Kísértet járja be a magyar szellemi életet, a kulturkampf kísértete.
De nyomban fel is kell vetni a szétszálazó és pontosító kérdést: valóságos kulturális harcról van-e szó vagy csak alakosodó kísértetről? Ugyanis a "kulturális erőterek", amelyek egyaránt szerveződnek a társadalmi rétegek, s az őket – persze nem mechanikusan – megtestesítő érték- és eszmerendszerek mentén, állandóan harcban állnak egymással. Tehát ez nem újság. S az sem, hogy az eredendő különbözőségnek – vagy a felek szempontjából nézve: az egymás számára idegenségeknek – ez a dialektikus természete. Ezért hol békésen egymás ellen élnek, s ezzel az adott kultúra sokszínű gazdagságát gyarapítják, hol a folyamatos izzástól lángra kapva, törésre igyekeznek vinni a harcot – nem ritkán végzetes eltörést előidézve, amelynek a kultúra egésze és azt kihordó társadalom látja kárát. Ez utóbbi esetek nagy részében az állam, még pontosabban: a hátterében munkálkodó politikai erőviszonyok is behatolnak a számukra eredendően idegen területre. Ezért bármilyen mögöttes szándék vezesse is a politikumot, beavatkozása csak katasztrofális hatású lehet. Ugyanis a művészeteket – az igaziakat – emberek alkotják, akik "mint minden ember: fenség / Észak-fok, titok, idegenség" módon különbözőek. (Persze csak addig – és már nem járunk ettől messze –, amíg a művészeti alkotásokat nem robotok és még mindig az ember programozta algoritmusok állítják elő. A mostani kísértetjárásnak van egy ilyen, "új(magyar) idők szelére" hajazó olvasata is.)
Az igazi művészet
A magyar – vagy bármilyen – kultúrát jobb- és baloldalira felszabdalni, majd azt a politikai választások eredményének alárendelni, öngyilkosság. Amely a magyar történelemnek, s ezért a kultúrának is mély és meghatározó, ha úgy tetszik: konzervatív, vagy tradicionális sajátja – "Nekünk Mohács kell" –, de a magyar sorsválasztások előtt a maga ciklikus ismétlődésében oly vigasztalan emlékekkel terhes. (Pap Károly dolgozta ki az "öngyilkos lelki alkat" máig legérvényesebb fenomenológiáját a Zsidó sebek és bűnök című, 1935-ös, egy valóságos kulturkampf diskurzusában született pamfletjében)
A Magyar Időkben felbuzgott Békés Márton, Szakács Árpád és Orbán János Dénes neve és vehemens publicisztikai tevékenysége köré kijegecesedett kardcsörtetés nem azért fenyegető, mert a kultúra szervesen szövevényes vegetációjába belegázoló, "vérszagra gyűlt" hajtók nem szakértők, s a most űzőbe vett vadakhoz képest nem olvasottak és műveletlenek, hanem azért, mert nincsenek tisztában (tudatosan vagy szándékosan – ezt nincs hatalmam megítélni) a művészeteknek, az irodalomnak az emberi nemhez rendeltségével. Ennek Szophoklész Antigonéjának elsajátítása révén (remélem, még kötelező a középiskolákban) minden kulturális hatásnak kitett ember olyan bensővé tett sajátjának illene lennie, ahogy mindenkiről feltételezzük, hogy ismeri a közlekedési lámpák színeinek jelentését.
Ennél még primitívebb – s mivel kulturális vonatkozásban fogalmazódott meg: rombolóbb - annak az igénynek a megfogalmazása, amely az országgyűlési választások eredménye függvényében szeretné meghatározni és berendezni a magyar kultúrát. Megint csak meddő a demokráciára hivatkozni, nem azért, mert az jelenleg van, vagy nincs, hanem azért, mert a demokráciának a kultúra természetéhez semmi köze, lévén politikai fogalom. (Noha az igénybejelentésnek van olyan politikai üzenete is, hogy a "szoclib" kultúra művelői és fogyasztói nem képezik a magyar kultúra és társadalom egyetemét, pontosabban: kívánatos lenne, hogy ne képezzék a pompás választási eredmények következményeképp.)
Az igazi művészet talapzatán élő kultúra azonban az ember - még magának is ismeretlen - legbensőbb lényének kibontásából, fölmutatásából és műalkotásokká homogenizálásából származik, aminek inkább Isten szentségéhez, a létezés hálaistennek még nem programozható titok-fokaihoz van köze. Egy-egy nemzet kultúrája Isten (a Természet) egy-egy olyan virágoskertje, amelynek a világra hozó spóráit, a rásugárzó napsütést, a sokféle színből összeálló szőnyegét nem lehet mesterségesen szabályozni, ahogy most az önjelölt "kultúrpolitikusok" követelik – hanem csak egyszerre az egészét elpusztítani vagy létezését tűrni, netán támogatni.
