nagyon komolyan kell vennünk, jelentős munka alapozta meg, sok ezer publikációt tanulmányoztak hozzá, száznál többen dolgoztak rajta, úgy, hogy több száz szakember megjegyzéseit is figyelembe vették. Az IPCC-jelentés megállapításaival nem lehet gyomorszorító érzések nélkül megismerkedni. Megtudhatjuk belőle, hogy az ipari forradalom óta hozzávetőleg egy Celsius fokkal nőtt a globális átlaghőmérséklet. Vigyázat! Átlag! Ami fontos érték, ám nagyon sok fontos részletet elfed. Valóban, naponta szembesülünk időjárási anomáliákkal. Amelyek persze előfordultak évszázadokkal ezelőtt is, katasztrófákat, éhínségeket, népcsoportok elvándorlását vagy akár teljes kihalását okozva. Csakhogy itt álljunk meg! Mennyire tarthatjuk megbízhatónak ezekről a régi történésekről szóló ismereteket? Mennyire hatottak az emberekre? Egyrészt, azokban az időkben nem vezettek nyilvántartásokat, mert írni és számolni sem tudtak az emberek, tehát voltaképpen csak az igazán nagy események emlékei maradtak fönn: éhínségek, tömeges elvándorlások, területszerzési háborúskodások. Másrészt, a ma emberére gyakorolt hatások összehasonlíthatatlanul erőteljesebbek, megrázóbbak, mint akár még csak egy-két századdal ezelőtt voltak.
Merthogy napjainkban szó szerint valós időben szembesülünk a megrázó eseményekkel: hatalmas földrengésekkel, pusztító tornádókkal, szinte kivédhetetlen cunamikkal, óriási folyóáradásokkal. És nyilván egészen más érzéseket kelt az emberben az egy-két héttel később jövő híradás, mint amikor a világot behálózó hírközlés jóvoltából személyesen maga is szinte az adott pillanatban szembesül a vészhelyzettel. Csak egyetlen példa erre az alapjaiban megváltozott helyzetre. 1755 november elsején reggeltől Lisszabonnál hatalmas földrengés-sorozat pusztított, aminek amúgy is súlyos hatásait szökőár és futótűz erősítette óriási katasztrófává. Százezernyi volt az áldozatok száma. Egy magyar kortárs naplójában bő két héttel később jegyezte föl az eseményt, mert akkor értesült róla. Ma pedig a reggeli eseményekről már egy-két óra múlva részletes bemutatót kapunk az esti tévéhíradóban.
A veszélyeket azonban ma sem szabad lebecsülnünk. Komoly a figyelmeztetés: az IPCC szakértői szerint ha a megfelelő intézkedések elmaradnak, a globális hőmérséklet-növekedés folytatódik és századunk végéig eléri a 2 Celsius fokot, s katasztrofális jelenségek sorozata léphet föl, fenyegetve nemcsak civilizációnkat, annak eredményeit, hanem akár magának az emberiségnek a létét is.
Az inercia hatásai
A jelentésben a helyzetnek és a várható folyamatoknak a leírása döbbenetes víziót mutat, és nyilván arra szolgál, hogy ne csak felhívja a figyelmet a teendőkre, hanem sürgesse is azokat. Nagyon fontosak ezek a követelmények, ám egy részük túlságosan elvontnak, pontosabban a valóságos lehetőségektől elrugaszkodottnak tűnik. Ilyen például az a sürgetés, amely szerint, ha el akarjuk kerülni, hogy a globális átlaghőmérséklet növekedése ne lépje túl a 1,5 Celsius fokot, akkor 2030-ig -- 2010-hez képest -- 45 százalékkal kellene csökkenteni a világban a káros anyag kibocsátását.
Kétségtelen, hogy e kibocsátás az elmúlt néhány évben már eddig is csökkent - seregnyi szabályozó intézkedés és műszaki megoldás nyomán. Néhány százalékkal, ám régiónként, földrészenként nagyon eltérő módon. Vegyük azonban észre, hogy 2030-ig mindössze – kerekítve -- egy évtizedünk van. Nagyon rövid idő. Ez a követelmény, úgy látszik, nem számol a folyamatok inerciájával, tehetetlenségével. Amely lehet technológiai és emberi-társadalmi jellegű egyaránt. Minden rendszer mutat tehetetlenséget a változásokkal szemben. A műszaki rendszerek inerciája kisebb mint a társadalmiaké és könnyebb technikai megoldásokkal befolyásolni, de kiiktatni nem lehet. Hiába próbálja vészfékezéssel megállítani robogó járművét a mozdonyvezető, ha látja, hogy ember vagy autó van a síneken, legfeljebb csökkenteni tudja a féktávolságot, de a vonat csak hosszú távon képes teljesen megállni. Hasonló a helyzet a klímaváltozás befolyásolásával is.
