Nem anti-, csak nem-feminista vagyok. Nem szeretem ezt a mozgalmat. Jó sok éve írtam is erről, érvekkel alátámasztva, amire egy izgága politikus publicista kolumnás cikkben támadott meg. Ugyanis az a véleményem, hogy a feminizmus, a mozgalom a harsánysága és állandó támadási készültsége miatt nem rokonszenves sokak szemében. De elismerem, nem biztos, hogy igazam van, csak viszonylag számos ember véleményét visszhangozom.
Miért is írok erről? Mi célja egy nemleges véleménynek? Két érdekes, izgalmas írás késztet erre. Lévai Katalinnak jelent meg két cikke a Népszavában, a Szép Szóban a magyarországi feminizmussal kapcsolatosan, elsősorban a rendszerváltás utáni időkről szólva (A lázadás kora; A szabadság kísérlete). Keserű, feljajduló írások. Sok tekintetben igaza van a szerzőnek, hiszen nézzük csak meg, hány nőnemű miniszter van a mostani magyar kormányban? Persze, hogy nulla. De ne feledjük, hogy ugyanennyi volt a számuk az legutóbbi szocialista kormányban is, vagyis nulla, sőt, a megelőző MSZP-SZDSZ-kormányokban is alig egy-kettő. És a parlamentben is tíz százaléknál alacsonyabb a nők aránya. No és a tévék beszélgető műsoraiban? A többségükben férfiak ülnek körben, sőt, ahol egyszerre többen is szerepelnek, csupa hímnemű a meghívott. Még a nőriporterek is többnyire férfiakat szólaltatnak meg. És az iskolákban? A tanárok nagyobb része nő, az igazgatók főleg férfiak. Az orvosoknak legalább a fele nő, a rendelő- és kórházigazgatók zöme férfi.
No lám, hát én is panaszkodom. (Nem, csak helyzetképet írok.) Holott épp ellenkezőleg, arra szeretnék rámutatni, hogy hatalmas a fejlődés, amivel gyakorlatilag sosem foglalkoznak a nőkérdésekben eljárók, hangadók.
Látszólag nagyon messzire nézek vissza. A 19. század közepén, az akkor (is) fejlettnek számító Angliában élt egy roppantul tehetséges nő, amatőr matematikus, a modern számítástechnika egyik ősanyja. Világhíres lord lánya (Byroné), egy earl felesége: Ada. (Ma számítógépes programnyelv viseli a nevét.) Ráadásul nemcsak előkelő, de nagyon gazdag is volt. Ám Ada mégsem rendelkezhetett a pénzével, csak a férje. Ma pedig? Vannak a világban nő pénzügyminiszterek, sőt, az USA nemzeti bankjának nagy tekintélyű elnöke nő (Janet Yellen), és ugyancsak nő az orosz központi bank kormányzója, meg a négy első helyettesének egyike is (Elvira Nabiullina és Kszénia Judajeva). De persze, manapság még nekünk, átlagos magyar nőknek is teljesen természetes lehetőségünk, hogy saját bankszámlával rendelkezzünk. Vagy itt a névhasználat. Amikor sok-sok évtizede férjhez mentem és megtartottam a nevem, ez a tettem még lázadásnak számított. Ma pedig mindennapos szokás. Mi több, a mai ifjabb nemzedék már legfeljebb az irodalomból ismeri a fattyú szót, mert a fogalom maga teljesen kiveszett a mindennapokból.
Persze, reformálni, korrigálni való bőven akad a nők helyzetének javítására. Mondhatnók rögtön, hogy a magyar alkotmány (bocs, alaptörvény) garantálja az egyenjogúságot. Meg ugye, az évben minden március 8-a a nőké. Nos, kétségtelen, hogy az egyenjogúság adott, de legyünk tárgyilagosak, az egyenlőség már egyáltalán nem az. Mert statisztikák szerint a magyar nők munkabére átlagosan mintegy húsz százalékkal elmarad a férfiakétól, mi több, az azonos munkakörben dolgozóké is nyolc százalékkal kevesebb, a nők hátrányára. Az előző adatnak az a magyarázata, hogy jóval kevesebb nő található a magasabb javadalmazású, vezetői munkakörökben, mint férfi. De az azonos munkakörben dolgozók elmaradása már semmivel sem magyarázható.
Vagy mégis. A gyermeknevelés, az otthon maradás gyesen, döntő mértékben nőszerep Magyarországon. Mindenképpen el kell érni, hogy az apák is maradjanak, vagyis inkább maradhassanak otthon a kisbabával és/vagy a beteg gyermekkel. Feltolul bennem egy emlék. Egy követségi fogadáson beszédbe elegyedtem egy középkorú hölggyel. Kiderült, az éppen aktuális norvég miniszterelnök felesége volt, maga is vezető közgazdász. Elmondta, hogy mindhárom gyermeküknél a férje, aki akkor „csak” miniszter volt, maradt otthon több hónapra, és mostanra már felnőtt fiai is így fognak eljárni, amikor apák lesznek.
