Azt tudtam, hogy lesz mit nézni Stockholmban, de nem tudtam, hogy a svéd fővárosban nyomban odaérkezésünk után jeges ijedelem jár át. - Gyere még ma este - mondta Vladimir Levitt hű társa -, mert nem biztos, hogy megéri a reggelt. Persze, hogy mentünk. De már csak egy haldokló fogadott. Oroszul beszéltem hozzá, hiszen lényegében csak ezen a nyelven értett. Felidéztem neki, hogy egyszer nagyon nagy bajtól mentett meg.
A történet a szovjet időkig, a nyolcvanas évek derekáig nyúlik vissza. A Magyar Nemzet tudósítójaként több olyan orosz értelmiségivel ismerkedtem meg, művészekkel, műértőkkel, orvosokkal, mérnökökkel, akik teljesen különböztek a rendszer feltétlen híveitől – ha egyáltalán voltak ilyenek –, mert önállóan gondolkodtak, szellemesen társalogtak, s nem hittek a párt meg a pártfőtitkárok mindenhatóságában. Olyan emberekkel, akik a rendszerhű díszletek, a frázisok és nyilvánvaló hazugságok ellenére megőrizték gondolati eredetiségüket, belső függetlenségüket. Egy fogadáson találkoztam a már régen mennyei zenéket hallgató Vladimir Blok zeneszerzővel, a norvég Grieg és a cseh Martinu szakértő kutatójával, s nem mellesleg a viccmesélés nagymesterével. Ebben mindig partnere volt a „másik” Vladimir, vagyis inkább Vologya; Blok örömmel hozott össze kollégájával és barátjával. Levittnek – Blokhoz hasonlóan – zeneszerzői diplomája volt, de mint utóbb megtudtam, hegedűművészi és karmesteri „papírt” is kapott a tbiliszi konzervatóriumban. A nyolcvanas években Jerevánban élt, onnan utazott időről-időre Moszkvába. Immár rendszeresen is találkoztunk, és az egyik ilyen alkalommal – ezt elevenítettem most föl a haldoklónak – talán valamilyen vendégségből vittem őt haza, s bizony jócskán túlléptem a megengedett alkoholszintet. Felszabadultan beszélgettünk, balra néztem, nem jött semmi, csakhogy jobbról villamos közeledett, autónk meg egy-két méterre a sínpártól. Vologya rám ordított, s teljes erejével a térdemre csapott: „Jozsef, sztop!”.(Mindig így mondta, rövid o-val.) Az utolsó pillanatban fékeztem, a villamos pedig dühösen elzúgott előttünk.
Nem tudom, eljutott-e a tudatáig, amit hallott, és már soha nem fogom megtudni, hogy fölismert-e. Pedig örömmel várt, három héttel halála előtt a telefonba még azt mondta, mindenképpen látni szeretne. De az április elsején diagnosztizált hasnyálmirigyrák már türelmetlenkedett. Festőművész társának igaza lett, másnap reggel befejeződtek szenvedései.
Amikor 1986-ban Moszkvában elváltunk, nem sejtettük, hogy öt év múltán ismét találkozunk, ezúttal Budapesten: a mátyáshegyi repülőtéren hosszú órákat beszélgettünk, míg ő a Tel Aviv-i indulásra várt. Hátat fordítva a széthullott szovjet világnak, Jeruzsálembe költözött, itt hamar összetalálkozott élete új társával, a svéd születésű Michèle-lel, de amikor az utcai merényletek megsokasodtak – a mintha soha véget nem érő, hullámzó közel-keleti válság során –, úgy döntöttek, Stockholmot választják lakóhelyükül. - És svédül mennyire tudsz? – kérdeztem egyszer. – Hát, nem tudok.
Ahogyan nem tudott grúzul, örményül, héberül, s igazán angolul sem sokat. Egyetlen nyelve az orosz maradt, no és persze a zene határokat nem ismerő nyelve. Nevetve mesélték, hogy közös stockholmi életük elején, Michèle kérésére nekiveselkedett a svédnek, de hamar föladta, mondván: „vagy a svéd, vagy a zene”. Azt gondolom, jól döntöttek, bár igazán nem vagyok méltó arra, hogy zeneszerzői munkásságát méltassam. De Jeruzsálemben és Stockholmban számos CD-t adott ki, művei között operák, vonósnégyesek, más kamaradarabok, dalok, szimfonikus táncok is szerepelnek, s írt egy rekviemet Anna Ahmatova verseire. Sok művét hallgattam, többet kifejezetten szeretek, de a legjobban azt a csellóra írt rövid darabját - "Lamentatio" vagyis “Sírás” a címe -, amit életem legnagyobb gyászában kaptam tőle.
Rengeteg és szó szerint tengernyi látnivalóval várja a nyári Stockholm a külföldi turistát: a bámulatosan eleven vízi világ, a sok rendezvény, az északi műemlékcsodák, a felettébb változatos utcakép mind soklelkű élménnyel ajándékozott meg, amibe a 83 éves Vova elköltözése a betegség, az elmúlás és a fájó hiány hangulatát is belecsempészte. Látom a haldoklót, de látom őt itt a pesti lakásomban is, amint a Decca Solti-féle Otello-lemezét hallgatva a nyitány viharos taktusait óriási lendülettel vezényelni kezdi. Így maradsz meg bennem, egy darab az életemből. A maradékból, ami még hátravan.
És most jöhetnek a szakszerű méltatások, Moszkvától Jeruzsálemig és Stockholmig, s mindenütt, ahol előadták műveit.
