A hippimozgalom ennek ellenére gyökeret vert hazánkban, még ha csak éppen megkapaszkodott is, mint a vízi növények gyenge indái. Több volt, mint néhány kopott Lennon-szemüveg a Blahán vagy egy dalszövegben felszálló ezer lepke. Több volt, mint divat - bár az sem kevés.
Néhány, a szocializáció rögös útjain bizonytalanul járó vagy éppen elbukó fiatal bandákra verődött a hajdani - még Moszkváról elnevezett - téren vagy a Jégbüfé környékén. Hosszú hajat növesztettek, western csizmát húztak, az Ifjúsági Parkban vagy a Metro klubban hűtötték a levet, hegyezték a zabot, keresték, és talán nehezen találták önmagukat.
A rádióhullámoknak nem lehetett vasfüggönyt húzni, a zenék beszűrődtek a rádiókon, a - talán nem teljesen eredeti - farmerek a csempészútvonalakon. Hazánkat is meglegyintette a 66-os út szele, még ha Harley Davidson mutatóba is alig akadt.
A kArton Galéria Magyar Hippik című kiállításán mi is megismerkedhetünk a régi arcokkal, akik oly szívesen látott vendégek voltak a rendőrőrszobákon, és elgondolkodhatunk, jelentett-e számunkra valamit, hogy néhány fiatal megpróbált másképp élni akkoriban. Találkozhatunk a műalkotásokkal, amelyek ebből a meglehetősen zavaros kútból merítettek ihletet.
Fényképek, plakátok, filmek idézik a kort, mikor hiába ácsingóztunk Woodstock után. Tépelődhetünk rajta, hogyan épült be a hippi mozgalom gondolkodásunkba, és mi lett azzal a rengeteg kérdéssel, amelyet ifjúkorunkban szüleinknek, tanárainknak, önmagunknak szegeztünk, és a hippi mozgalom csak az alkalmat szolgáltatta, hogy feltegyük… és egyáltalán, mi lett azzal a fiatalemberrel, aki hajdanán hosszú hajat növesztett, békejelet firkált a padra és a nagymama varrógépén próbálta beszűkíteni farmerjét.
