A Neretva partján fekvő Mostar neve a nemzetközi köztudatban a festői török kori kőhíddal, a soknemzetiségű együttéléssel és a kilencvenes évek pusztító délszláv háborújának sebeivel fonódott össze. A hercegovinai városban a kultúra terei sosem kizárólag művészeti funkciót töltöttek be, a nemzeti identitás, a jogegyenlőség és a politikai jelenlét szimbolikus bástyáivá váltak. Harminc esztendővel az alapkő 1996. januári letétele után a Horvát Nemzeti Színház új épülettömbjének befejezése körül kialakult küzdelem ismét a felszínre hozta a mély etnikai és vallási ellentéteket.
Az építkezés, amely egy modern, népeket összekötő művészeti otthon megteremtését célozza, a helyi bosnyák és horvát közösség közötti elkeseredett hatalmi viták kereszttüzébe került. A feszültséget a közelmúltban egy rendkívüli lépés élezte a végletekig: Salem Dedović mostari mufti hivatalos vallási rendeletet, fatvát bocsátott ki a színház felépítése ellen, azt követelve, hogy a saría elvein alapuló iránymutatást a világi állami hatóságok is tekintsék kötelező érvényűnek.
A helyi iszlám elöljáró nyilatkozataiban olyan jogi iránymutatásként jellemezte a fatvát, amelyet a jövőben egyetemi jogi karokon fognak tanulmányozni. Dedović a tilalmat azzal indokolta, hogy a teátrum az egykori Oszmán Birodalom idejéből származó muszlim temető, az úgynevezett Lakišića harem területén épül, s kijelentette: a munkálatok muszlimok csontjain zajlanak. A mufti követelése szerint a terület szakrális iszlám kegyhelynek, vakuf tulajdonnak minősül, amely felett a vallási közösség kizárólagos rendelkezési joggal bír, így ott semmiféle világi vagy más felekezetű kulturális intézmény nem kaphat helyet. A teátrum vezetése és a horvát közösség képviselői azonnal visszautasították a súlyos állításokat. Ivan Vukoja, a színház igazgatója nyilvános válaszában úgy fogalmazott: a mufti kijelentései a boszniai alkotmányos berendezkedés és a szekuláris jogállam elleni közvetlen támadást jelentenek, miközben a vallási elöljáró nyilvánvaló valótlanságokkal próbálja félrevezetni a nyilvánosságot és felszítani a felekezeti indulatokat.
A színházigazgató hangsúlyozta, hogy az építési területen a földmunkák, az alapozás és a megelőző régészeti feltárások során soha egyetlen emberi maradványt, csontot sem találtak. A telek várostörténeti és ingatlan-nyilvántartási adatai ráadásul egyértelműen cáfolják a sírkert létezését. A vitatott földrészleten a szocialista Jugoszlávia idején a híres HIT áruház hatalmas tömbje terült el, azelőtt pedig, egészen 1884-től az Osztrák–Magyar Monarchia vasútállomása működött itt, sűrű sínhálózattal, forgalmi épületekkel és raktárakkal. A területen tehát 142 esztendeje, a XIX. század vége óta semmiféle temető nem létezik, és semmilyen vallási jellegű emlék nem maradt fenn. Amikor 1890-ben a monarchia közigazgatása létrehozta a modern telekkönyvi és kataszteri rendszert, a parcellát sohasem jegyezték be temetőként vagy vallási célú területként. Az Iszlám Közösség az elmúlt másfél évszázadban sem tulajdonosként, sem birtokosként, sem kezelőként nem szerepelt az ingatlan-nyilvántartásban, és a hatóságok egyetlen hivatalos irata sem említi a telket Lakišića haremként.
A vita időzítése és a vallási retorika hirtelen megkeményedése mögött határozott hatalompolitikai megfontolások húzódnak meg.
Bosznia-Hercegovinában a közeljövőben zajlanak az Iszlám Közösség legfelsőbb vezetőjének, a reisz-ul-ulemának a megválasztását célzó belső választások, amelyeken Salem Dedović a három hivatalos elnökjelölt egyikeként indul. A hercegovinai mufti számára a mostari színházépítés kérdése kiváló lehetőséget biztosít a vallásos szavazóbázis megszólítására és az elkötelezettség bizonyítására. A mérsékelt vallási vonallal szemben fellépő elöljáró a nemzeti és felekezeti sérelmek hangsúlyozásával igyekszik maga mögé állítani a konzervatív küldötteket, azt hangoztatva, hogy a bosnyák közösséget szisztematikus jogfosztás fenyegeti saját szülőföldjén. A kőszínház ügyének szakrális szintre emelésével a mufti a vallási és a világi joghatóság határait feszegeti, a saría rendelkezéseit a szekuláris jogszabályok fölé helyezve a politikai térnyerés érdekében.
A konfliktus az állami intézményrendszer és az igazságszolgáltatás berkeiben is rendkívül furcsa helyzetet teremtett. Almir Mujkanović, Mostar város jogi képviselője, a községi jogtanácsos 2023-ban hivatalos keresetet nyújtott be a Mostari Alapfokú Bíróságon a színház ellen az építkezés leállítását követelve. A beadvány a helyi iszlám vezetőség részéről érkező nyílt politikai és társadalmi nyomás hatására született meg, annak ellenére, hogy a jogtanácsos semmiféle felhatalmazást nem kapott a városi képviselő-testülettől. Mario Kordić polgármester határozottan ellenezte a bírósági eljárás megindítását, figyelmeztetve arra, hogy a lépés súlyos károkat okoz a városnak. A helyzet sajátosságát jelzi, hogy a városvezetés jogi képviselője révén saját intézményét perelte be: a színházat ugyanis Mostar városa a Hercegovina-Neretvai kantonnal közösen alapította, a fenntartási költségeket a városi költségvetés állja, az önkormányzat hagyja jóvá az igazgató kinevezését és az éves beruházási beszámolókat, sőt maga a város az építési telek tulajdonosa és a projekt egyik hivatalos befektetője.
