Nagyon tud várni, kivárni. 1946 februárjában ő volt az első háború után született zsidó gyermek Munkácson, és jócskán átlépte már a negyvenet, mire megalakíthatta saját klezmer zenekarát Budapesten. Jávori Ferenc "Fegya" idén Kossuth-díjat kapott, ahogy az indoklás írja: "a magyar zenei kultúra szerves részét képező klezmer stílus népszerűsítéséért". Nem fanyalgott, elfogadta, mert, mint mondja, huszonöt év munkáját és az ország hírét öregbítő nemzetközi sikereket díjazták ezzel. Azt is mondja: ő zenével politizál. Amikor kezdtek elfajulni itt a dolgok, írt egy számot. Úgy szokta felkonferálni az átdolgozott régi imát, hogy a dal a holokauszt áldozatául esett 600 ezer magyar zsidó emléke előtt tiszteleg, s megkéri a közönséget, hogy néhány perces csenddel emlékezzenek rájuk. Mindig ugyanaz történik. Az utolsó taktust síri csönd, majd dübörgő tapsvihar követi, és ebben a tapsban ott az együttérzés, a részvét, a lelkifurdalás. Mert Fegya szerint pártállástól függetlenül mindenkiben van egy pici mikrofon, amely a lélekhez vezet.
- A minap orosz kocsmadalokat énekelt a Spinoza Ház apró színpadán, egy szál zongorával. Díszlet sem kellett, egy-kettőre odavarázsolta a nézőt a régi Odesszába.
- Gyerekkoromban Chaplin filmjeit látva elhatároztam, hogy komédiás leszek. Mostanában mindinkább kezdem fölvállalni ezt a vénámat.
- Munkácson született, orosz néven anyakönyvezték. Minek tartja magát: orosznak, zsidónak, ukránnak vagy magyarnak?
- Zsidó vagyok. Ha akarnám, se tagadhatnám, de nem is akarom. Az anyakönyvembe eleve azt írták be, hogy "jevrej", ami oroszul zsidót jelent. Furcsállottam is, amikor áttelepültünk, hogy itt magyarnak mondják magukat olyanok, akikről tudtam, hogy zsidók. A családunk otthon jiddisül beszélt, az óvodában tanultam meg oroszul. Munkács csodálatos hely volt, ahol a különböző nemzetiségek, kultúrák békességben megfértek egymással. Anyukám nem dolgozott, igazi "jiddise mame" volt, a házunkban szlovák, sváb, magyar, ukrán, orosz család is lakott, bárkihez bemehettem tanulni, játszani, hozzánk is jöhetett bárki. Ha iskola után sétáltunk a fiúkkal a korzón, és fagyit akartam enni, bekopogtam néhány kopejkáért a nagybátyám, Hugó bácsi kalapos üzletébe. Soha nem éreztem magam egyedül. Olyan szeretet-oázisban nőttem fel, aminek gyümölcseit ma is élvezem.
- Ha ennyire szerették Munkácsot, miért települtek át mégis?
- Azért, mert az ötvenes években felerősödött a politikában az antiszemitizmus. Sztálin ki akarta telepíteni a zsidókat a kínai határ mellé, és tervét csak halála hiúsította meg. Mindenki érezte, hogy maradni nem biztonságos, így a hetvenes évek közepén, amikor a szovjetek - az USA gazdasági támogatásáért cserébe - engedélyezték, hogy a zsidók elhagyhassák az országot, több mint egymillió zsidó keresett magának új hazát. A rokonaink Izraelt, Amerikát, Ausztráliát választották. A húgom viszont magyar fiúhoz ment feleségül, és mi azt akartuk, hogy együtt legyen a család. Harminc éves voltam, egy szót se beszéltem magyarul. Szerencsére a zenész szó nélkül is megél.
- Tényleg, miért éppen zenész lett?
- Édesanyám gyönyörűen énekelt Kálmán és Lehár operetteket, meg a családi ünnepeken jiddis dalokat. Úgy gondolta, ha neki nem sikerült nyilvánosság elé lépni, nekem még sikerülhet. Hatéves koromban elvitt a munkácsi zeneiskolába, ahol az igazgató, Spitzer bácsi - ragyogó muzsikus és kiváló pedagógus - azt javasolta, hogy ne zongorázzak, inkább hegedüljek, mert azzal könnyebb menekülni. Tehát komolyzenét tanultam, játszottam szimfonikus zenekarban, hegedűtanár voltam. A magyarországi állásomat is hegedűsként kaptam, 14 évig ültem az Operettszínház zenekari árkában.
- Hogyan lett ebből 1990-ben a Budapest Klezmer Band?
- A klezmer mindigis bennem volt. Gyerekkoromban Munkácson esküvőkön és zsidó ünnepeken még játszottak klezmer zenekarok, és meghitt pillanatokban mindig klezmert hallgattunk otthon. Konziba jártam Ungváron, amikor a kihallatszó zene becsábított egy kerthelyiségbe. Kárpátalján a klezmer bandákban gyakran együtt muzsikáltak zsidók és cigányok, itt Galambosi Gyulának hívták a prímást, cigányember volt és virtuóz zenész. Gyula bácsi az apjától mentette át a klezmer dallamokat, én pedig tőle: hónapokig jártam hozzá, mindent lekottáztam. Szóval régóta tudtam, hogy a klezmer az én utam, de Magyarországon csak a nyolcvanas évek legvégén lehetett ezzel előállni. Ekkor alakítottam meg a zenekart. Az első, 1991-es fellépésünk furán sült el. Éreztem a közönségen a zavart és hogy nem merik fölvállalni az érzéseiket. Raj Tamás barátom bíztatott, hogy legyek türelmes, mert itt évtizedekig azzal jártak jól a zsidók, ha beolvadtak, páncél van a lelkeken, időbe telik, mire fölengednek.
