Agyongyötört Franciaország a sorozatos terrortámadások miatt, mégis általános megrökönyödést keltett, amikor Martine Aubry, Lille szocialista polgármester asszonya bejelentette, hogy lefújják az idei évre tervezett, évszázadok óta megrendezett őszi kirakodóvásárt.
Olyan vélemények hangzottak el, amelyek szerint gyávaság volt a visszakozás. Az elszánt és bátor szembeszegülés helyett meghátrálás, a gonosztevőknek szinte bátorítása, olyankor, amikor a közelmúlt sorozatos bűntettei után már határozott válaszlépéseket remélne a túlnyomó többség.
Az eset azért is keltett nagy visszhangot Franciaországban, mert Aubry asszony kulcsfigurája Francois Hollande elnök belső szocialista pártellenzékének, rendszerint többnyire rohamoz, és nem visszavonul. Sőt, családja történelmi mítosznak is számít, hiszen atyja Jacques Delors, az első Francois Mitterrand által fémjelzett kormányzat pénzügyminisztere, az Európai Unió egyik vezéregyénisége, megteremtője volt.
Mi üthetett Aubryba, kérdik, amikor közzétette, hogy a több évszázados hagyománnyal szakítva, az idén első ízben elhalasztják a nagy eseményt? A vásárnak szeptember első hétvégéjén kellene megnyílnia, a rendíthetetlen szokásokat követve úgy 100 kilométeres útvonalon, tízezer portékáját kirakó kereskedővel, kétmilliónál is több érdeklődővel.
Madame Aubry augusztus elején megtartott sajtóértekezleten jelentette be, hogy „fájdalmas elhatározásra” jutott. „Erkölcsi felelősségtől indíttatva, megrendülve vállaltam ezt a döntést. A terrorfenyegetés légkörében lehetetlen volt más következtetésre jutni. Meghátrálni a terror előtt voltaképpen nem volna szabad, de az észszerűség még fontosabb szempont. Készen állok vitatkozni a más véleményen lévőkkel, különösen azokkal, akiket anyagi veszteség is érhet, tudom, harag is zúdul majd rám, de mindennél értékesebb a veszélyben lévő gyermekek életét óvni”.
E mondatokra rátett még egy lapáttal Michel Lalande, Észak-Franciaország prefektusa, a belügyminiszter egykori kabinetfőnöke, aki a védekező nyilatkozat minden szavával egyetértett. Kezdetben, maga is amellett volt, egészítette ki érvelését Lille polgármestere, hogy történjék bármi, a vásárt meg kell tartani, a megfélemlítésnek nem szabad engedni.
A város lakosságának túlnyomó többsége azért nem értett egyet a döntéssel, mert nyoma sem volt fenyegetésnek. Pontosan kijelölték a vásár területét, a megrendelt árusító betonbódékat leszállították, fölépítették, húsz biztonsági vállalkozást mozgósítottak minden eshetőségre készen. A korábbi öt esztendővel ellentétben a környező épületek tetőire mesterlövészeket szerződtettek, sőt készen álltak helikopterek is.
Fotó: Getty Images/Antoine Antoniol
Martine Aubry azonban azt közölte, egy hétig nem is aludt, mert annyira bántotta a gondolat, hogy több tucatnyi emberéletet kockáztat. A fokozott óvatosság persze nemcsak a városházát, hanem a kormányt is jellemzi. A rendkívüli állapotot ugyanis újabb fél évvel hosszabbították meg, gyakoribbak lettek a házkutatások. Már július derekán közölték, hogy elmaradnak a tűzijátékok, zenei fesztiválok, szabadtéri rendezvények.
