Népvezéreknek, nagy formátumú politikusoknak, hatalom-technikusoknak, ha úgy tetszik diktátoroknak, egyetlen kihívása, vágya, megostromolni-hódítani akart csúcsa van: bekerülni a történelembe. Egy nemzet – ritka esetben a világ – kollektív emlékezetébe.
A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
(József Attila: A Dunánál)
Mit járhatott a fejében? Egyáltalán: a szinte könnyes és megrendült mosoly összevibrálását, majd elégedett elrendeződését az arcán vajon nem egy színjáték tartozékának kell-e tekinteni, ami valami igen jelentős határkövet jelölt ki drámai erővel és lecövekeléssel? A mesterségesen késleltetett pillanatot - a türelmetlen órákat – tudatos (manipulált) rendezés művének kell tekinteni, s nem hanyag, a szavazóhelyiségek előre nem látható biztosítása hiányának. E várakoztatást a súlyának megfelelő, fontosabb dimenzió fölvezetésének kell felfogni, s nem választási stikliként. Itt és most ki kellett lépni a szokványos reality show dramaturgiájából, amikor darab ideig tartó százalék-pörgések után alakul ki a végeredmény, s míg megszületik, lehet drukkolni, feszültségben izgulni, mint egy Oscar-díj átadón, ahol ugyan már minden eldőlt, de mégis marad idő az illúziók és vágyak csúcsra járatott kiéléséhez. Ugyanis a jól felismert rendezői utasítás szerint ki kellett várni a bombabiztos végeredményt – mintha egy futballmeccs kezdetén már az eredményjelzőn villogna a gólarány –, hogy olyan erővel sulykolódjon a köztudatba, hogy évtizedekre, évszázadokra megjelölje a perc történelmi jelentőségét.
"Történelem" – ez volt az első reakcióm, amikor megláttam beszédes arcát. Egy időtáv hirtelen korszakká kattanása és kimerevedése. Hiszen ez az önmagát választási eredménynek maszkírozó bejelentés kijelölte, mégpedig visszaható érvénnyel a kezdetét: 2010-et. S a legrövidebben kiszabható végét: 2022-őt, amit én inkább 2026-ra tennék. Hiszen, akárcsak 2014-ben, ma sincs egy jelölt, egy erő (állam- és társadalmi berendezkedésünk játékszabályai szerint: egy párt és vezére), aki/amely potenciális kihívója lehetne a Bálna színpadán 2018. április 8-án este 21.30-kor az arcán a korfordulót megérzékítő férfinak.
Bekerülni a történelembe
Egy-egy történelmi kor századokkal vagy évtizedekkel is behatárolható időt jelenít meg, hiszen a világot, vagy annak csak egy szeletét sajátos társadalmi berendezkedés, progresszív vagy regresszív fejlődés, (kor)hangulat, (kor)szellem jellemzi. Mindez a történelmi korszakra is érvényes, azonban benne az idő kiterjedése zárt. Van kezdete és vége, amit általában akkor lehet megállapítani, ha lezáródott, azaz valamely ok hatására befejeződött, ezért hatásai – politikai és szellemi hullámverései – megszűnnek, s ezután, már mint egy kikristályosodott történelmi tárgyat lehet vizsgálni százféle oldalról, különböző érzelmi és fikciós hozzáállásokból. Fogalma jelzővé, (korszak)meghatározóvá válik. E korszakok – karakterisztikus magyar sajátosságként – személyekről neveztettek el: Horthy- Kádár- s mostantól Orbán-korszak.
Ez volt a mostani választás tétje, s ama kifejezés magyarázata is az arcon, amely nyugtázta a magyar történelembe való bevonulás tényét és mozzanatát. Népvezéreknek, nagy formátumú politikusoknak, hatalom-technikusoknak, ha úgy tetszik: diktátoroknak (ezzel a szóval/fogalommal óvatosan kell bánni) – ugyanis ők is emberek, ezért ebből az aspektusból is érdemes vizsgálni cselekedeteik rugóit – egyetlen kihívása, vágya, megostromolni-hódítani akart csúcsa van: bekerülni a történelembe. Egy nemzet – ritka esetben a világ – kollektív emlékezetébe.
