Az Ötödik Köztársaságnak immár csaknem hat évtizedes fönnállása óta csupán két politikusnak sikerült egymás után kétszer meghódítania az Élysée-palotát. Egy szocialistának, Mitterand-nak, aki az eredeti, 1958-as De Gaulle-féle alkotmány szerint minden gond nélkül kitöltötte az akkor még kétszer hét évet. Maga a tábornok sem tudta elérnie ezt, mert egy népszavazáson megbukott, tétovázás nélkül azonnal lemondott.
Közvetlen utódát, Georges Pompidout halálos betegsége gátolta meg abban, hogy ismét induljon, de Mitterrand után konzervatív színekben eddig Chirac volt, akinek két ciklust sikerült kitöltenie. Az első még neki is teljes hét év volt, a második már csak öt, mert közben megváltoztatták a föltételeket. Reá most, különösen súlyos betegsége óta nagy rokonszenvvel gondolnak vissza a választók.
Kétszer öt esztendős hatalomról ábrándozott Nicolas Sarkozy is, de 2012-ben kínosan megbukott, épp Hollande győzte le őt. Azóta is bosszúvágy fűti, elszántan küzd a visszafizetésért. Ott állt előtte is a lehetőség, de időközben megcsappantak a reményei, mert ugyancsak a jobboldalon fölbukkant Alain Juppé, aki hónapokkal a jövő áprilisra tervezett első forduló előtt egyelőre magabiztosan vezetni kezdte a mezőnyt.
Sarkozy azonban nem adta föl, változatlanul bőszen készülődik. Udvarol a szélsőjobboldali Nemzeti Front híveinek, számítana a voksaikra, de eltorlaszolja az útját az ott mégis esélyesebb Marine Le Pen. Sokáig az volt a közvélemény-kutatási sorrend, hogy kettőnek, Sarkozynek és Madame Le Pennek volna esélye bejutni a második fordulóba, de Juppé a fölbukkanása óta az elsőszámú favorit lett. Sarkozy is süllyesztőbe került, a netán „futottak még” osztályba.
Milyen esélyei lehetnek akkor egyáltalán Hollande-nak? Szinte kezdettől az a vélemény, hogy úgyszólván semmi, ha annyit hangoztatott ígéretét makacsul tartaná, biztos vereség várna rá, az első rostán kiesik. A francia választóknak azonban egy része, nem is csekély, elfogadhatatlannak tartja ezt. Évtizedek óta hagyomány, hogy bármennyire kegyetlen is a vetélkedés, a baloldalnak ott a helye az indulók között. Később pedig az erősítette meg ezt a nézetet, hogy 2012-ben Hollande, ha nem nagy különbséggel is, de megverte Sarkozyt.
Csakhogy Hollande győzelme dacára eleve hátránnyal kezdte. Összehasonlították Mitterand-nal, az ő nemzetközi megítélésével, diplomáciai érzékével, és mindenben jóval mögéje sorolták. Nem is ebben várták, hogy netán viszonylag gyorsan mégis dűlőre juthat, inkább a belpolitikában, mindenekelőtt a krónikussá vált munkanélküliség enyhítésében. Négy teljes esztendő telt el a hivatalba lépése óta, és hiába bíztak a legcsekélyebb változásban is, nem történt semmi, inkább súlyosbodás. Végül aztán 2016 őszére csak megérkeztek az első kedvezőbbnek ítélt adatok, de addigra elszállt az idő, Hollande iránt megcsappant a bizalom.
Főként abban, hogy négy éve alatt Franciaország, amely még a Közös Piac idejéről úgy volt ismert, mint Németország szoros partnere, sokszor diplomáciai társa is, egyszerre elhalványodott, különösen Merkel árnyékában szürkült el. Csekély módosulás tapasztalható lett ebben is az elnöki ciklus lepergése táján, de ugyancsak fölemésztette az idő.