Igen, ez, a gyermekkel törődés a női egyenlőség egyik kulcsa, ami egybecseng a házi munkamegosztás követelményével. Vagyis, a férj ne „besegítsen”, ha kedve tartja, hanem szisztematikusan végezze az otthoni feladatok ráeső részét. És ahogyan társadalom is az ésszerű munka- és tudás-megosztáson alapul, az otthoni mikrotársadalomnak is így kell felépülnie. Ma már egyébként kedvező jel, hogy egyre több erre a példa a fiatalok körében. Rendkívül fontos a nevelés ehhez. Az anyák feladata, hogy gyermekeiket nemre való tekintet nélkül egyformán terheljék rájuk szabott feladatokkal. Mert bizony nagy a hajlam az anyák körében arra, hogy a fiúgyerek mehet focizni a haverokkal, de a lány maradjon otthon, segítsen főzni, mosogatni. Igen, a nőknek nem tüntetni kell (persze, adott alkalmakkor arra is szükség lehet, de nagyon ritkán), hanem lényeges, hogy okos módon teremtsék meg és irányítsák a családi feladat-megosztásokat. És akkor lényegesen több nő vállalhat magasabb, akár vezetői tisztségeket is a munkában, nem félve, hogy ettől felborul a családi élet.
Ha vannak nőmozgalmak, akkor ebben kell nagyon hathatósan eljárniuk. A nevelésben, meggyőzésben. Másrészt pedig abban, hogy a média és a reklámok is változtassanak káros jelenségeiken. Például a reklámokban, ahol a képeken mindig a nő használja az új mosógépet, a tisztítószereket, a pelenkákat. A minap háborogtam egy tévéreklámon, amely valamilyen szőnyegtisztító csodaszert hirdet. Természetesen anyu használja nagy boldogan, éppúgy, ahogy a bébit is ő teszi örömtelivé az újfajta pelenkával. Ha családfő szerepel a szövegben, ami lehet akár „komoly” interjú is, akkor a családfő kifejezés ne automatikusan a férjet vagy apát jelentse. És ne hagyjuk, hogy Zsuzsikának, Katikának szólítsanak, miközben a mellettünk álló/ülő, tán kisebb képzettségű férfinak Kovács úr, Nagy úr dukál. És ne engedjük, hogy egy adott testületben egyedüli nőként mindig ránk csúsztassák a jegyzőkönyv-vezetés undok munkáját.
Kiderül hát, teendő még van bőven a nők egyenlőségének megvalósításában. Okos, mértéktartó mozgalmaknak akad még teendőjük. Elsősorban neveléssel, meggyőzéssel, oktatással. De nem harcos, egyoldalú, olykor haragot gerjesztő kiállásokkal, mint a feminista mozgalmak teszik, mert az inkább taszít, elidegenít, mint meggyőz.
Amikor szelíden vitázom az általam nagyra becsült Lévai Katalinnal, egy - szerintem téves - kitételét mindenképpen külön is ki kell igazítanom. Második cikkében arról írt, csalódást jelentett számára, hogy a magyar nők a rendszerváltás után „nem vonultak utcára, nem verték félre a harangot a mindennapi jogsérelmek, az alacsony bérek, a kirekesztés, a munkahelyi diszkrimináció, a szexista nyelvhasználat (…) miatt sem”. És így folytatja: "a nők többsége nem akart dolgozni a rendszerváltás után, nyilván elege lett a rosszul fizetett, rossz minőségű munkából, amit korábban végzett”. Ugyan már! Nem elege lett, hanem egyszerűen megszűnt a munkája. Merthogy az Antall-kormány az elrontott, dilettáns privatizációval lényegében leírta a magyar ipart, a zöldbárózással pedig az addig nemzetközileg is elismert mezőgazdaságot. A privatizáló külföldi vállalatok jelentős része nem termelést, technológiát vett meg, hanem a konkurens piacokat hódította el. Többségükben megszűntek a nagyobb részben női munkahelyekkel dolgozó könnyűipari meg elektronikai cégek. Ezekben, nem vitás, nők tömege végzett nehéz, zajos, monoton munkát. Igaz, de volt munkájuk, akárcsak a felbomlott tsz-ekben is. Nem menekülés volt tehát a magánéletbe, nem a magánszféra értékelődött föl, ahogy L. K. állítja, dehogy, egyszerűen nem volt, hol elhelyezkedni. Ez a helyzet nem csak a nőket érintette, hanem például a romákat is. Ezért e problémakör már egyáltalán nem csak nőkérdés, hanem messzire vezető gazdaságtörténeti helyzet, ami kötetnyi, mélyreható elemzést, tanulmányozást igényel.
És a végére két megjegyzés. Az egyik, hogy szerintem régóta nem kell már nőnap. Nem kell, mert érjük el - törvényekkel és meggyőzéssel -, hogy ne csak egyetlen egy nap legyen a nőké, hanem az év összes napja ember-nap legyen, nemtől függetlenül. A másik pedig: várom az ifjú magyar nők színre lépését a hazai politika küzdőterén, hogy akár már a közeljövőben lehessen nekünk is olyan okos, sőt bölcs, körültekintő és sikeres, történetesen nőnemű kormányfőnk, mint amilyen például a németeknek van. Mert egyelőre férfi honfitársaim között ilyen személyiséget nem látok.
