– Erős indítás volt, ahogy egyszer csak talpig feketében léptél munkába a Péterfy Sándor utcai kórház koraszülött osztályán. Még aznap este hír lett ebből a legnagyobb kereskedelmi csatornán.
– Volt ennek előzménye. A Házon kívül című műsorban elmondtam, hogy a kórházi ápolók inuk szakadtáig dolgoznak, keveset keresnek, és nincsenek kifizetve a túlóráik. Az igazgató úr ezzel szemben azt nyilatkozta, hogy ki vannak fizetve. A műsort másnapra 470 ezren nézték meg a neten, ezért lett hírértékű. Később mozgalmat indítottam a Facebookon, amit korábban sosem használtam. Baráti segítséggel írtam egy levelet: kollégák fogjunk össze! Aki hozzám hasonlóan úgy érzi, hogy minket nem képviselnek, nem hallgatnak meg, nem áll ki értünk senki, az segítsen megszervezni, hogy hétvégén feketében dolgozzunk. Én egyszerű gyermek szakápoló vagyok, egy utolsó senki. Az elkeseredettség indított erre a lépésre, mindaz, amit nap mint nap tapasztalok az osztályon. Fantasztikus kolléganőim vannak, ők az igazi hősök, nem azok, akiket a celebshow-kban mutogatnak. Csodálatos emberek, erejükön felül, gyakran a családjuk rovására állnak helyt az inkubátorok mellett. Több gyerekes anyák, nagymamák, 30-40 éve a pályán, tele odaadással, gyerek- és emberszeretettel. Teszik ezt úgy, hogy sokszor súlyos anyagi gondokkal küzdenek.
– Az első gyászruhás tüntetés után béremelést ígért Balog Zoltán miniszter. Mennyi most a nővérek átlagkeresete?
– Én szakképzett nővér vagyok, húszéves munkaviszonnyal. Éjszakai, ünnepi pótlékokkal nettó 140 ezer forintot viszek haza – ez kiemelt bérnek számít. Az elmúlt hat évben az úgynevezett „chipsadó” (nettó 7 ezer forint) volt az egyetlen béremelésünk. Még az a szerencse, hogy nem vágyom sokra, elég lenne nekem plusz hat négyzetméter, hogy ne a lépcsőházban kelljen teregetnem. De nem csak a pénzről van szó… Folyamatosan érlelődött bennem a gondolat, hogy beszélni kellene a szakma leértékelődéséről, arról, hogy nem becsülnek meg minket. Odajutottunk, hogy alig van nővér, nincs, aki leváltson, helyettesítsen, nem véletlenül dolgozunk 200-220 órákat havonta. Nem tudunk szabadságot kivenni, mindent csúsztatunk, görgetünk. Néha kérdőre vonjuk a főnökünket, hogy miért vesszük fel a harmincadik babát is? És a főnököm, aki maga a megtestesült jóság, azt válaszolja: de Máriácska, melyik babára mondjak nemet? Nagyon sok a beteg. Megszüntettek koraszülött osztályokat, a Semmelweis Egyetem (SE) két nagy női klinikája csak hozzánk tud gyereket küldeni.
– Nincs az óriási forgalmú SE-klinikáknak koraszülött osztálya?
- De van, csak a tenyérnyi, 5-600 grammal született babákat nem lehet hazaküldeni 1200 grammosan. Mi vagyunk a két nagy klinika utókezelője, nálunk fejlődik a baba hosszú hónapok alatt két kilósra, amikor már hazaadható. Szóval túlzás nélkül állíthatom, és ezt senki sem vitatja, hogy nagyon nagy szükség van ránk.
– A kórházösszevonások és -megszüntetések után elvileg munkaerő szabadult fel. Hozzátok nem jöttek újak?
- Volt némi vándorlás, de nagyon sokan elmentek külföldre. Akik maradtak, azok többségében nyugdíjasok vagy nyugdíj előtt állók. A hazai nővérek átlagéletkora 45-50 év. Én 42 éves vagyok és az osztályomon csak nálam idősebbek vannak.
– Azért nincsenek fiatalok, mert kevesen jelentkeznek nővérnek?
– Gyakorlatilag nincs utánpótlás. A legtöbb nővérképző intézmény megszűnt, a Kossuth Zsuzsa is, ahol én tanultam. Gyönyörű iskola volt, nagy tudású, elhivatott tanári karral, akik át tudták adni a szakma szeretetét – a 34 fős osztályunkból mindannyian az egészségügyben dolgozunk a mai napig. Azt hiszem, mi voltunk az utolsó generáció, akik még minőségi oktatásban részesültünk. Ma már magas szintű, gimnáziumi jellegű nővérképzés alig létezik, ha jól tudom, a fennmaradásáért küzdő Wallenberg az utolsó ilyen iskola. A másik dolog, hogy akiket mégis kiképeznek, nem mennek el nővérnek a több sebből vérző hazai egészségügybe. Nem vállalják a 12 órás munkát, a felelősséget, nem áldozzák fel az ünnepeiket, a hétvégéiket ezért a pénzért. És sajnos igazuk van.
– Te annak idején miért ezt a pályát választottad? Tudhattad, hogy nem hoz sok pénzt és látványos sikereket.
– Szerintem úgy születünk, hogy indíttatásunk van valamire. Aki olyan meleg családi légkörben nő fel, mint én, az szereti az embereket. Nálunk együtt élt három generáció, mi ápoltuk a nagyszülőket, nem vittük őket kórházba, otthon haltak meg. Édesanyám arról álmodozott, hogy orvos leszek, de beleszerettem a nővérkedésbe, már 15 évesen bent maradtam ügyelni éjszaka. '91-ben végeztem, választhattam, hogy gyermek vagy felnőtt szakápoló leszek. A szakmai gyakorlataimat felnőtt osztályon töltöttem, de ha egy felnőttet szenvedni láttam, vele sírtam. Ha egy gyerek szenved, ölbe veszem, s addig ringatom, addig duruzsolok neki, amíg megnyugszik.
– Én a nővéreket mindeddig jámbor, béketűrő teremtéseknek hittem. Olyanoknak, akiknek fát lehet vágni a hátán. Mi volt az utolsó csöpp a pohárban? Mitől fogyott el végképp a türelmed?
– Pontosan ettől, hogy úgy éreztem: fát lehet vágni a hátunkon, és ezzel visszaélnek. Egy kismamának sem könnyű, ha sír a gyereke, de a koraszülött osztályokon állandó a csecsemősírás, hiszen ezek a csöppségek gyengék, fejletlenek, folyton fáj valamijük, tehát sírnak. Örökös feszültségben, hangzavarban dolgozunk, zúgnak a monitorok, csiripelnek a gépek. Egy perc megállás sincs, mindig van feladat: véna bekötés, EKG, vérnyomásmérés. A halálosan aggódó szülők pedig minden pillanatban azt figyelik: mit csinálunk, miért csináljuk, jól csináljuk-e? A kolléganőim képesek családias légkört teremteni ebben az őrületben. Sose vesztik el a türelmüket, mindenkihez van jó szavuk, mindig mosolyognak. Akkor is, ha elhagyta őket a férjük, akkor is, ha az édesanyjuk egy másik kórházban haldoklik. Dolgoznak, hogy ne hagyják cserben a többieket, közben befelé csorognak a könnyeik. Az volt az utolsó csöpp a pohárban, hogy ezek a lányok többet érdemelnek a társadalomtól és a mindenkori kormánytól.
Az interjú a következő oldalon folytatódik!
