Peter Brook ült a budapesti Trafó kávézójában és figyelte a bebocsátásra váró közönséget. Alkata törékenynek tűnt, mégis valami megmagyarázhatatlan erő sugárzott belőle. Nem lehetett nem észrevenni, miközben kék pulóverjében látszólag lazán szemlélődött. Aztán szinte utat tört magának, persze nem szó szerint, inkább csak újra a figyelmével, és helyet foglalt a nézőtéren.
A mester, a világhírű rendező 91 éves. Járt már Budapesten, mint ahogy előadásait is játszották már nálunk, mégis nagy esemény, hogy újra eljött Budapestre, elkísérte a Csatamező (Battlefield) című előadást, amely párizsi Theatre des Bouffes du Nord produkciójaként jött létre. A hazai rendezői elit is hírét vette a nem mindennapi eseménynek és el is jöttek közülük többen: Máté Gábor, Ascher Tamás, Gothár Péter, Székely Gábor és a többiek, valamennyien, aki csak ráért beült megnézni a Brook-opust.
A Csatamező visszanyúlik Brook egy korábbi, eredetileg kilenc órás előadására, a szanszkrit eposzra, a Mahábháratára, amelyet 1985-ben vitt színre Avignonban. Mégpedig napnyugtakor kezdték el játszani, és akkor fejezték be, amikor a napot már újra lehetett látni. Később hatórás film is készült belőle.
Ezúttal Brook a háború utáni pillanatot merevítette ki, az érdekelte, hogy mi történik a háború után. A mostani, mindössze hetven perces színpadi változatot Brook mellett Jean-Claude Carriere jegyzi. Négy színész és egy zenész játssza az előadást. A színészek több szerepben, hol embert, máskor egy állatot jelenítenek meg, ahogy a mese kívánja. Tanmeséket, adomákat, bölcsességeket kapunk, de mindezt Brookhoz illő filozófiai mélységben, miközben ezek a mesék nem nélkülözik a humort sem.
A színészek a rendezőhöz köthető üres térben csak a saját jelenlétükre, eszközeikre támaszkodhatnak. Csupán néhány tényleg különlegesnek tűnő kelmét, textíliát használnak. Az egyik főszereplő rögtön az elején az igazságot keresi. Ez a motívum aztán később is többször visszatér. Az előadás fő motívuma a szelídség és a megbocsátás. A végzetünk elfogadása. Több megrendítő, szép momentumból áll össze az egész produkció.
A színészek anyanyelvi szinten művelik a Brook által megkövetelt koncentrációt FORRÁS: TRAFÓ
A szereplők: Carole Karemera, Jared Mcneill, Ery Nzaramba és Sean O’Callaghan anyanyelvi szinten művelik a Brook által megkövetelt koncentrációt. Pillanatok alatt át tudnak lényegülni a kívánt figurává. De ezt úgy teszik, hogy közben elképesztően képesek egymásra figyelni. Egy helyütt a nézőt is bevonják. Az előadás kerete a zenész Toshi Tsuchitori dobszólója. A zenész egyébként végig is kíséri élőben a játékot, és ezzel valójában játszótársi minőségben van jelen.
A darabban többször is beszélnek a halálról, az elmúlásról. Érezhető, hogy ez a téma kifejezetten foglalkoztatja a rendezőt. Ilyen szempontból akár búcsúelőadásnak is tekinthető. Persze, elnézve fizikai állapotát, szellemi frissességét és letisztultságát, még rendezhet további előadásokat is. Szerencsénkre.
Brooknak a halállal való viszonya is szabad. Elfogadás, elengedés jellemzi. Aláveti magát a sorsnak, a végzetnek. A halált az élet velejárójának egy abszolút elfogadásra méltó körülményként ábrázolja.
Az előadás egyik legszebb pillanata a zenész utolsó dobszólója, olyan, mintha egy egész életen vágtatnánk át. Tele van szenvedéllyel és erővel, hogy aztán a végére jöjjön a megnyugvás. És a hosszú, kitartott csend. Katartikus előadásvég.
És még nem volt vége. A produkciót közönségtalálkozó követte. A beszélgetést Upor László dramaturg, műfordító vezette. Upor korábban is társalgott a mesterrel, az interjú a szinhaz.net portálon jelent meg. Brook ebben a dialógusban többek közt ezt mondta: „Ha kapsz levegőt, akkor nem vagy pesszimista, mert játszol az élettel és az élet is veled.” A színház lényegéről pedig úgy vallott: „a színházban az életre kicsit közelebbről tudunk ránézni és reagálunk a valóságra”.
Több száz nézőt érdekeltek a Trafóban Brook gondolatai. A rendező ugyanolyan egyszerűen válaszolt a közönség kérdéseire, mint amilyen egyszerű és érthető eszközöket használt a színpadon. „A színház csak a jelenben létezhet”, mondta. Az előadásról pedig kifejtette, elsősorban arra volt kíváncsi, hogy miként kell élni, ha például az ember győz egy háborúban. A győztes felelősségét kutatta, beleértve a választás súlyát is. Szóba hozott egy aktuális példát is: „Szembe kell nézni azzal, hogy milyen felelősség terheli azokat, akik Aleppót elpusztítják, és milyen felelősség terhel bennünket, akik ezt végig nézzük.”
Brook a közönségtalálkozó alatt végig megőrizte a kíváncsiságát. Aztán elegánsan fejezte be. „Az nem jó, ha egy előadást elfed a szó, és ez érvényes az előadásra vonatkozó beszédre is”. Ezután jöhetett a közönség tapsa. Egy nagy rendezőnek mondtak köszönetet, aki szelíd mosollyal, elegánsan lépdelt a kulisszák mögé.