A legutóbbi hónapokban, különös tekintettel arra, hogy maga Hollande pedzegette minduntalan 2017-es jelöltségét, a közvélemény-kutatók gyakrabban mérték népszerűségének az esélyeit. Katasztrofális eredmények jönnek ki, mondhatni reménytelenek. Még a legkedvezőbbek is jó esetben úgy 13-14 százalékot számítottak a javára, ami biztos kudarcát jelentené. A vezető jobboldali esélyesekkel szemben menthetetlenül elvérezne, kibukna már az első fordulóból. Az Élysée-palota – vélték – teljesen elveszett a számára. Unszolni kezdték, hagyjon föl annak a szellőztetésével is, hogy majd decemberben nyilatkozik, hiszen Juppé nyílt föllépése a konzervatív mezőnyben is új helyzetet teremtett.
Az addig nyomulni próbált Sarkozy is elsorvadt, a legelegánsabb volna – tanácsolták - elfelejteni a decemberi időpontot. Hollande így úgy őrizhetné meg politikai pályáját, hogy egy ideig mégis csak Franciaország elnöke volt. Kuszább lett a helyzete, amikor Emmanuel Macron váratlanul lemondott gazdasági miniszteri tárcájáról, és noha eddig inkább sejtette csupán, hogy baloldali színekben jelentkezhet még 2017 áprilisa előtt, és csekély reményt ébreszthet 13-15 százalékos üdvösséggel a még bizakodó szocialista voksolókban. Ami úgyszintén csekély az üdvösséghez, de a látszatot valamennyire fönntartja. Csak nem száguldhat el végképpen 2017 tavasza minden baloldali remény nélkül?
De mert a politika soha és sehol nem cammog egy helyben, hirtelen terjedni kezdtek új változatok is. Kiderítették, hogy Hollande négy hatalmi évében akadtak nem is titkos, nyílt vetélytársak a Francia Szocialista Párton belül, akik ugyancsak fenték a fogukat az utódlásra. Belülről bírálták egész tevékenységét, készültek arra, hogy alkalmas időpontban színre lépnek. Nagy és új botrányokat ez nem gerjesztett, inkább a pártban is akadtak a szocialista kormányzati jelenlétet nélkülözhetetlennek valló hívek, akik csak az alkalmas pillanatra vártak.
Macronon kívül még legalább ketten, akik külföldön talán kevésbé ismertek, de odahaza már régebben belpolitikai tényezők. Arnod Montebourg, és Jean-Luc Mélenchon, mindkettő volt már miniszter. Föltűnt még Hollande közvetlen környezetében is olyan jelenleg aktív tárca birtokos, aki azt vallotta, „a legveszélyesebb Jean-Luc, ő okozhatja a legtöbb kellemetlenséget”. Forgalomba kerültek olyan számok is, hogy nem csupán Macron gyűjthet össze tekintélyes százalékokat, ez a kettő is, túlszárnyalhatja a mai elnököt, alaposan megtépázhatja a tekintélyét, résen kell lenni. Méghozzá alaposan, mert Mélenchont 23 százalék elérésére is alkalmasnak tartják, Macront 18-ra, és ha a mindig lesben álló jelenlegi kormányfőt is. Manuel Vallst is számításba veszik, úgy 9 százalékával még ő is rakoncátlankodhat.
És akkor váratlanul, egyik szeptember végi számában jelentkezett a különben visszafogott Le Monde. Idézett „tájékozottnak tartott” humoristákat, akik állítólag azt terjesztették, „ha csupán kiejtem a szót baloldal, az emberek ellenállhatatlanul nyomban kacajra fakadnak”. Sőt, az egyébként önmegtartóztató újság valamivel még kíméletlenebb is volt, megkockáztatta, „röhögnek”. Megszólaltatott egy állítólagos komikust, aki azzal gonoszkodott, „képzeld el, valaki 2012-ben, Hollande győzelmekor elindult a Marsra, és öt év múlva azzal jön vissza, elnökjelöltekként ugyanazokat látja viszont. Azt mondja, szép kis banda. Változatlanul bal-jobb kettős, ostoba tét, butaság. Nem hisz a szemének. Illetve egy különbség csak van. Nem a gazdaság a téma már, hanem a burkini, a teljesen zárt női fürdőruha, minden erotikától mentes".
Hát már a Le Monde is. Kusza világ.