A folyamatok megállítását több tényező lassítja, sőt, nem egy esetben akár ellenkező irányba állíthatja. A legfontosabb az emberi népesség növekedésének lendülete, amiről e cikk elején szóltam. A másik, hogy az egyre szaporodó emberiség élni akar az egyre újabb és újabb eredményeket hozó technikai fejlődés többnyire nagyon előnyös vívmányaival. Ez a mostani emberiség, még az elmaradott régiókban is többet és jobbat eszik, mint elődeink akár száz évvel ezelőtt is, a születéskor várható élettartama évtizedekkel magasabb, egészségét remek műszerek, képalkotó berendezések, kémiai anyagok (gyógyszerek), biológiai eljárások erősítik, közlekedése, kommunikációs lehetőségei hatalmas fejlődésen mentek keresztül. Hozzáteszem, vannak persze, nem is kicsiny régiók, ahol ezek a vívmányok nem, vagy csak nagyon kis mértékben hozzáférhetők, de a nagy többség számára már ma is elérhetők. És igencsak nehézkesen mondanának le róluk, még a korlátozásuk sem egyszerű. De hatnak más nagy inerciájú tényezők is. Például a versenyszféra – az ipar, a fejlett szolgáltatások körének - profit-orientációja, amely kétségtelenül ösztönöz új megoldások bevezetésére, de azok megteremtése maga is nagy inerciával jár. Hogyan állítsunk át egy évtized alatt olyan jelentős mértékben káros kibocsátású iparágakat, mint az anyagok – fémek, egyéb alapanyagok és műanyagok – előállítása, az energetika, a felszíni és légi közlekedés…. Nem sorolom tovább.
Az energetika és a közlekedés
Itt egy nagyon jelentős példára hivatkozom, mert ehhez értek leginkább: az energetikára. A világban a szénerőművek még mindig jelentős arányban szerepelnek, sőt, újak sorát építik. Ha pedig egyes zöld csoportoknak, politikusoknak sikerülne megakadályozni, hogy - legalább századunk végéig - atomerőművek létesüljenek és működjenek, akkor a szénnel üzemelő erőművek száma és így káros kibocsátásuk aligha fog jelentősen csökkenni. Ám a többi fosszilis üzemanyaggal sem jobb a helyzet, mert a kőolaj és a földgáz kitermelésekor például jelentős mennyiségű, a légkört erősen terhelő metán kerül ki. Csakhogy – mondhatni napi előnyök kedvéért – éppen a politikusok gátolják az ésszerű megoldásokat. Kirívó példa erre a német kormány 2011-es hirtelen elhatározása, hogy teljesen le kell állítani az országban a nukleáris energiatermelést. Üzleti és rövid távú politikai szempontok fonódtak össze ebben a döntésben, aminek egyes keserű eredményei már kezdenek megnyilvánulni.
De hadd hivatkozzam itt a magyar példára. A múlt században a nyolcvanas években az akkori ellenzék egyebek között egy műszaki objektum, a nagymarosi vízlépcső támadásával igyekezett megragadni a hatalmat. Sikeresen. Olyannyira, hogy az akkor mintegy 80-85 százalékban elkészült művet politikusok és a politika iránt elkötelezett aktivisták hathatós közreműködésével le is rombolták, meg nem hallgatva a hozzáértők, a szakemberek érveit. Az eredmény országunk dollár milliárdokban számolható anyagi vesztesége lett. Ám ennél súlyosabbak a vízügyi károk. Ha meglenne a vízlépcső, akkor például most nem szenvedne a Duna-mente a tartós szárazság nyomán bekövetkezett vízhiánytól. Ha meglenne a vízlépcső, akkor most hajózás szempontjából nem képezne a magyar Duna egy – átvitt értelemben -- kátyús, szinte használhatatlan szakaszt a nemzetközi folyó-sztrádán, vagyis a Duna-Rajna-Majna csatornán. Ráadásul melléktermékként a vízlépcső egy ma működő atomreaktorunk teljesítményének megfelelő, „tiszta”, a légkört egyáltalán nem terhelő, az ország által használható áramot termelne. Most éppen hasonló helyzet mutatkozik a lejáró élettartamú atomreaktorainkat felváltó új telepítésekkel szemben, amikor a jelenlegi politikai ellenzék ismét egy műszaki létesítmény támadásával akar népszerűséget szerezni magának. Holott mindkét létesítmény – a vízlépcső, illetve az onnan nyerhető energia, valamint az atomerőmű -- a légkör szennyezése, a globális klímaváltozás szempontjából kiemelten”tisztának” számít. Jól mutatja tehát e példa is, hogy a klímaváltozást akadályozó társadalmi-politikai beavatkozásokat milyen súlyos politikai megfontolások akadályozhatják, lokálisan és globálisan egyaránt.