Magyarország (a Magyar Királyság) 1526-ban elvesztette függetlenségét, s csak 1918/19-ben nyerte vissza egy király nélküli királyságban, amelyet 1944 októberéig Horthy Miklós kormányzott, s ezért róla nevezték el a korszakot. Elődje, I. Ferenc József nem válhatott effajta névadóvá, noha 1848 és 1916 között fungált rekord hosszan az első számú magyar közméltóság szerepében. Azonban egy birodalom vezetője lévén inkább a magyar történelemben betöltött szerepe szerint osztható fel az ő ideje, az abszolutizmus, majd az azt követő kiegyezés, s végül a közös Monarchia korára. Ferenc József nem volt magyar, s uralkodása nem igen függött a magyar viszonyoktól, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc egy rövid, de annál jelentősebb hatású intervallumát (benne a debreceni trónfosztást és a Függetlenségi Nyilatkozatot) leszámítva a magyar nép nem befolyásolta. Ezért csak a függetlenné vált Magyarországra jellemző, hogy választott, vagy a választás látszatával felruházott – de mindenképpen eltűrt, tehát legitimált - fiairól elnevezett személyek vezetékneveivel szakaszolja – kicsoda? a magyar nép kollektívuma – saját újkori történelmét. Ez bizony – és sajnos ez is a magyar történelem sajátossága – rövid, alig százéves, de két évszázadot összeabroncsozó időfolyam, amire három név jut.
Most, oly frissen Orbáné.
Ha e nevek mögötti hősök társadalmi hátterét megvizsgáljuk, azok le is fedik a magyar nép társadalmi összetevőit – ezeréves dimenzióban. Horthy Miklós a feudális "politikai nemzet", a köznemesség képviselője. (Ha pontos lenne a kollektív emlékezet, akkor Horthy-Bethlen korszaknak illene a teljesítmény alapján nevezni ezt az ellenforradalommal, s apokaliptikus katasztrófával keretezett időt, s akkor – mint azt Romsics Ignác kitűnő elemzése is bizonyítja – a történelmi, sőt az erdélyi arisztokrácia szerepe is kidomborodna a korszak szellemében, nívójában és teljesítményében.)
Forrás: Fortepan/NAGY GYULA
Kádár János a proletárság képviselője volt, mégpedig abból a korból, amikor a proletárral adekvát kommunistának lenni, enyhén szólva nem privilegizált helyzetnek számított. Az ő autentikus elbeszélése – ezt majd még felfedezik – sok pozitívumot nyújtott, a demokrácia látszatát is nyíltan bevalló rendszerében. (Megváltó, s népjobbító szándékú zsidó értelmiségieket – Kun Bélát, Rákosi Mátyást – semmi szín, fenyegetettség, nemzetközi helyzet terhe alatt sem tűrt meg maga fölött a magyar nép.)
A népi írók diskurzusa
Orbán Viktor most e kivételes, mert a saját nevével megjelölt pozícióba és a végét illetően még nyitott időbe a magyar népnek a nép-képviseletből és a hatalomból legtovább kizárt, a Szent István-i nagy nemzetszakadás óta szolgasorba vert, majd elviselhetetlenül hosszan – jogilag 1848-ig, gyakorlatilag 1945-ig – a "második jobbágyság" kalodájába kényszerített, a társadalmi piramis legalját alkotó parasztságból érkezett. (Érdemes elolvasni Debreczeni József róla szóló első könyvének bevezető fejezetét.) Vele teljesült be Petőfi, vagy a népi írók nagy álma. (Pl. Németh Lászlóé, aki egy rövid ideig – az Új Szellemi Front kérészéletű időszakában – azt képzelte, hogy Illyés Gyulával és néhány társával beül Gömbös Gyula parlamentjébe.)
