Kedvenc nagynénémnek, Ilus néninek szól ez a tárca. Sajnos már régen nincs közöttünk, nincs ott a Madách téren, nem teszi fel a nagy politikai kérdést, amellyel minden alkalommal fogadott: „Na, és mit gondoltok rólunk kint a nagyvilágban?” 96 éves volt, amikor utoljára hallhattam tőle ezt a mondatot.
Nem ő volt az egyetlen, akit sokat foglalkoztatott a „nagyvilág”, azaz a Nyugat véleménye. A „Hírünk a Világban” népszerű rovat volt a napilapokban is, de félek, hogy a nagy többséget ma már kevésbé érdekli a kérdés. Talán azért, mert tudják, hogy a mai kormány hírneve pocsék. Budapestről még mindig regéket mesélnek az újságok turisztikai rovatai, de a magyar kormány politikáját illetően a napilapok és a folyóiratok is kritikát kritikára halmoznak. Elismerem persze: az újságoknak nincs szavazati joguk.
A nyugati kormányok, amelyek szintén nem szavaznak, de véleményük azért meglehetősen sokat számít, óvatosabban nyilatkoznak. A NATO tudtommal még nem vetette fel azt a kérdést, hogy a magyar politika összhangban van-e a szervezet alapszabályával, beleértve demokratikus értékeit; az azonban már szóba került, hogy Magyarország – sok más taghoz hasonlóan – miért járul hozzá oly alacsony összeggel a szervezet költségeihez. Az Európai Unió különböző fórumai ennél persze jóval többet tárgyalnak a magyar és a lengyel demokratikus deficitről, ám egyelőre – szerintem - egyik ország tagsága sincs komoly veszélyben.
Itt, Washingtonban viszont egy héten belül három híres intézmény – a Német Marshall Alapítvány, a Brookings Intézet és a Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központja (CSIS) – konferenciázik az európai demokráciák válságáról, elsősorban Magyarországról és Lengyelországról. Nem lehet nem észrevenni, hogy elkezdődött a közép-európai régió újraértékelése. Most fordul elő először, hogy baráti társaságban kikapok azért, mert a 90-es években oly erőteljesen támogattam Magyarország NATO-tagságát.
Árt az országnak a nyugati kritika automatikus és heves elutasítása. Majdnem hasonló helyzetben az osztrák diplomácia egészen másképp reflektál. A minap például valaki felvetette egy szűkkörű értekezleten, hogy három osztrák kulcsminisztérium – a belügy, a külügy és a honvédelem - a „náci szélsőjobb” kezében van. A jelenlévő osztrák diplomata úgy reagált, hogy ez túlzás, ezek nem nácik, és az egész kormány támogatja az EU-t, Bécsnek pedig továbbra is „normális vezetői” vannak. Megértettük az üzenetet: a diplomata támogatja kormányát (ezért kapja a fizetését), de megengedheti magának, hogy profi módon tartózkodjon a kritika vad elutasításától. Ha azt mondta volna, hogy a kritika teljesen alaptalan, csak Soros György emberei beszélnek így, és Ausztria egyébként továbbra is a demokrácia példaképe, akkor senki sem vette volna komolyan. Így viszont nem lett röhej tárgya.
