Sokrétű tanulságokkal szolgált egy vernisszázs a minap; márpedig az a nap, amikor az ember nem tanul valami újat, annyit ér, mint Lölőnek az olvasószemüveg (© Marika néni). Amit azért rángatok ide, mert Zdravko Denev grafikái olyanok, mintha az én publijaimat akarnák illusztrálni: bonyolult, organikus rajzok, naturalisztikus és szürreális, hullámzó vonalak nőnek ki egymásból, baromi nyomasztó pillanatképet mutatva.
Zdravko Denev amúgy gyerekkönyv-illusztrátor is, az a vidámabb arca, mintha oda menekülne a környező világ okozta szorongás elől, melyet grafikái sugallnak.
Afféle igazi addiktív rajzoló, aki éjjel-nappal rajzol és fest fatojás kora óta, néha énekel is, a rajztehetségek sokszor érzékenyebbek az átlagnál más művészi ágakban is, főleg a zenében. És rajzolás közben boldog, ez a vicc a művészi tevékenységben, hogy szinte erotikus élmény, ezért afféle menekülő útvonal is. Ami tán a legfontosabb: amikor leül a papír elé, nincsenek tervei. Nem az van, hogy kigondolja, hogy mit akar, megtervezi, vázlatokat készít. Nagyon helyesen, mert az (absztrakt) vizuális kreativitás és a zene nem irodalom és nem történetekről szól, még csak nem is konkrét képekkel dolgozik, hanem önnön elvontságában mozog. Hülyeség, hogy amikor az Olasz szimfóniát hallgatom, meglátom a kék eget, a napfényt, a tengert és a spagettit, az üzenet: az a pósta, mondta (asszem) Fellini.
Szóval nincs terv, amikor Denev leül a rajzpapír elé és elkezd rajzolni, ez kicsit olyan, mint a jazz, a folyamat maga lényegében rögtönzés: terv nélkül mozog előre. Kicsit arra hajaz ez, ahogy Chaplin készítette a filmjeit, aki forgatókönyv nélkül kezdett forgatni, érted?
Észveszejtő. Kiment a pampára és két-három évig dolgozott egy-egy filmen, egy-egy jelenetet felvett 300-szor, ha kellett, faragta az anyagot, mint a szobrász, de nem volt kottája. A legjobb példa, hogy van A diktátornak az a jelenete, ahol Adenoid Hynkel-Hitler hosszú perceken át szónokol a hatalmas tömegnek, németül. Csakhogy Chaplin nem tudott németül. Mégis: tökéletes német hangzása van annak az észveszejtő és vészjósló, fenyegető agyfallosz hablatynak, amit a mikrofonokba üvölt, leírhatatlanul röhejesen, csak egy-két német szót szőve bele (sauerekraut, schnitzel, straffen, stunk, sprechen, welt, alles, bismarck, schön, katzen, blitzkrieg...). Az ember azt gondolná, hogy erre azért felkészül egy színész, mert marha nehéz, megírja, megtanulja, elpróbálja: semmi. Chaplin odaállt a mikrofon elé és elkezdett ezen a groteszk pszeudo-német nyelven ordítozni hosszú perceken át, rögtönzött, abszolúte nem készült fel – mesélte a lánya, Geraldine Chaplin.
És van még valami, ami miatt érdemes szót ejteni Denevről. Nincs nagyszerűbb, mint amikor egy (művészi) vállalkozás, ami üzlet is persze, tisztán altruista, etikai megfontolásból, nem a marketing végett szíeszárt (CSR, Corporate Social Responsibility) is vállal, azaz nemcsak a profitot nézi, hanem a rászorulókat is, és/vagy költ egy zöldebb és szolidárisabb világra. Denev társalapítója a „Mi hallunk titeket” (Ние ви чуваме) nevű nonprofit szervezetnek, amely a siketeken igyekszik segíteni, grátisz készíti el a szervezet teljes arculatát és azon van, hogy a siket közösség üzenetei láthatóbbá váljanak a többségi társadalom számára, és a kiállított képek eladásából származó bevétel egy részét is a szervezetnek utalja.
Végül még egy szexepil, ami teljessé teszi ezt a szimpi, bemutatásra érdemes Denev-csomagot: Rossen Tkacsenkónak, a Magyar-Bolgár Gazdasági Kamara elnökének volt egy húzós ötlete: lefordíttatta bolgárra Rejtő Tizennégy karátos autóját, ami elég meredek ötlet, mert azt az eget verő pesti (lipótvárosi) humort és szójátékokat, valamint az olyan zsidó kispolgárokat, mint Vanek úr, nehéz bármely nyelvre átültetni. És nem véletlen, hogy Rejtőt valahogy eddig nem sikerült igazán se színpadon, se filmen igazán jól megfogni; nem igazán kóser se a Meztelen diplomata, pláne a Három testőr Afrikában, melyeken könyvben az ember sír a röhögéstől, vásznon meg sír a megvalósítás gyengeségeitől. Elég korrekt volt a RaM-ArT Tizennégy karátos autója Mikó Istvánnal Vanek úr szerepében és a Budapest Bárral, és a szombathelyi Vesztegzár is nézhető, bár az se igazán röhejes-rejtős, de Varró Dani briliáns szövegei és Darvas Benedek zenéje néha elérik a csúcsot (Jáva réme, a Pipere-dal vagy legfőképp a Pestis-dal).
Anno Tkacsenko Sajdik bácsit kérte fel a könyv illusztrálására, akit nem kell bemutatni, Sajdik Ferenc rajzai végigkísérték az életünket, mindenki szerette, tündéri bácsi volt, sajnos tavaly 95 évesen elment. A tizennégy karátos autót némi szabódás után vállalta el, mert azt mondta: ő soha nem mert ilyen magaslatot megcélozni, mint Rejtő, és „a nyomaiba se ér” a legnagyobb Rejtő-rajzolónak, Korcsmáros Pálnak.
Well, Rejtő bolgár kiadásának nyomdai előkészítését is Denev menedzselte.
(A kiállítás október 15-ig tekinthető meg a Bolgár Kulturális Intézetben, az Andrássy út 14.-ben.)
