Sokkoló hatásúak már Ország Lili fiatalkori képei is. Rögtön a bejáratnál látható az Önarckép (Kislány fal előtt) című munkája, ami dermesztő. Egészen pöttömnyi fehér ruhás, rémült arcú kislány cövekel egy fölé magasodó, hatalmas, piros téglafal előtt. Szürke köveken áll, melyek a kép elejét uralják, rideg tégla és kő mindenütt, mintha ebből állna a világ. És ebben a hideg mesterkéltségben ott szorong ez a csöppség, itt kellene boldogulnia, magára hagyottan, ami nyilvánvaló lehetetlenség. Kiráz tőle a hideg, pedig fűtik a Magyar Nemzeti Galériát rendesen, de ezek a művek tényleg sokkolóak, megmutatják azt az eldurvult világot, amiben létezni kényszerülünk.
Tudható, hogy Ország Lilit családjával együtt gyerekkorában bevitték Ungváron a téglagyárba, amikor a zsidókat összegyűjtötték, és ott nyomorogtak, rettegtek étlen-szomjan. Aztán egy menlevél segítségével Kassánál sikerült leszállniuk a halálvonatról. Ekkor vált zsigeri élményévé Országnak a szorongás, ekkor égett bele a lelkébe a fal, mint börtön, ami útját állja, elzárja attól, amit akar, végletesen behatárolja a lehetőségeit, akár megtestesítőjévé válik a rémségeknek. A fal így fő vezérmotívummá lett, temérdek művön tér vissza. A kiállításon pedig felépítettek téglafalakat, és bizonyos alkotásokat ezeken helyeztek el.
Falak, falak és falak mindenütt, amit mi is számtalanszor érzünk. Behúzott nyakú férfi megy el csupasz téglafalú ház előtt magába gubózva, az Ember lámpafényben című festményen. Fátyolos nő áll láthatatlan arccal téglafal előtt, ugyanolyan szürke mozaikköveken, mint amelyeken a kislány állott. Ezek a szürke, undok kövek is többször visszatérnek, ilyeneken állnak a Cipők című festmény üres lábbelijei is, melyekről eszembe jutnak Pauer Gyula szobrász cipői, amiket a Dunába lőtt zsidók emlékére állított a parton. És hát a szorongás című kép fekete ruhás nő alakja is masszív téglafal előtt ül összeroskadva, és termetes, rút patkány szagolgatja a lábánál.
A gyötrődés és a fájdalom festője volt
Lehetne még sorolni, hátborzongató, szürreális víziók, némiképp monomániásak, de egymás mellé helyezve őket éppen ettől sokszorozódik meg a hatásuk. Megyek egyiktől a másikig, és mind több szorítást érzek a gyomron tájékán, miközben azért azt is látom, hogy bármennyi borzadályos rútságot is ábrázolnak ezek a képek, mint műalkotások tulajdonképpen szépek, mert sűrűek, markánsak, izgalmas kompozíciójúak, és helyettünk mennek pokolra, segítenek valamelyest feldolgozni a feldolgozhatatlant.
Az ember azt hiszi, hogy esetleg már valamennyire hozzájuk edződik, már netán azt gondolom, hogy különösebb figyelem nélkül elsétálhatok valamelyik mellett, aztán hirtelen megint akad egy olyan, amelyik durr, behúz nekem egy képzeletbeli gyomrost. Lecövekelek az akasztott nő című kép előtt, ami 1956-ban készült. Sötét, de mégis csillagos éjszakában, lámpavasra húzott, gondosan vasalt, rózsaszín női ruha lengedez rajta, amibe oda lehet képzelni bárkit.
Korábbi kép a Kóró, ami csaknem olyan dacos magányossággal áll a tájban, mint Csontváry Magányos cédrusa. Csak az fenséges. Ez pedig összeaszottságában a pusztulás jelképe. Persze, hogy van temetőt ábrázoló kép is, meg olyan montázs, amelyen szanaszét hullva láthatók emberi testrészek. Lenyűgözőek a sajátos ikonok, melyek orosz és bulgáriai út ihletettségében is születtek, kapaszkodók igyekeznek lenni hithez, élethez, aranyló színük jóval biztatóbb az eddigieknél.
A legelképesztőbb most is a Labirintus című sorozat. Amikor krisztusi korban, 1980-ban először láttam, kijövet a kiállításról, egy ideig nem tudtam beszélni. Képzőművészeti alkotások ritkán váltanak ki ilyen elementáris hatást, tán leginkább a zene képes erre. De ez a labirintus sok képből álló sorozat, amihez még fel is építenek egy valóban labirintus jellegű, zegzugos teret, amiben félhomály van, csak az alkotásokra vetül fény. Ebben az ördögi labirintusban, mint valami veszélyes útvesztőben téblábol, kóvályog a látogató, és valahogy úgy érezheti magát, mint egy Kafka regény kiutat nem találó antihőse, aki végeérhetetlenül sivár hivatali folyosókon bolyongva nem leli önmagát. Ezek a szürkén kavargó, hömpölygő, örvényszerűen magukba vonzó képek, melyek így összegyűjtve egymás után, magunkkal szembesítenek bennünket, azzal, amit nem akarunk látni a tükörben, de mégiscsak ott van bennünk, és tudnunk kell róla, hogy némiképp kezelhessük.
Ország Lili megszenvedett helyettünk. Éppen hogy a tűrt kategóriába tartozott, élete zömét egy harminc négyzetméteres lakásban élve, ami műteremként is szolgált, hozott létre döbbenetes műveket. Olykor egyik depresszióból a másikba esett, de hát ezek is inspirációt jelentettek számára. Végre 1978-ban, már külföldi sikerek után is, Pozsgay Imre akkori kulturális miniszter segítségével, méltó, tágas, műteremlakást kap a Várban, az Úri utcában. Csak pár hónapig élvezheti. Évek óta elhanyagolt miómái bélelzáródást okoznak. Megműtik. Az operáció sikerül. Mégsem jön már ki a kórházból, mert tüdőgyulladást kap.
Nem az a típus volt, aki révbe ér. Ő a gyötrődés, a fájdalom festője volt. Bár ez a grandiózus tárlat, egyfajta révbe érés. Csak hát ő már nem láthatja, mert 52 évesen eltávozott közülünk.