- Egy tavalyi bulijukon több ezren voltunk, alig győzte székkel az Állatkert, de alkalomadtán az Arénát is megtöltik. És biztos, hogy a rajongók nem mind zsidók.
- A klezmer hihetetlenül sokszínű, fantasztikus ereje van, és ugyanúgy működik Százhalombattán, Moszkvában, Genfben vagy New Yorkban. Talán, mert hatalmas remény árad belőle, és ez mindenkire hat. A koncertjeinken mosolygós arcokat látok, kézzel-lábbal ütik a taktust, láthatatlan kapocs fűz össze zsidót és nem zsidót.
- Az ön nevéhez köthető az első klezmer balett, a Purim, avagy a sorsvetés, de ön próbálkozott először a klezmer és a komolyzene párosításával is, ebből született a tizenkét tételes Klezmerszvit. Végezetül önt dicséri a Menyasszonytánc, az első magyar klezmer musical, amely nyolc éve megy az Operettszínházban.
- Imádom a focit. A Barcelona a kedvenc csapatom, s tudom, ha az ember helyzetbe kerül, be kell rúgni a gólt. Szerencsés vagyok, mert a muzsikusaim profik, bármit kitalálhatok, meg tudják csinálni. Másrészt csodálatos emberekkel dolgozhatok együtt, ami inspirál. Ezek a darabok nem jöhettek volna létre Kiss János, a Győri Balett igazgatója, Rolla János, a Liszt Ferenc Kamarazenekar vezetője és Kerényi Miklós Gábor, az Operettszínház igazgatója nélkül.
- Igazi sikertörténet az élete. Úgy is fogalmazhatnék, csak megszületnie volt nehéz. Vagy tévedek?
- Édesapám munkaszolgálatos volt a Don-kanyarban, a 2. magyar hadsereg veresége után 2000 kilométert gyalogolt hazáig. Anyukám és a családja Auschwitzba került. Apai és anyai nagymamám, nagypapám, és sok rokon gázkamrában végezte, anyám túlélte. Mindig tiszteltem a szüleimet, és máig hálás vagyok nekik, hogy az átélt szörnyűségek terhét nem örökítették át a gyerekeikre. Más zsidó családoknál is ezt láttam. De azért a múltat nem lehet meg nem történtté tenni.
- Sokan vitatják négy fal között vagy nyilvánosan, hogy ez a múlt egyáltalán létezett. Milyen ma vállaltan zsidónak lenni Magyarországon?
- Én nem szerepelek a közéletben, nem igazodok el a hatalmi harcokban. De ha megrongálják a Duna-parti cipőket, ha a kormány birodalmi sasos emlékművet állíttat, az zsidóként és emberként is megérint. Lépten-nyomon beleütközöm a már nem is titkolt antiszemitizmus különböző jelenségeibe. Nyomaszt, nem tudom elkerülni, pedig nagyon szeretném, mert akkor is fáj, ha engem közvetlenül nem sújt. Tavaly kimentem a magyar-izraeli meccsre. Velem szemben volt az a tribün, ahol nagyjából kétszáz "kulturált" szurkoló hamarosan üvöltözni kezdett. Zengett a stadionban a "mocskos zsidó". A körülöttük lévő sok ember meg csak ült és hallgatott. A meccs végén rendőrkordon között araszolva jutottunk a kijárathoz, és azt a tanácsot kaptuk, hogy gyorsan oszoljunk szét, mert a rendőrök csak itt tudnak vigyázni ránk, a városban már nem. De azok után, amiket a szüleim átéltek, én egész egyszerűen nem vagyok hajlandó félni.
- Divat ma a klezmer, s önök bárhol megállnák a helyüket. Zenekarát Európa - ha nem a világ - egyik legjobbjának tartják. Nem bánta meg, hogy itt ragadt?
- Sokszor felmerül bennem ez a kérdés, nyugodt időszakban kevésbé, zaklatott korban erősebben. A kint élő rokonok kérdezgetik, mi van itt, mert persze mindenről értesülnek, néha pontosabban, mint mi. Nem tudok nekik válaszolni. Mert zavar a fekete mellényes fiúk masírozása árpádsávos zászlók alatt, zavar a félig-meddig nyilvános listázás, elkeserít a Jobbik előretörése, a náci eszmék alig burkolt beszivárgása a közbeszédbe, a holokauszt évfordulója körül dúló, mind jobban elfajuló botrány, ami megint egyszer táborokra osztja az embereket. De amikor arra gondolok, mi lett volna, az mindig csak "ha". Munkácson volt egy csodarabbi, neki tulajdonítják a mondást, hogy az életben nincsenek véletlenek. Én ebből kiindulva úgy gondolom, nem véletlenül alakultak így a dolgok. Nem véletlen, hogy idekerültem, hogy itt születtek meg a szerzeményeim, s nem véletlen, hogy idehoztam, újraélesztettem a zsidó zenét, ami kis híján végleg elsorvadt Magyarországon.
