Kérdés, valóban legyőzheti-e. A legfrissebb közvélemény-kutatások ugyanis változatlanul azt jelzik, hogy a népszerűsége úgy 20 százalék körül vesztegel, a választók 80 százaléka nem kér belőle. Ezért tartották szinte bizonyosnak a politikai elemzők, hogy amikor a Szocialista Pártnak (PS) jövőre nyilatkoznia kell, kit is jelölne, Hollande helyett mást talál majd. Illetve magába tekintve, külső kényszer nélkül ő lép vissza. Hatvanhárom éves lesz, megérdemelt nyugdíj várhat reá.
És akkor az újság, amelyet a legkomolyabbak, a leghitelesebbek egyikeként említenek, egyszerre azt írja, hogy ennek éppen az ellenkezőjére lehet számítani. Francois Hollande derűs, mosolygós, ezt a jelzőt használta a vezércikk, „elnyűhetetlen”. Tömérdek a találkozója, gazdag a nemzetközi utazási programja, járja az országot, de nem azzal a sejtetéssel, hogy búcsúzik, éppen bizonyossággal, igen, ott lesz az erőpróbán.
A pártjában ne jusson eszébe senkinek se mást indítani helyette. Úgy véli, a legrosszabb már mögötte van, Manuel Valls személyében jó kormányfőt választott, helytállnak a miniszterek is, az egész kabinet átvészelte a januári Charlie Hebdo merényletet, a társadalmat maga mögé állította. Túlélte a tavaszi helyhatósági választásokat is, igaz, kellemetlen vereséggel, de az előre jövendölt összeomlás nem következett be.
Fenyegetett egy ideig, hogy Martine Aubry, Lille polgármestere, Jacques Delors leánya, a Szocialista Párton belül zendülést szít, de sikerült meggyőzni őt, ne kövessen el könnyelműséget. És a legújabb gazdasági adatok, ha nagyon haloványan is, de bizonyos javulást jeleznek.
Nagyon szerényen, de kezd növekedni a termelés, a munkanélküliség nem enyhül, de egyelőre nem is romlik, a vásárlási kedv javul, noha az elemzések megállapítják azt is, ez a helyzetkép igencsak kétséges, ennek ellenére pozitív változást jósolnak. A személyes jellegzetességek kutatói azt mondják, színigaz, Hollande a legrosszabb politikai elemzők egyike, de most arra kalkulál, kezdenek visszatérni az esélyei.
Mire építi a derűjét? Arra, hogy 2017-ben az elnökválasztás az eddigi várakozásokkal ellentétben nem kétesélyes lesz, hanem három. Az első fordulóból nem Sarkozy és Marine Le Pen jut majd tovább, neki, a szocialistának százalékban sikerül megelőznie a szélsőjobb asszonyát, különösen a Nemzeti Front legutóbbi családi perpatvarai után. Nem vitás, elismeri Hollande is, hogy elődje, és az egyik lehetséges utóda, Sarkozy, az utóbbi hónapokban sikeresen konszolidálta vezető helyét nevet változtatott jobboldali pártja, a „Köztársaságiak” élén.
Még sincs arra semmi garanciája, hogy jövőre, amikor ennek a pártnak ki kell jelölnie, kit indítson színeiben az Élysée-palotáért, két belső vetélytársa, Francois Bayrou és Alain Juppé közül nem egyikük lesz-e a szerencsés kiválasztott, velük szemben pedig netán éppen ő, Hollande lehet a nyerő. Igaz, Hollande eddig ezer napot töltött el a francia állam élén, és a 2017-es sorfordulóig, ennél kevesebb, hétszáz napja marad, és még ha a valószínűség-számítás szerint ez kevés is az üdvösséghez, de nem eleve és föltétlenül vereség vár rá. Így, legalábbis a Le Monde szerint, ez megerősítheti a föltételezést, hogy a szocialista csakugyan „elnyűhetetlen”, korai volna eleve leírni őt.
Nem osztja ezt a véleményt, a vezető konzervatív hírlapírók egyik doyenje, a nagytekintélyű Philippe Tesson. A Le Point-ban közölt cikkében azt írta, hogy Hollande kormányzása alatt Franciaország történelmének egyik legkritikusabb korszakát élte át. És ez nem csupán gazdasági állapotára, mi több, nem is kizárólag politikai viszonyaira érvényes, a szellemiekre, a rendszer alapjaira is, ezért vállalni kell a felelősséget.
