Árpád-híd, pesti hídfő. Átszállás a félig elkészült 1-es villamosvonalról a villamospótló buszra. Nem egyszerű lemenni a szétdúlt lépcsőn az aluljáróba, átvergődve virágárusokon, koldusokon és közterületeseken, majd felmenni a következő lépcsőn, hasonló akadályok közepette. A köztes térben, zajban és fáradt étolajszagban kínálják rendíthetetlenül könyveiket a jehovisták, hogy megtudjuk, meddig érdemes élni, és hogy mit is tanít valójában a Biblia, és két standnál is toboroznak a tőlünk nyugatra szinte közfelkiáltással kiátkozott párt aktivistái. Már-már elérem a buszt, amikor elém áll egy hölgy egy brosúrával. „Nem vallás, nem politika” – mondja, látva húzódozásomat. Na, jó, elveszem tőle.
Valóban nem vallás, és nem politika. Azaz dehogynem. Hiszen jogainkról, az alapvetőnek tartott emberi jogokról van szó benne, amelyekben hiszünk. És amelyekkel, illetve hiányukkal nap mint nap szembesülünk. Különösen így, másnaposan a választások harmadnapjától, amikor kiderül, hogy még az sem igaz, amiről azt hittük. Egy Los Angeles-i központú szervezet emlékeztet bennünket arra, hogy „mindannyian szabadnak és egyenlőnek születtünk”, hogy „nincs megkülönböztetés”, „a törvény előtt mindenki egyenlő”, „bűnösségünk bebizonyításáig ártatlanok vagyunk”,„a gondolat, a kifejezés szabadsága”,„a demokráciához való jog”,„a szociális biztonság”. Egyszerű, kézenfekvő, magától értetődő dolgok. Mint az, hogy 2x2 = 4. „A szabadság az, hogy kimondhatom: 2x2 = 4” – mondja Winston Smith Orwell 1984-ében. Aztán megtanítják rá, hogy néha 5, néha 3, ahogy a Nagy Testvér akarja.
Aztán a kis füzet arcunkba vág néhány további nagy igazságot, híres emberektől. Mintha itt és most mondták volna. „Az emberi élet és boldogság megóvása, nem pedig elpusztítása a jó kormányzás első és egyetlen jogszerű célja”.„Az igazságtalanság, bárhol történjék is, mindenütt fenyegetés az igazságosságra”. Thomas Jefferson és Martin Luther King között csaknem 200 év telt el! De még náluk is jobban szólít meg minket Máhátmá Gandhi („Te saját magad kell, hogy az a változás légy, amit a világban látni szeretnél”), és kellett volna nekünk a múlt hét végén (és kelleni fog továbbra is) Nelson Mandela, aki arra tanít, hogy „A bátor ember nem az, aki nem fél, hanem aki legyőzi a félelmet.”.
Az angolban és még néhány más nyelvben a „jog” szó egyezik a „jobb” vagy az „egyenes” szóval. Továbbá ugyanez a szó jelenti a politikai „jobbot” is. Az elmúlt napokban gyakran leírták ezt a szót a magyarországi választásokról szóló kommentárokban, hol „jog”, hol pedig a politikai „jobb” értelmében, és nehezményezték, az előbbiek mintha csorbultak volna az utóbbi időben, az utóbbiból pedig kicsit túl sok van. Főleg az extrémből. És mindkettőt aggasztónak találták New York-tól Prágáig.
Még a választások előtt írt római barátom: „Remélem, végre ti is elzavarjátok Orbánt, ahogyan mi Berlusconit”. Még nem volt erőm válaszolni neki. Addig arról álmodom, hamarosan eljön az idő, hogy az a bizonyos szó Magyarország kapcsán csak egyet fog jelenteni. „Mondhatod rám, hogy álmodozom, de nem én vagyok az egyetlen” – énekelte John Lennon, akit megöltek, mint az erőszakmentesség szinte összes nagy hirdetőjét. Talán ennek az álomnak is van ereje, ha sokan álmodjuk. Éberen és hangosan.
