Pénz, pénz és pénz
A világ pillanatnyilag legveszélyesebbnek tekintett dzsihádista csoportosulását segítik a muzulmán államok közötti ellentétek és rivalizálások, az internet propaganda és toborzó ereje, az arab tavasz és a szíriai polgárháború térségre gyakorolt hatása, az Aszad-reszimhez való nyugati viszonyulás, valamint az a tagadhatatlan és megfontolandó tény, hogy al-Bagdadi fekete serege a helyi szunnita lakosság (egy részének) támogatása nélkül nem tudta volna villámháborúval meghódítani fél Irakot és Szíria tekintélyes részét.
Ugyanakkor az sem mellékes tényező, hogy a szervezet határtalan anyagi lehetőségekkel rendelkezik távlatilag is. Becslések szerint a feketepiacon hordónként 20 dollárért értékesített kőolajból, szerv- és emberkereskedelemből – a túszokért kapott válságdíjakból illetve az ellenük harcoló kurd, iraki és szíriai katonák holttestéért kapott pénzekből – még hosszú ideig gazdálkodni tud, azután is, ha elfogy a tavaly nyári hadjáratuk során elfoglalt településeken található bankokból összerabolt pénzügyi fedezet.
A saját anyagi források megléte már az afganisztáni tálibok esetében is bebizonyította Raimondo Montecuccoli osztrák császári hadvezérnek tulajdonított elhíresült mondat igazságát, miszerint „a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz”. (Az afganisztáni tálibok anyagi forrása az ópiumtermesztés.) Ez tartja életben a tálibokat is, és az IS számára is szép távlatokat ígér.
Az anyagi háttér azonban még nem lenne elegendő ahhoz, hogy a néhány tízezer – becslések szerint mintegy 30-50 ezer – fős iszlamista sereg ekkora gondot okozzon egy széleskörű, a legmodernebb haditechnikával rendelkező nemzetközi katonai koalíció számára.
Az al-Kaida sem szűkölködött anyagiakban, megvoltak a biztos háttértámogatói, de ez egyben sebezhetőséget is jelentett a szervezet számára. A nemzetközi terrorellenes küzdelem egyik alaptörvénye épp emiatt az volt, hogy „kövesd a pénz útját” és előbb utóbb eljutsz az igazi adományozóhoz is, és a címzetthez is. Ez a „fegyver”, a banki mozgások lekövetése, az IS esetében már nem használható. De azáltal, hogy elsősorban nem a nagyvilágban elkövetett terrorcselekményekre összpontosít, hanem teljesen előzménytelen módon saját államot alapított és azt igyekszik kiterjeszteni, ez már nem is szempont.
A szárazföldi beavatkozástól mindenki fél
Al-Bagdadi nem rejtőzködik, mint Oszama bin Laden, ő a világ első államalapításra vállalkozó terrorszervezetét működteti. Az IS nyugati országokban feltűnt magányos vagy legalábbis nem szervezett formában jelentkező követői révén nyilván veszélyt jelent az egész világra, akárcsak nagy elődje, az al-Kaida, mégis elsősorban és igazán a térség számára veszélyes. Nem az eddig ismert klasszikus forgatókönyvek alapján működik, nem a sötétből meglepetésszerűen lecsapó klasszikus terrorszervezet, hanem államot kikiáltó, hadsereget felállító, nyílt háborúba bocsátkozó csoport.
Az IS módszeresen és nyíltan népirtásba kezdett, a jazidik, kurdok és keresztények elleni rémtetteivel, középkort idéző módszereivel – lefejezések, keresztre feszítések, élve megégetések – még a terror történetében is újdonságnak és borzasztónak számít. Ellenében a jól bejáratott és sikeresnek, bár nem tökéletesnek bizonyult nemzetközi terrorellenes intézkedések is jórészt hatástalanok. De van-e más eszköz?
Az IS színrelépése kezdettől magába hordozta a regionális háború veszélyét. Azzal, hogy Líbia összeomlott és itt is megvetette a lábát a csoport, azzá is vált. A tavaly augusztus óta több mint kétezer légicsapást végrehajtó nemzetközi koalíció eddigi mérlege felemás, de ez nem is meglepő. A történelem bizonyítja, hogy légicsapásokkal nem lehet háborút nyerni, az eddigi viszonylagos győzelmek, mint például Kobani visszafoglalásához is kellett a kurd csapatok szárazföldi akciója, a pesmergák véráldozata.Bár mindenki ellenzi kockázatai miatt, ugyanakkor tudja is, hogy szárazföldi beavatkozás nélkül nem győzhető le al-Bagdadi serege.
Hiába ígért a Pentagon új vezetője, Ashton Carter is beiktatása után végeleges és visszafordíthatatlan győzelmet, az IS teljes megsemmisítését, ez csupán légicsapásokkal nem érhető el. A szárazföldi beavatkozástól pedig mindenki retteg és nem véletlenül. Nemcsak azért, mert egy ilyen hadjárat elkerülhetetlenül több halálos áldozattal jár, hanem azért is, mert visszafelé is elsülhet.
Az iraki offenzíva emléke még túl közeli, a helyi lakosságban még túl elevenek a sebek. Irak példája azt bizonyította, hogy bármilyen céllal is érkezzenek, a más kultúrájú, más vallású nyugati csapatokat megszállóknak tekinti a helyi lakosság, ami ellenálláshoz, esetlegesen újabb terrorszervezetek színrelépésével járhat. Ugyebár al-Bagdadi is az Irakot megszálló amerikaiak ellen fogott először fegyvert, az ő börtönükben radikalizálódott véglegesen. Szárazföldi beavatkozást csakis muzulmán csapatok vihetnek végig sikeresen, ám a közöttük lévő síita-szunnita, világi-vallási rezsimek, és más szempontok mentén alakuló rivalizálás oly mély és erős, hogy szinte elképzelhetetlen egy közös fellépés.
Már-már fikció, hogy Szaúd-Arábia például Iránnal fog össze, vagy hogy Törökország és Egyiptom vezetői majd békés egyetértésben tervezik az offenzívát.Úgy tűnik, hogy az iraki hadseregtől és a kurdoktól várja mindenki a megváltást. Ám az iraki hadsereget, aminek kiképzésére és felszerelésére már korábban 800 millió dollárt költöttek az amerikaiak, néhány nap alatt szégyenletesen szétverte és megfutamította az IS. A kurdok, akik eddig is döntő szerepet játszottak, finoman fogalmazva is, kockázati tényezőnek számítanak a térség országainak szemében.
Irakban, Törökországban, Iránban és Szíriában 32-34 millió kurd él, az örökös kurdisztáni önállóság reményét táplálva. Felfegyverzésük megvalósítható, lefegyverzésük viszont nem lesz egyszerű. És ha valami egységbe tudja kovácsolni például Iránt és Törökországot, akkor az Kurdisztán.A feltett kérdésre nem könnyű a válasz. Az IS legyőzhető, de a jelenlegi felállásban, belső ellentétekkel terhelten, egyszerre harcolva al-Bagdadi és Aszad ellen biztosan nem.