Sajnos az irodalmi művek és az irodalmi mozgalmak anyaga még nem képezi a történelemtudomány forrását. Pedig amit majd (most) a történelem emlékezete Orbán-korszakként kartotékol, az a múlt század húszas-harmincas éveiben indult társadalmi erjedés késleltetett folytatása – via NÉKOSZ -, amikor egy új raj, új szellem hódított teret a magyar irodalomban, s a szélesebb diskurzusban: a népi íróké és közönségüké. S most a nagy ismétlésben a fordulat is visszaköszön, amivel az irodalmi és társadalmi mozgalom progresszív kibomlását követően a népi mozgalom fejlődése olyan – szerintem a magyar kultúrára nézve tragikus - irányt vetett, hogy a sui generis első generációs népi értelmiség az akkori elsősorban kulturális, majd politikai erőtérben a polgári (primitivizálva, de szociológiailag hitelesen: zsidó) réteggel és értelmiséggel szemben határozta meg azonosságát. (Az ún. népi-urbánus ellentét még a Kádár-kor uniformizált avarja alatt is izzott és működtek megosztó, szétforgácsoló energiái.) Annak ellenére, hogy éppen a Nyugat és köre fedezték fel, indították el, és támogatták ezt a szerintem nemzetközi összehasonlításban is egyedi írói (azaz politikai) attitűdöt – Szabó Dezsőtől Németh Lászlóig, Erdélyi Józseftől Sértő Kálmánig. (Németh Lászlónak volt annyi józansága, hogy amikor a Nyugat mintájára, de monopóliuma megtörésére a népiek folyóiratot indítottak - az 1934-38 közötti Választ -, a szerkesztő Gulyás Pállal folytatott vitájában ragaszkodott ahhoz, hogy zsidók is szerepeljenek a szerzők között, mert nélkülük folyóiratot csinálni nonszensz és bukásra ítélt. Sőt: egy-két viharosan összerakott szám után, ugyan a legkevésbé zsidós, de azért Balfon elpusztított szerkesztővel, Sárközi Györggyel tudták csak fönntartani szellemi fórumukat.)
Érdemes megvizsgálni nemcsak a Fideszt 30 éven keresztül vezető politikus életét és karrierje indulását, hanem a társaiét is. Sőt az évről évre fölnevelt és csatasorba állított fiatalabbakét is, mely egészséges rotációs jelenség csak az ő oldalukon figyelhető meg. Az alapítók egyetemi kollégiumból indultak – a vidéki fiúk hagyományos csoportosulási helyéről. (Ha kiszólhatok egy zárójel erejéig, apámnak köszönhetem életem és szellemi irányultságom legfontosabb fordulatát. A "zsidó gyereket be kell ojtani, mint a szőlőt a magyar nép törzsébe" felkiáltással némi protekció igénybevételével kicsapott a kalocsai Hunyadi János Fiúkollégiumba, falusi és tanyasi parasztgyerekek közé, akikből olyan értelmiségiek váltak, mint szobatársam, a homokmégyi Romsics Ignác, s noha onnan két év múlva megszöktem – mert Pesten beatzenekarok kezdtek játszani –, ott szerzett szemléletemmel jobban megértem a nyelvet, amely sikerrel tudja megszólítani – választási kifejezéssel: mozgósítani – a magyar nép e közel ezer éven keresztül alávetett osztályát.)
A népi mozgalom nagy és egyedi, ezért lefordíthatatlan műfaji eredménye a Kádár-korszak másodvirágzása után sajnos nem folytatódó szociográfiákból, leginkább a Puszták népéből, és Kovács Imre A néma forradalomjából kiderült, hogy ez a kereszténység felvételének véres harcaiban – külföldi segítséggel – hosszú évszázadokra szolgaságba vert osztály, mely tömeges felszabadulását a Rákosi-korszaknak köszönheti (erről Csoóri Sándor, mamám egykori évfolyamtársa a Lenin Intézetben, sokat tudott volna mesélni), nem a "Röpülj páva" romantika, hanem számtalan szenvedés, létalatti szintre szorítottság, s nem különben az idegenektől szűkölő félelem traumatikus hordozója.