Tesson elemzése szerint Hollande „tisztességes szocialista, de képességeit tekintve közepes politikus, megrögzött szokások rabja, azért van gyakorlati érzéke is. Ravaszsága juttatta hatalomra, Sarkozy ellenmodelljét alkalmazta”. Szigorú portré. Hollande-ból hiányzik az a merészség, hogy a valósággal szembenézzen, még inkább az, hogy ki is mondja azt. Csupán rutinja tette lehetővé számára, hogy mentse azt, ami menthető. Következésképpen, ez Tesson végkövetkeztetése, az elkövetkező döntő két esztendőben csakis veszíthet.
A közelmúlt hetekben azonban történt valami, ami mondhatni már az egész francia sajtót foglalkoztatja. Ezt a változást egy hetilap, az erősen baloldali L’Obs fedezte föl, címoldal fotójával. Ségolene Royalt ábrázolja, az első élettársat, Hollande több évtizedes partnerét, négy közös gyermekük anyját. A fotó idillikusan szépíti, nem kozmetikázza ugyan, de azt kívánja bizonyítani, nem járt el fölötte az idő, fiatalos maradt, politikailag még ifjabb.
A képet kísérő címlap szöveg igyekszik ennél is többet mondani. Nagy betűkkel azt hirdeti „la présidente, az elnökasszony”. Szinte egyenrangú protokolláris társa az államfőnek, osztozik vele a hatalmon. A magazin belső cikke igyekszik ennél valamivel árnyaltabb, precízebb lenni. Itt már csupán „alelnök”, egészen pontosan Valls miniszterelnök és Macron gazdasági csúcsminiszter után a kabinetnek rangban a harmadik minisztere.
A környezetvédelmi tárca gazdája, ami a közvélemény szemében állítólag már most az egyik legfontosabb téma, különösen, hogy az esztendő végén Párizs nagy nemzetközi konferenciának lesz színhelye, Madame Royal pedig a házigazda. A kommentárok az Hollande-Royal viszonyt persze nem érzelmi, még csak frivol utalások jegyében sem „mézesheteknek” tüntetik föl, de sejtetik, hogy a szakítás óta nem volt még közöttük ilyen bensőséges, közvetlen kapcsolat.
A szocialista államfő választás előtti „pofafürdőinek” most késő tavasszal a karibi térséget választotta színhelyéül. Az első számú kísérő pedig Ségolene Royal, és a Le Figaro szerint az elnök oldalán mindenütt „fenséges szerepet” töltött be. Nyilvános „puszik”, ölelkezések, kézszorítások, a konzervatív napilap a „L’Obsnál” a minősítéssel tartózkodóbb, de Hillary Clintonnal hasonlítja össze a társat, mindegy sejtetve, hogy a jövő ilyenféle szereposztást meglepetésként tartogathat.
A hivatalos karibi programokon őnagysága többször maga is szónokolt. Az egyik beszédben elhangzott, hogy „politikailag, emberileg egyaránt békében vagyok önmagammal, készen a további küzdelmekre”. A téma olyan méretűvé növekedett, hogy immár a bulvársajtónak is az egyik vezető sztorija. Valérie Trierweiler, aki az élettársi ágyban, és az Élysée-palotában is közvetlenül követte Madame Royalt, de búcsúznia kellett onnan, a Parisien című „színesben” nyilatkozott abból az alkalomból, hogy intim visszaemlékező könyve most zsebkötetben jelent meg.
Féltékenyen jelentette ki, hogy ők ketten, mármint az elnök és négy közös gyermekük anyja „egymástól elválaszthatatlan, mérhetetlenül ízléstelenül köti össze őket a hatalom vágya. Ez adja életük értelmét, ennek a megszállottjai. Naiv voltam, nem tudtam, hogy ebben a sztoriban más nőnek nincs helye”. De – tette hozzá a második élettárs, mintegy a jövőbe pillantva - „választások nem előre dőlnek el”. Ő legalábbis revánstól fűtve, egyelőre így hiszi, Vagy szeretné így hinni.
Ami nem föltétlenül egyezik a pillanatnyilag észlelhető, talán tényleg csak átmeneti közhangulattal. Hogyan is állapította meg Philippe Tesson a Le Point oldalain: az Hollande előtt álló hétszáz nap kevesebb a hivatalban eltöltött ezernél, és ki tudja, mire lesz ez elég?
Szeptembertől elhagyja a Charlie Hebdo szerkesztőségét a szatirikus lap ikonikus alakja, Renard Luzier (Luz), aki a Mohamed-karikatúrát rajzolta a lap szerkesztőségét ért terrortámadás utáni első lapszám címoldalára. Mint a Libérationnal elmondta, minden lapszám elkészítése egy gyötrelem volt számára, s elviselhetetlen fájdalom a többiek elvesztése.
