A holokauszt 70. évfordulójának emlékéve szinte még véget sem ér, 2015-ben újabb 70. évfordulóra kell emlékeznünk.
1944 utolsó mártírjai
1944 decemberében egy titokban sokszorosított lap ekképp írt: „Közel száz éve, hogy honvédtiszteket akasztottak Magyarországon. Aradon történt 1849-ben, hogy honvédtábornokokat állítottak bitó alá a véres kezű német Haynau parancsára. Akkor is az ország szabadságáról volt szó. De akkor a császári reakció maga végezte el ezt a hóhérmunkát, míg most a Gestapo bérencei, maguk a nyilasok. Ők vetik a hurkot azok nyakába, akik bátor, jó hazafiként az országot és népét ki akarják menteni a német hordák rabságából. Ami azonban nem sikerült Haynaunak bitókkal, nekik sem fog sikerülni...” – állnak a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága derék tisztjeinek, Kiss Jánosnak és társainak, az ország új vértanúinak kivégzését követően megjelent írásban. 1944 utolsó hónapjának utolsó napjáig sajnos még sok mártírt kapott a nemzet; többek között a sopronkőhidai börtönben kivégzetteket, köztük a neves újságíró-politikust, Bajcsy-Zsilinszky Endrét, s nem utolsó sorban Salkaházi Sárát, akit 1944. december 27-én este mezítelenre vetkőztetve lőttek a jeges Dunába.
Ezekben a decemberi napokban még működtek a koncentrációs táborok, köztük Dachau is, ahol olyan emberek raboskodtak a magyar antifasiszta ellenállás jeles tagjai közül, mint egykor a Népszavába is író Döme Piroska, vagy a kiváló szobrász, Goldmann György, vagy a dachaui papi blokkban raboskodó Eglis István hittanár, a munkások papja, az EMSZO (Egyházközségi Munkásszakosztályok) titkára, a német megszállás idején a náciellenes Magyar Front tagja (Keresztúton-Egy magyar pap Dachau poklában - címmel a közelmúltban látott napvilágot memoárja). Eglist 1944. december 5-én tartóztatta le a Gestapo, 19-én, karácsony előtt kerül a dachau láger papi blokkjába. Oda, ahol a neves, szentéletű olasz szerzetes, Giuseppe Girotti is sínylődött. Decemberben járvány tizedelte a tábor lakóit, Girotti nem tudott ellenállni, legyengült. Váratlan halálát egy injekciónak tulajdonították. Az antifasiszta-zsidómentő szerzetest 2014 tavaszán boldoggá avatta az egyház. A felsorolt magyar személyek közül Döme és Eglis túlélte a megpróbáltatásokat, Goldmannt a tífusz ragadta el.
Új élet a romokon
1945. január 27-én a Vörös Hadsereg 322. lövészegysége felszabadította az auschwitz–birkenaui koncentrációs tábort. Ugyanezen a napon a balfi munkaszolgálatos tábor pribékjei halálra verték a magyar irodalom egyik szellemóriását, A Pendragon legenda népszerű szerzőjét, a budapesti, Vas utcai iskola egykori tanárát: Szerb Antalt.
Pár napra rá megkezdődött a háború magyarországi szakaszának legpusztítóbb eseménye, a „második Sztálingrádnak” titulált budapesti ostrom, a magyar főváros bevétele. Itt nem szabad elfeledkezni a Variházy Oszkár parancsnoksága alatt álló, az ellenállás mintegy 2500 katonából szervezett legnagyobb alakulatáról, amely ekkor már részt vett a harcokban. Közülük mintegy hatszázan hősi halált haltak. 1945. február 13-án Budapest megszabadult a nyilas rémuralomtól, a fasiszta megszállók és kiszolgálóik barbarizmusától. A frontvonal áprilisra túlhaladt az országon, április elejére fellélegezhettek az ország üldözöttjei. Az óvóhelyekről előmerészkedhettek a túlélők, a romokon egy szabad és békés élet reménye kezdődhetett.
A reményé; még akkor is, ha többeknek hamar meg kell tapasztalniuk azokat az atrocitásokat, amelyekkel a szovjet hadsereg is élt. Mint arról „Két éjszaka nappal nélkül” - című munkájában Sulyok Dezső kisgazdapárti, antifasiszta politikus írt, akit sokak reménye szerint, hosszú évtizedek után, 2015 májusában halálának évfordulóján talán hazai földben helyezhetnek örök nyugalomra. Sulyok, aki szintén felszabadítóként üdvözölte a vörös hadsereget. „…úgy gondolta és helyesen gondolta, hogy nemcsak egy végről van szó 1944 és 1945 fordulóján, nemcsak egy összeomlásról van szó, hanem valaminek a kezdetéről is, most lehet felépíteni azt a demokratikus államot, amelyről a harmincas években a magyar parlamentben oly sokat beszélt, amikor kritizálta a fennálló, mai fogalmaink szerint Horthy-rendszert…” – írja róla Szerencsés Károly történész.