Ezekből ered a görcsös bezárkózottság, s bizalomhiány, ami leginkább az őket felemelő kézzel szembeni engesztelhetetlen gyűlölettel párosul. Némi joggal hiszen, hogyan, milyen alapon lehet valaki abban a helyzetben, hogy az "alávetett" fölött álljon, s ezzel módjában legyen támogatni, segíteni őt? Ugyanis ennek az alapja csak a társadalmi igazságtalanság lehet: a "társadalmi munkamegosztásban" elfoglalt ellentétes/ellenséges pozíció. Orbánt nem csak Soros György támogatta, a március 15-i beszédében kiemelt, a bensőséges kapcsolatot lemeztelenítő "Gyuri bácsi" - e tudatalatti, freudi elszólást beszédíró nem adhatta szájába –, de például egy ideig Kis János, az SZDSZ alapító-elnöke is. Az évszázados kisemmizettség fordult gyors és mohó kapzsiságba-korrupcióba, amely kiütközik a már rendszernek elkönyvelhető társadalmi felépítményben.
Meghaladni az Orbán-rendszert
A Horthy-korszak vége, s a Rákosi-korszak, mint halálos gyűrű roppantotta össze a magyar társadalom gyenge, többfázisú késésekkel küzdő szerves egészét. A zsidó polgárság, majd a németek (a sváb parasztpolgárság) elpusztítása és kiűzése, valamint a régi rendszer vagyonosainak "kitelepítése" megszüntette a közeget, amely innovatív ellensúlyt, hatásrendszert tudott volna nyújtani az alapvetően agrárnépességű, a feudális kereteket 1945-ig őrző többségi társadalom számára a Kádár-rendszerben megvalósuló "csökkentett habzású" és lehetőségű felemelkedése során. (Meggyőződésem, nincs az a külföldi hatalom, amely végre tudta volna hajtani az ország szovjetizálását, ha ezek a rétegek a helyükön maradhattak volna, ahogyan Ausztriában.)
Mindezek a mély-áramlatok és összefüggések, még nehezen láthatóak a frusztrált egymásra mutogatások, vagy a lelkes tüntetések petárda-felhői mögül. Az elmúlt négy és nyolc év társadalmi diskurzusaiból is hiányozott a szaktudományi pandantoknak és tanulságoknak a köz(diskurzus) számára való lefordítása és becsatornázása. Minden bizonnyal ezért sem teremhetett az ellenzéki pártoknak annyicska programja, amely nemhogy a győzelemhez, hanem akár a választásokon való elinduláshoz is elégséges lett volna. Olyan program kidolgozása – lehet: a fából vaskarika kívánalma ez -, amely valahogy virtuálisan próbált volna kapcsolódni, ráépíteni az elpusztított-elűzött (emigrációba kényszerített) rétegek nem fizikai, de szellemi hagyományaira.
Régi mantra, hogy ehhez fel kellene tárni, ezek a rétegek miért - mert nem külső hatalmak nyomására - "szántattak ki” innen, oly sajátos (Pap Károly kifejezésével "öngyilkos") önkezűséggel. A költő egykor közhellyé koptatott, de a felejtéssel újra releváns szavaival: "Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani. / (...) A harcot, amelyet őseink vivtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés."
József Attila 1936-ban megfogalmazott, és földerengeni prófétált béke-víziójának bekövetkezte, most, 2018 tavaszán sem került közelebb, mert a munkához még nem fogott hozzá senki. Itt az idő hozzáfogni! Szerintem erre nem csak jó alkalom, de - mivel nincs más lehetőség - az egyedüli értelmesen eltöltött idő záloga is az elkövetkezendő négy-nyolc év az Orbán-rendszer valamilyen módon való meghaladásáig. (A bukás mindig katasztrófákkal, tektonikus ütközésekkel jár, ezért nem okos ezt kívánni.) Olyan szellemi emigrációban (hogy belső vagy külső, egyre megy - kávéház, könyvtár, s a mindezeket helyettesítő, vagy ezekre rásegítő internet mindenütt van), amely a kultúra és története magaslataira vonul erőt, példát, tanulságot gyűjteni és ebből programot akkumulálni a társadalmi béke megteremtéséhez – lehetőleg minden nemzetközi hatástól függetlenül. Ha a balliberálisok és jobbikosok közeledése nem elvtelen, s leginkább anarchiába torkoló politikai alkukra, tüntetésekre korlátozódik, hanem a kultúra médiumán feltárulkozó, kibeszélő, traumaoldó párbeszédre, az biztató indulás lehet.
Hiszen csak a társadalmi, s benne a történelmi békéből sugározhat fel a következő – s remélhetőleg nem egy névhez kötött – korszak hajnala.