Felismerni, hogy a kultúra a nemzet leghasznosabb, noha nem választási ciklusokkal, sőt, történelmi korszakokkal értelmezhető energiaforrása – ez a kormányzat felelőssége, annál is inkább, mert a hatalom gyakorlói is a kultúra elsajátításából nyerték a döntő lökést, ami egykor a jelenlegi pozícióik felé röpítette őket. A kultúra képviselőitől és erőtereitől lojalitást várni, nemcsak a saját legitimációban való elbizonytalanodás látványos beismerése, hanem egy éppen önmaga lebontását elindító mozzanat is egyben. (Érdemes az ószövetségi Próféták Könyvéből a királyok és a próféták viszonyát elemezni az örök érvényű pandant-ok tanulságáért.) Hiszen az országgyűlési választásokon elért sikernek mi sem ad eligazítóbb jelentést, mint hogy párhuzamosan jött létre a nem-győztesek eszméit osztó kulturális mainstream, a maga szemétdombján hatalminak is lefordítható regnálásával. (Ez nem vagy nem teljesen azonos az ellenzéki sajtóval – aminek túlsúlya ellenére is nyert már a Fidesz választást, az akkori győzelemnek sokkal nagyobb hitelt adva.)
A magam integritása követeli
Mindezért nem érthető, hogy mit is takar a remélhetőleg csak egynyári kulturkampf. A kormányzat lakmuszpapírjának a szellemi élet rotyogó lecsójába mártását, a szigorúan a kormányzati – sőt a kormányzat által létrehozott – fórumon, hogy belengesse és előkészítse a következő központosító (minden nem lojális megnyilvánulást letörő), kultúrát beszántó intézkedéseket? Avagy túlbuzgó önjelöltek "presser group" akciójáról van szó, akik újabb hűbérbirtokokhoz kívánnak jutni, kihasználva az alkalmat, hogy a jelenlegi kormányzatban nincs kulturális érdeklődésű vezető, s ezért a hatalmi elit kiszolgáltatott, megvezethető, mégpedig "alulról". A kulturkampfokat valaha független értelmiségiek, s nem magas kormányzati stallumok birtokosai és nem kevés pénzek szétosztói kezdeményezték. (Nincs olyan épelméjű szoclib értelmiségi, aki ne ismerné el, hogy a rendszerváltás korszakának Rockenbauer Zoltán volt a legjobb – igaz nem nagy versenyben – kulturális minisztere, Pokorni Zoltán a művelődési minisztere, Jankovics Marcell pedig NKA-elnöke. Sajnos L. Simon László volt az utolsó a felső vezetésben, aki "tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály", de kár is volt "kibarackmagozni" pozíciójából. A szintén a magasles elé hajtott Prőhle Gergelynek a PIM élére lebucskázása pedig gesztus-reményt adott, hogy a kormányzat az egyetemes magyar kultúra ügyét egy erősebb, de a pártérdekeken felül is látó érdekérvényesítő kezébe adja.)
Nem kerülhetem el azonban, hogy kiürítsem a legkeserűbb poharat: kinek írom ezt a reakciót? A kipusztításra ítélt – önmagát "döglött oroszlánnak" minősítő – kulturális tér számára igazoló és igazodó jelentésnek? Ha nem lenne (nem mai keletű, és jól dokumentált, guglizható) lesújtó ítéletem róla, akkor is, mit lehetne vele elérni? Noha – itt és most – minden erőmmel védelmezem a "kulturális erőteret" az ellehetetlenítő támadással, netán intézkedéssel szemben, amely makacs következetességgel kirekeszt magából, mert én nem ilyen hóhér-beárazás révén kívánom az igazamat érvényre juttatni.
Akkor már hasznosabb lenne – noha ez az orientáció is idegen tőlem –, hogy a témában talán tétovázó kormányzatot beszéljem le nem a saját, hanem az ország vesztébe rohanás ódiumáról, ugyanis nem vagyok Che Guevara híve, aki szerint "minél rosszabb annál jobb", s épp egy minapi könyvecskémben jósoltam meg, hogy ez a kormányzat még három cikluson át a helyén marad. Azonban jómagam és a magyar nép is úgyszintén a helyén marad – noha szignifikáns számban el is tántorodik innen. Éppen ezért a magam integritása követeli meg, hogy ne "cinkos, aki néma" alapon töltsem el, ami még hátra van.
A kánonváltás szüksége
Ugyanis, nem lehet úgy hazudni, hogy az az igazság egy elemét ne tartalmazza. Igen, a kánonváltásra nagyon is szükség lenne! Ami plusz ok arra, hogy elutasítsam az újsütetű kultúrpolitikusok neofita buzgalmát, mert éppen ezt akadályozzák meg. Már Gyulai Pál és Vajda János elszegényítő következményekkel járt konfliktusa óta érik egy felszabadító kánonváltás. De csak a mi életünkben: ha egy országban egy száz éve várt Nobel-díjas mű született, s azt a magyar kultúra kánonképzői nem vették észre, akkor a Nobel-díj után illett volna sűrű bocsánatkérés közben önként távozniuk. Jób díja című, Kertész Imréről szóló monográfiám második, "recepció" című része a tragikomikus vitustánccal foglalkozott, amely a díj hazai sokkja nyomán bekövetkezett hazugságcunamit követte és elemezte, amelynek nem volt más motivációja, minthogy a delegitimáló bukást légneműsítve a regnáló "hogy ityeg a fityeg"-megmondók a helyükön maradhassanak.