A túlbiztosítás – vélte Cantal megye egy másik szocialista polgármestere – azt tanácsolná, tiltsanak be mindent, de akkor akár „lemondhatnánk az életmódunkról is, nem lehet mindent előrelátni, kristálygömbben vegetálni” – fogalmazott. Ő személy szerint nem hajlandó berezelni, ha törik, ha szakad, az általa vezetett város ragaszkodik a színházi fesztivál megtartásához. A félelem gyakran túllépi már a nevetségesség határait is. A Le Monde július végén idézte, egy hetvenéves férfi Lyonban, a mecsetben olyan cédulát „felejtett ott”, hogy öt percen belül minden a levegőbe röpül. Egyre több a vaklárma, a józanság háttérbe szorul.
Ebben a túlfűtött légkörben jelent meg a L’Express című heti hírmagazinban Jacques Attali közíró, közgazdász, filozófus írása, amelyben a párizsi döntést bírálja. Akár vitacikknek is nevezhetnénk, amelyben a lille-i szocialista polgármesternő döntését firtatja, s azt, hogy szerinte valójában betiltotta a nagy őszi kirakodóvásárt. Pikantériája ennek az elmélkedésnek, hogy Attali elvben szövetségese is lehetne, küzdőtársa Martine Aubrynak, hiszen nála valamivel idősebb lévén, a szocialista mozgalomban nagyobb a tapasztalata.
Már az 1970-es években, amikor Mitterrand még a kemény ellenzék vezéralakja volt, bölcs tanácsadóként maga mellé vette Attalit, aki aztán az Élysée-palota államfői korszakában a legszűkebb tanácsadói körnek is tagja maradt. Nem Hollande környezete az övé, ő annál magasabb rangú. Nos, a L’Expressben minden héten megjelenő blogjában az övé a szám egyik sláger írása, amelyben engedmények, finomkodások nélkül fejti ki könyörtelen álláspontját az éppen legidőszerűbb problémákról. A legutóbbi számban kertelés nélkül Aubryt és közszereplését pécézte ki „Ne féljünk a félelemtől” címmel.
„Meggyőződésem – húzta alá – az lett volna bölcs: a kirakodóvásár minden résztvevőjét – kereskedőt, rendfönntartót, látogatót, vevőt, városlakót – arra mozgósítani, hogy minden kockázat ellenére őrizzék meg a hagyományt. A vezetők, politikusok reakciója a történtekre, a terrorra, gyakran patetikus, inkább nevetséges. Azzal az ürüggyel véget vetni egy eseménynek, hogy óvjanak a veszélytől abszurd, önmagában félelem a felelősségtől. E fölfogást követve, haladéktalanul és mindörökre be kellene zárni minden kávéházat, mozit, színházat, koncerttermet, stadiont, éttermet.
A veszedelemmel szembenézni kell, nyugalmat magunkra erőltetni. A fenyegetés kétségtelenül fönnáll, ki akadályozhat meg egy terroristát abban, hogy egy buszon, vagy piacon vérfürdőt rendezzen? Magányosan sírba zárva nem élet az élet. A félelemnek engedelmeskedve a társadalmat halálra ítéljük. A bezártság gyávaság, cinkosság, amelyet leküzdeni kell. Egyetlen ellenség sem tesz engedményt a félelemnek. A félelem a diktatúra elsőszámú szövetségese. Korántsem egyszerű nem félni megtanulni.
Attali a fejtegetéseit mintegy fő tanulságul azzal fejezi be, a természet nem azt várja el, hogy tanuljunk meg nem félni, hanem kíséreljünk megérteni a történteket. A társadalom megóvása a küzdelemtől nem engedékenységet követel, ellenkezőleg elszántságot. A veszedelemmel szembenézve elkerülhetetlen a választás az együttműködés és az általános mozgósítás között. Illetve a félelem és a tisztánlátás között. Nem kardot kell ragadni, vadul hadakozni vele az ellenség géppisztolyai ellenében, hanem keresni a lehatásosabb módját ártalmatlanná tételükre. Neveléssel, erkölccsel, bölcsességgel.
Mindez alighanem másutt, másképpen kialakult helyzetben is megszívlelhető lehet.