Bernáth László, holokauszt-túlélő, a magyar újságírás doayenje a következőket fogalmazta meg nemrégiben egyik cikkében: „...Akik 1945 tavaszán Budapesten éltek, rendszerint a szovjet csapatok bevonulását (győzelmét), mint időhatárt, az „ostrom utáni” kifejezéssel emlegették. A „felszabadulás” mint olyan nem nagyon került elő. Ami sok szempontból érthető. Ezrek, ha nem tízezrek számára korábbi egzisztenciájuk elvesztését jelentette ez az új korszak. Mások számára az üzlet vagy még sokkal nagyobb tulajdon elvesztését hozta magával. (Nem beszélve a háborús bűnösök félelmeiről.) Ismét mások – nagyon-nagyon sokan – csak féltek a „ruszkiktól”, hiszen 25 éven át csak rosszakat, helyenként borzalmakat hallottak róluk. (S nem is azokról a borzalmakról, amelyek valóban megtörténtek Sztálin idején.) …S ami azt illeti, kár lenne tagadni az orosz katonák nők elleni erőszakoskodását, s azt a törekvést, hogy minden áron „csaszit”, azaz órát zabráljanak. Arról csak nagyon elvétve hallani, hogy ha ilyen erőszakoskodó katonát elkaptak, kivégezték. Az órákkal kapcsolatban érdemes elolvasni Horthy Istvánné emlékiratait. Egyebek között arról számol be, hogy az amerikai katonák elvették az aranyóráját… Igenis az ország felszabadulása volt 1945. április 4-e, akár kicsit előbb vagy később, amikor a szovjet csapatok elfoglalták az egész országot. Először is megszabadult az ország a negyedszázadon át uralkodó elittől… az igazságtalan nagybirtokrendszertől, az erre „felvigyázó” csendőröktől és az ezeket kiszolgáló hivatali apparátustól, amelyek minden terhét a kisbirtokosok és a százezres nagyságrendű, föld nélküli cselédek és napszámosok teremtették meg… Nem érdemes sorolni mi mindentől szabadították meg az országot – nem csupán a túlélő zsidókat – a Vörös Hadsereg óriási véráldozatokat szenvedő szovjet katonái…”
Emlékezzünk az ellenállókra!
A 2015-ös esztendő újabb emlékeztető esztendő. Hazánk, Európa, a világ a hét évtizeddel ezelőtti tavaszon megszabadult meg a fasiszta fenevadtól. A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége (MEASZ) elnöksége a közelítő felszabadulási évfordulókra való tekintettel felhívást tett közzé, amelyben kéri a magyar kormányzatot, hogy a hetvenedik évfordulón kiemelten méltassa a hitleri fasizmus fölötti történelmi jelentőségű győzelmet, amely véget vetett a vérontásnak, és – habár rövid ideig – plurális demokráciát hozott hazánknak.
„Az évforduló alkalmából kérjük, hogy az ország függetlenségéért és szabadságáért életüket áldozó antifasiszta nemzeti ellenállókról méltóképpen emlékezzék meg és gondoskodjék még meglévő emlékhelyeik felújításáról. Feltétlenül szükségesnek tartjuk azt is, hogy a tananyagokban, az állami intézmények által tartott megemlékezéseken, a közintézmények kommunikációjában hitelesen mutassuk be a második világháború eseményeit és mondjuk ki bűnösnek azt a politikát, amely honfitársainkat, tragikus módon, a rossz oldalon a háború vágóhídjára küldte. Kérjük a kormányt, hogy a második világháború befejezésének napját nyilvánítsa nemzeti emléknappá… Megfontolásra javasoljuk a kormánynak, hogy e civil szervezetek részére megfelelő pénzalapot különítsen el a hitleri fasizmus feletti győzelem 70. évfordulójának méltó megünneplésére. Az antifasiszta magyar nemzeti ellenállás megismertetéséhez, a történelmi emlékezet megőrzéséhez kívánatosnak tartjuk, hogy a kormány képviselői az érintett társadalmi szervezetekkel, így az immáron hetvenéves MEASZ-szal is, vitassák meg azokat a további lépéseket, többek között egy emlékház létrehozását, amelyek hatékonyan szolgálhatják e célokat.” – áll a 2014. novemberében közreadott közleményben.
A náci-fasizmustól való megszabadulás évfordulója több európai ország emlékezetpolitikájában kiemelkedő helyen van. Az olaszoknál nemzeti ünnep a Felszabadulás Napja, a „Festa della Liberazione”, példaértékűen ünneplik antifasiszta hőseiket, mártírjaikat. Pártpolitikai hovatartozástól függetlenül együtt vannak, s méltón hajtanak fejet.
Tanulhatnánk tőlük…