Hogy ez (nem kis meglepetésemre) sikerülhetett, annak mélyebb okának kell lennie. A most kánonváltást s a kanonizálók hatósági detronizálását követelők bűnös hibája, hogy ezeknek az okoknak nem néznek utána, s még csak rá sem kérdeznek. Helyette a pénzcsapelzárás, s a fejek hullatása terrorjával vágnák el – megérthető – kisebbségi érzésük gordiuszi csomóját. Németh László, ha a "mély- és hígmagyarok" torz fogalma mentén is, de főleg nem kormányzati pozíciók sáncai mögül, s már akkor is jelentős életművel a háta mögött, Kisebbségben című pamfletjében (1939) megfizette a szerinte a magyarságtól idegen, s ezért őt zavaró valamennyi (élet)mű elolvasása és megemésztése, s az abból való koncepcióalkotás belépti jegyét. (Akár inspirálója, Farkas Gyula – Az asszimiláció kora a magyar irodalomban 1867-1914 című kötet szerzője –, aki ritka filológusi képességgel alapozta meg a magyar irodalom kertjében elvégzendő gyomlálóprogramját. De még Kolosváry-Borcsa Mihály is éveket fektetett gyilkos listái kidolgozásába.)
A Magyar Idők csörtetőinek azonban egyetlen utalásából sem asszociálható, hogy magukkal a művekkel s a mögöttük húzódó kulturális erőterek kialakulásával, s az őket létrehozó történelmi, társadalmi viszonyokkal foglalkoztak volna. S ezzel nem saját műveletlenségüket meztelenítik le, hanem annak állítanak példát, hogy a művészeti produkció tartalmának, megszületése szellemi környezetének, történelmi beágyazottságának, vonzáskörének nincs jelentősége. A "nem tetszik a pofád", "nem vagy a mi brancsunk tagja" a szelekció alapja – mint a választási eredmények logikus következménye. Ez maga a… - ezt már én sem mondom ki.
A fenyegetettséget tovább fokozza az a modern magyar kultúra fejlődésében szintén páratlan helyzet, amelyben a jelenlegi magyar társadalom leledzik. Nevezetesen az, hogy nincs fizetőképes kultúraeltartó rétege. Ennek is megvan a maga Trianonja: a valóságos Trianonnal beinduló "kettős kivándorlás" (Frank Tibor fogalma, s fontos 2012-es könyvének címe), amely folyamat a magyar holokausztban tetőzött, amikor a modern magyar kultúrát – alkotóként és finanszírozó közönségként – megalapozó magyar zsidóságot elpusztították, majd nem sokra rá a másik, szintén alapvető kultúrát lélegeztető "etnikumot”, a paraszt-polgár németséget pedig kitelepítették. Helyüket a szocialista rendszer vette át, hol szektásan szigorúbb, hol megengedőbb kultúrairányítással és mecenatúrával.
A rendszerváltás önálló hátország nélkül hagyta a kulturális teret – kiszolgáltatva az államnak, bármelyik pártszövetség gyakorolta is a hatalmat. (S egy ideig Soros György alapítványa is monopolszerepet játszhatott ezen a terepen, ugyanis az új korszak hajnalán e támogatás nélkül nem lehetett kulturális vállalkozást fenntartani, tehát a most pellengérre állított mecénás átmeneti segítsége – bármennyit is torzítottak szándékán helytartói – visszavonhatatlanul pozitív a magyar kultúra folyamatossága szempontjából.) Ezért a helyzetért nem egy hatalmi formáció, sőt nem is csak egy rendszer a felelős. A helyzet kezeléséért ma annál inkább. Ez súlyos történelmi felelősség egy világszerte érvényesülő kulturális paradigmaváltás billegően érzékeny keretei között, ezért is lenne tanácsos összefogni mindenkinek (és ezt az összefogást a kormányzatnak pártatlanul megszerveznie) – legalább csak ezen a politikától idegen terepen –, akinek a kultúrához objektíven kimutatható ismérvek alapján építő köze van. Mindezért a tét, a meglengetett, behúzott nyakkal várt szeptemberi ítélethirdetés a fensőbb körökből (író vagyok, miért köntörfalazzam: ez a kör egy személyből áll), döntő hatású lesz.
Ha a Magyar Idők skandálta skalpvadász huj-huj ritmusára és indulatára mozdul a korántsem oly rejtélyes azonosságú döntnök – csak a katasztrófa szakadékába kormányozhatja a magyar kultúrát és népét.