A jogi aggályok alaptalanságát a bírósági és ügyészségi határozatok sora is megerősíti. A beruházás engedélyezési dokumentációját a Hercegovina-Neretvai Kantoni Ügyészség korábban kiterjedt vizsgálatnak vetette alá, majd 2023 márciusában hivatalos határozatot hozott a nyomozás megszüntetéséről, rögzítve, hogy a színház érvényes, jogerős építési engedéllyel rendelkezik, és a hatósági eljárásokban semmilyen törvénysértés nem történt. Ezt követően a Mostari Alapfokú Bíróság és a másodfokon eljáró Kantoni Bíróság elutasította az építkezés leállítását célzó ideiglenes intézkedések iránti kérelmeket, kimondva a munkálatok jogszerűségét. Ennek ellenére a bosnyák politikai és vallási elit egy része továbbra is illegális beruházásként hivatkozik a projektre, a jogerős döntéseket figyelmen kívül hagyva próbálja megakasztani a kivitelezést.
A vita gyökerei a daytoni békerendszer etnikai hatalommegosztási modelljében és a bosznia-hercegovinai horvátság államalkotó státuszában keresendők. Az ország alkotmánya értelmében a horvátok a bosnyákokkal és a szerbekkel azonos jogokkal bíró konstitutív nemzetet alkotnak, ami elidegeníthetetlen jogot biztosít számukra saját nemzeti, oktatási és kulturális intézményeik fenntartásához.
A Horvát Nemzeti Színház az egyetlen professzionális horvát nyelvű teátrum a délszláv államban, amely 1994-es megalapítása óta a nemzeti identitás és a közösségi önrendelkezés jelképe. A helyi bosnyák politikai körök egy része nehezen fogadja el, hogy a horvátok egy reprezentatív, korszerű nemzeti kulturális palotát emelnek a város központjában. A feszültséget tovább fokozta, hogy a zágrábi kormány 2023-ban stratégiai jelentőségű beruházássá nyilvánította a színház felépítését, és jelentős költségvetési forrásokkal támogatja a munkálatokat, amit a szarajevói központosítás hívei Zágráb túlzott befolyásaként értékelnek.
A kulturális beruházás körül kialakult harc közvetlenül érinti a város törékeny belső békéjét. Mostar a délszláv háború óta mélyen megosztott település maradt, ahol a frontvonalként funkcionáló Bulevár sugárút ma is láthatatlan határvonalat képez a túlnyomórészt horvátok lakta nyugati és a többségében bosnyákok által benépesített keleti városrész között. Salem Dedović nyilatkozataiban riadót fújt, kijelentve, hogy a határ a Buleváron napról napra vastagabbá válik. Ezzel szemben a színház vezetése úgy érvel: a megújuló teátrum az európai integráció szellemében a kultúra hídjaként szolgálna valamennyi nemzetiség számára, elutasítva a gettósodást és az etnikai kizárólagosságot.
A színház körüli viták megmutatják, miként válik egy művészeti intézmény építése a balkáni térségben a vallási tekintély, a történelmi emlékezet és a politikai túlélés kíméletlen csataterévé.
A Horvát Nemzeti Színház társulata a mostoha infrastrukturális körülmények dacára évtizedek óta a hercegovinai régió legmeghatározóbb szellemi műhelye. Az együttes a megalapítása óta eltelt harminc esztendőben több száz bemutatót tartott, a klasszikus drámairodalom remekművei mellett kortárs szerzők alkotásait állítva színpadra, miközben rendszeresen vendégszerepel Zágrábban, Splitben, Dubrovnikban és más európai fesztiválokon. A társulat jelenlegi ideiglenes játszóhelye, a félkész épületben kialakított szűkös kamaraszínpad régóta képtelen kielégíteni a növekvő közönségigényeket, a színészek és a színházi szakemberek méltatlan körülmények között kénytelenek próbálni és dolgozni. A tervezett nagyszínpad, a professzionális zenekari árok és a korszerű színpadtechnika megvalósítása nélkülözhetetlen feltétele annak, hogy Mostar visszaszerezze a háború előtt élvezett regionális kulturális vezető szerepét.
A művészeti szakma éppen ezért értetlenül szemléli az építkezés körül zajló politikai csatározásokat, hiszen egy modern színház felépülése az egész város intellektuális és idegenforgalmi vonzerejét gazdagítaná.
Mostar városa az évszázadok során megtanult együtt élni a különböző civilizációk és vallások örökségével, ahol az oszmán minaretek, a ferences kolostor égbe nyúló harangtornya és az újjáépített ortodox katedrális közösen alakítják a hegyek közé zárt Neretva-völgy látképét. Az Öreg híd nemzetközi összefogással megvalósított 2004-es újjáépítése a megbékélés és az újrakezdés szimbólumává emelkedett a világ szemében. Ez a békés kép azonban könnyen szertefoszlik, valahányszor a vallási és politikai elitek a múlt sérelmeit használják fel a jelen megosztottságának fenntartására. A színház körüli küzdelem végső soron arról tanúskodik, hogy Bosznia-Hercegovinában a kultúra terei máig nem függetlenedhettek az etnikai erőviszonyok logikájától. Ameddig egy színházi nézőtér felépítését nem kulturális gyarapodásként, hanem területszerzésként és vallási fenyegetésként értelmezik a szemben álló felek, addig a balkáni városban a művészet béketeremtő ereje helyett a megosztottság marad a mindennapok meghatározó valósága.