Az ipari termelésen kívül a másik gondot okozó tényező a közúti közlekedés. Mondhatnók, e téren már jó úton járunk, mert az elképzelések, sőt tervek szerint a belsőégésű motorokat rövidesen felváltják a villamos (elektromos) hajtások. Nagyszerű! De azért vegyük észre, hogy az akkumulátorok gyártása és életük végén a lebontásuk bizony erősen környezetterhelő folyamatokban történik. Amellett a villamos hajtásokat táplálni kell, tehát igen erősen megnő az erőművi termelés növelése iránti igény.
A társadalmi-politikai ráhatások
E kiragadott példákból is láthatjuk tehát, hogy a társadalmi-politikai ráhatások mennyire jelentősek lehetnek. Nyilvánvaló, hogy a klímaváltozás szempontjából káros folyamatok csökkentéséhez elkötelezett nemzetközi és helyi szabályozások kellenek. Ám a tapasztalatok is tükrözik, mennyire keserves ezeknek nemcsak a létrehozása, hanem a működtetése is. Különösen, ha éppen a jelentős kibocsátású nagyhatalmak egyike-másika az, amely ellenáll, vagy egyenesen be sem tartja az előírásokat. Ráadásul egy-egy nemzetközi szerződés, megállapodás összehozása bizony több évbe, sőt, akár évtizedbe is telhet és a végrehajtás kialakítása sem egyszerű. Vagyis, az inercia-tényező erősen hat e folyamatokban.
Mármost, ha ennyi gát, akadály nehezíti a védekezést, érdemes-e az IPCC jelentéséhez hasonló törekvések közreadása és reális-e a belőlük fakadó követelmények megvalósítása? Feltétlenül érdemes! Mert ez a jelentés is rávilágít a helyzetre, a várható folyamatokra, és kezdeményezheti fontos és tartós intézkedések bevezetését. Csak éppen tudatában kell lennünk korlátainknak, az érdekhálózatok szövevényes hatásainak, a visszacsatolásoknak, az egymással rivalizáló, sőt egymást kioltó érdekek befolyásának és nem szabad nem teljesíthető követelések (olykor vágyálmok) hangoztatásával hitelteleníti az eljárásokat és a következményeket.
A technikai haladás segíthet
Végül is, gondoljuk el, mi lehet a válasz az emberiség nagyon gyors szaporodására, ami nyilvánvalóan együtt jár az igények, a fogyasztás mennyiségi – és az állandóan fejlődő technika által biztosított minőségi – növekedéssel. Megállítható-e ez a növekedés? Cinikus, nagyon gonosz, roppantul visszataszító válasz lehet: igen, jó nagy, kiterjedt háborúkkal, esetleg járványokkal máris jelentősen redukálható (lenne) a népesség. Na ugye! Ki akarhat ilyen megoldást? Csak hát a dolgokat konzekvensen végig kell gondolni, még akkor is, ha a következtetések nem szívderítőek. Apokaliptikus jelzések, felvetések helyett mi az, ami lényegi segítséget adhat a baljóslatú folyamatok - ha nem is azonnali vagy gyors - megállításában, de legalább is, fékezésében? A technikai haladás látszik ilyennek. Már most is vannak biztató jelenségek. A világunkat egyre nagyobb mértékben és hatásosságban átszövő infokommunikáció, amely szinte nulla inerciával szolgálja a kapcsolatokat, a közléseket, a jelzéseket és visszajelzéseket. De a szén-dioxid kibocsátás redukálásában is megjelentek már, sőt működnek olyan eljárások, amelyekben éppen e gáz a fűtőanyag. A technika jelent segítséget a takarékosságban is, a hatékonyságot növelő eljárásokkal. Biztató, hogy e sor még hosszan folytatható. A technikai haladás tehát viszonylag hamar alkalmazható megoldásokat kínálhat. Ám lássuk be, hogy az emberi tudat, az emberi-társadalmi törekvések és hatások inerciája a gyors változások ellen hat.
*
A végére hagyok egy igazán optimista jóslatot. Már csak röpke ötmilliárd év, amikorra éltető Napunk, elfogyasztván üzemanyagát, felpuffad, elnyeli a belső bolygókat, akár még a Szaturnuszt is. És akkor megoldódnak a szennyezési problémáink.
