Frivol epigrammák és rejtvények – kiállítás nyílt Árendás József tervezőgrafikus 80. születésnapja alkalmából

„A plakát olyan mint egy frivol epigramma: szűkszavú, lényegre törő, és néha riszálja magát…” – olvasható Árendás József tervezőgrafikus idézete a nyolcvanadik születésnapja alkalmából rendezett tárlaton a Műcsarnokban. A Munkácsy Mihály-díjas alkotó képei is szűkszavúan fogalmaznak, és persze vonzzák a tekintetet, ami egy plakát esetében elengedhetetlen. Ilyen a kiállítás nyitóképe, melyen egy ember fejéből egy banán pattan ki, így szimbolizálva azt a pillanatot, amikor megfogan a grafikus tudatában az ötlet.

Árendás József 1967 és 1972 között a Magyar Iparművészeti Főiskola hallgatója volt, mestere többek között a Modiano-cigarettareklámjairól is híres Konecsni György és a filmplakátjairól ismert Ernyei Sándor volt. Árendás az 1970-es években is elsősorban filmplakátokat tervezett, 1981-től színházi és kulturális plakátokat készített a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színháznak, a Veszprémi Petőfi Színháznak, Budapesten pedig a József Attila Színháznak és a Nemzeti Színháznak. Emellett mi sem bizonyítja jobban, hogy fontosnak tartja a műfajt, mint hogy 2005-ben a barátaival létrehozta a Magyar Plakát Társaságot, melynek tíz évig az alelnöke volt, illetve az egyik szülőatyja a PosterFest című kiállítássorozatnak is. 

– Árendás Józsefről mint a kulturális plakát iskolateremtő alkotójáról beszélhetünk, aki tanított az Iparművészeti Főiskola mesterképzésén is, így a tervezőgrafikus tanítványai között is nagy tiszteletnek örvend – mondta lapunknak Garami Gréta, a kiállítás kurátora, hozzátéve, Árendás művészetének az erőssége a rajzosság, amit a tárlat első felében látható számos humoros és metaforikus rajzával is át szeretnének adni, melyek között plakátok terveit is láthatjuk. Árendás pedig tömören „fogalmaz”, a képei összesűrítik a mondanivalót, ezt láthatjuk a filmes alkotásain is, például A maláji tigris (Sandokan) című film plakátján, melyen a főhőst narancssárga színben és fekete csíkokkal, illetve macskabajusszal ábrázolja, akárcsak egy tigrist, míg Martin Scorsese 1978-as Az utolsó valcer című koncertfilmjéhez egy gitárt rajzolt, melyből a húrok közül kitör egy szív. Olykor az ábrázolás módjával is játszik: az Emlékeim a régi Pekingről című plakáthoz például lavírozott tussal festett meg egy női arcot, a címet pedig a kínai írásjelekre hajazva alkotta meg – a Mokép felirat konkrétan egy piros négyzetben jelenik meg, akárcsak a kínai okmányokon a pecsétek. 

A színházi plakátjai ugyancsak kreatívak, és olyanok mint egy rejtvény, melyeket meg kell fejteni: a Tom Paine című előadáshoz készült rajzhoz például az amerikai toborzó plakátokon szereplő, cilinderes Sam bácsi (Uncle Sam) alakjából merített ihletet, amint feketére festett testtel mutat a nézőre, amivel a művész arra utalt, hogy a rendező, Ruszt József a darab során bevonta a közönséget az előadásba. – A hetvenes, nyolcvanas, de még a kilencvenes években is hirdetőoszlopokon jelentek meg a plakátok, a járókelők így azokat sokszor láthatták, ezért a plakát nemcsak felkeltette a kíváncsiságukat és „behívta” őket a színházba, hanem akár később, miután megnézték a színdarabot, még adhatott számukra újabb gondolatokat. A kiállítótérben mi is elhelyeztünk egy hirdetőoszlopot, hogy megidézzük ezt a korszakot – mondta Garami Gréta. 

A kiállítás utolsó „csak” plakát című részében olyan műveket láthatunk, melyek nem egy konkrét művészeti alkotást népszerűsítenek, hanem az alkotó egy-egy gondolatát akarják kifejezni. – Ezek az autonóm vagy szerzői plakátok már szoftverekkel készültek, éppen ezért a stílusuk is más, még lényegre törőbbek, egyszerűbbek és emblematikusabbak a motívumaik – mondja a művészettörténész. Ilyen például az Iparművészeti Főiskoláról szóló mű, melyen a piros körben azt olvashatjuk, hogy „Az Iparművészeti FőisCola volt az igazi”, a hullámos betűtípus pedig megidézi a népszerű, amerikai italmárka dizájnját.