– Volt már, ha nem is nagy, de egy eléggé fontos szerepe egy igazi sikerfilmben – a Vaksötét című amerikai horrorban kellett meghalnia, illetve levegő nélkül elmerülnie egy undorító fekete trutyiban. Bármit vállal a szerepért?
– Mindent nyilván nem. A bungee jumping például határeset lenne. Mondjuk, ha Spielberg kérne, hogy fejkamerával ugorjak le valahonnan, valószínűleg megcsinálnám, bár az már tényleg határeset volna. Nem szeretem használni a komfortzóna szót, mert rengeteg színész hivatkozik rá, de valahol tényleg ott kezdődik a magic, ahol az ember átlépi a határait. Amikor kell venni egy nagy levegőt, hogy megcsináld a jelenetet. Ilyen volt ez az elmerülés is a folyadékban, betapasztott szájjal, de ilyen egy szerelmi jelenet is.
– Nem megy könnyen az intimitás a filmvásznon?
– Szerintem semmilyen színésznek nem megy könnyen. Nem természetes ennyire kitárulkozni. Egy szerelmi jelenet színtiszta koncentráció. Hogy ne jusson eszembe egy pillanatra sem, hogy néznek. Hogy kizárjak minden beférkőző gondolatot. Soha nem szól arról egy intim együttlét a vásznon, hogy ott történik is valami a két ember között. Részemről a zavar teljes leküzdése zajlik.
– No de megtesz bármit?
– Nem. És az sem biztos, hogyha valamit már egyszer megcsináltam, azt újra megteszem. A forgatókönyvtől és az adott szituációtól függ.
– Korábban azt nyilatkozta, hogy magyar színésznő, éppen ezért itthon szeretné megtalálni magát, aztán mégis szabadúszó lett, hogy intenzívebben kacsintgathasson külföld felé. Most éppen menne vagy maradna?
– Amikor tavaly eljöttem Fehérvárról, nagyon mentem volna külföldre. Emiatt kezdtem külföldi ügynökségeket felkutatni, ezért fogtam önmagam menedzselésébe. Valahogy úgy éreztem, mennem kell, arra volna szükségem, hogy új dolgokat tapasztaljak meg. Bár sok filmszerep talált már meg, szerettem volna még több filmes lehetőséget. Lelkileg is szükségét éreztem a változásnak, de most, hogy hirtelen ennyi minden megtalált itthon, és megtapasztaltam, milyen szabadúszóként lavírozni, harmóniára leltem. Továbbra is keresem a külföldi lehetőségeket, de nem szaladok mindenáron a bizonytalanba. Az ember véleménye egyik napról a másikra változik, főleg egy olyan szakmában, ahol állandó önvizsgálatot kell tartani.
– Mit gondol, miben más külföldön?
– Azt a fajta szellemi nyitottságot, amit például Berlinben vagy New Yorkban tapasztal az ember, nagyon jó lehet megélni. Berlinben az is vonz, hogy a nyitottság mellett van egyfajta következetesség is. Ha például valaki elkezd rasszista megjegyzéseket tenni egy kocsmában, odamennek az asztalához, és megkérik, hogy távozzon. Itthon azért sok mindent meg lehet tenni, ami kevésbé emberbarát.
– Ezt a nyitottságot egy nálunk forgató külföldi stábban is érzi?
– Abszolút. Nemrég forgattam egy angol filmben, kicsi szerep talált meg, a jelenet viszont, amit forgattam, nagyon nehéz volt. Megcsináltam jól, a körülmények is segítették, hogy jó legyen, mégis már-már zavarba estem, ahogy a rendező, az operatőr és a főszereplőnő gratulált.
– Magyarországon is megbecsülik, ha jól sikerül egy-egy jelenet?
– Persze elismerjük, ha valami jó, de az érzéseinket nem merjük kifejezni, hiába tetszik valami a másikban. Amúgy fogadni sem tudjuk a bókokat: ha megdicséred valakinek a cipőjét, elgondolkodik, mit akarsz tőle.
– Azért megdicsér másokat?
– Igyekszem. Egy hét New York után például még egy hétig van erőm rámosolyogni az emberekre a villamoson, aztán elmúlik. Lehet, hogy ez a nyitottság csak egy bizonyos szintig tart, de jólesik az embernek.
– És ha valami nem tetszik, azt szóvá teszi?
– Van, hogy szólok, van, hogy nem. Amikor egy buszvezető úgy vezet, mint egy őrült, és örülhetünk, hogy szegény néni nem kap combnyaktörést, akkor figyelmeztetem, hogy ezt nem kéne, de nap mint nap gondolkodom azon, hogy mi a jó. Néha úgy érzem, úgyse tudom megváltoztatni a másik álláspontját, minek vitázzak vele. Bizonyos dolgokat mégsem tudok szó nélkül hagyni. Az igazságtalanságot nem bírom.
– A szakmában is előfordul?
– Persze. Meg is szoktam mondani, de meg kell tanulnom, hogy nem kell mindent kontrollálni. Nem kell mindig dumálni.
– Azt tudjuk, hogy zenés színházi osztályba járt, de hogy jött a lemez ötlete és Halper László jazzgitáros az életébe?
– Laci hallotta a rádióban a Swing című film egyik dalát, amit én énekeltem. Volt egy lemezanyaga, ahhoz keresett énekest, és rám gondolt. Én meg éltem a lehetőséggel.
– A Like a rolling stone is ilyen derült égből felkérés?
– Azt a Halper-lemez hozta – a GetCloser-koncertek szervezője, Kleb Attila hallott minket a Müpában egy koncerten, és megkérdezte, lenne-e kedvem más műfajban is kipróbálni magam. Volt. Először Dusty Springfieldtől a Spookyt választottam, úgy gondoltam, hogy az passzol a hangomhoz és az alkatomhoz, de aztán mellé került egy olyan dal is, amit egyszerűen csak szeretek. A Play that funky musickal meg kell küzdenem, hogy jó legyen.
– Van szíve csücske dal? Vagy olyan műfaj, amelyben szívesen kipróbálná magát?
– Alapvetően babonás vagyok a vágyaimmal kapcsolatban, és nem szívesen beszélek róluk, de jó, most kimondom. Meglátjuk, melyik jön össze: amit kimondok vagy amit nem. Örülnék, ha megtalálna egy olyan zenei formáció, akikkel picit lebegősebb, meditatívabb vizekre lehetne evezni. Amilyen zenét például a Tame Impala, a Radiohead vagy Moby játszik. Ilyesmiből jó volna kreálni egy saját világot.
– Két filmben is játszott Törőcsik Marival, és még mindig akad olyan, aki azt hiszi, hogy az unokája vagy legalábbis rokona a művésznőnek. Milyen a viszonyuk?
– Pont olyan, mint bármelyik másik kollégával. Persze felnézek rá, óriási művész, örülök, hogy találkozhattam vele, de úgy érzem, hogyha felülnék arra a lóra, amit sokan próbálnak alám tolni, az visszaélés lenne. Távoli csodálója vagyok. Ennyi az egész.
