A kétezres évek elején, amikor doktori kutatásomban a Humángenom-projekt és az új molekuláris genetika etikai kérdéseivel foglalkoztam, egy egészen más természetű probléma kezdte egyre inkább magára vonni a figyelmemet. 2005-ben robbant ki a dél-koreai őssejtkutató, Hvang Vuszuk (Hwang Woo-suk) ügye, amely rövid idő alatt a kortárs tudomány egyik első valóban globális kutatási botrányává vált. Az általa vezetett kutatócsoport a Science-ben publikált szenzációs kísérleti beszámolójában azt állította, hogy sikerült emberi sejtek klónozásával embrionális őssejtvonalakat létrehoznia. A későbbi vizsgálatok azonban feltárták, hogy az őssejtvonalakra, DNS-vizsgálatokra és kísérleti eredményekre vonatkozó adatok jelentős részét meghamisították vagy koholták, és manipulálták a képeket. Mindemellett a kutatáshoz felhasznált petesejtek beszerzése is súlyosan sértette a donorok tájékozott beleegyezéshez való jogát és a kutatási etika követelményeit, továbbá pénzügyi visszaéléseket és hivatali összeférhetetlenséget is feltártak egy átfogó vizsgálat során.
Szinte napi rendszerességgel követtem az eseményeket, és egyre világosabbá vált számomra, hogy itt nem pusztán egy kirívó csalási esetről van szó, hanem a modern tudomány működésének mélyebb feszültségeiről is. A témáról első alkalommal 2007 tavaszán adtam elő A helytelen kutatási gyakorlatról: Kortárs krízis a tudományetikában? címmel. Ennek az előadásnak pozitív visszhangja volt, de csak egy szűk körön belül, és sajnos Magyarországon mind a mai napig nem épült ki egy olyan kutatói közeg, amely kimondottan a tudomány integritását kutatja (research integrity studies). A következő években a kutatási integritás kérdésköre több irányból is tovább bővült a nemzetközi színtéren: a tudományos csalás látványos esetei mellett egyre inkább előtérbe kerültek a publikációs rendszer torzító ösztönzői, az impaktfaktor és a teljesítménymérés problémái, a szerzőség etikája, a publikációs nyomás és végül maga a kutatási környezet is. Ezekből a vizsgálatokból fokozatosan egy viszonylag egyszerű, de kényelmetlen felismerés rajzolódott ki.
A tudományos integritás problémái csak részben magyarázhatók rossz döntésekkel vagy tisztességtelen kutatókkal; legalább ennyire fontosak azok az intézményi ösztönzők, amelyek a publikáció mennyiségét, gyorsaságát, a látványos eredményt, a folyamatos pályázati sikert és a mérhető teljesítményt jutalmazzák.
Ebbe a közegbe érkezett meg 2024-ben dr. Szabó Csaba Elpazarolt orvostudomány: Hiteltelen kutatók, megbízhatatlan kísérletek című kötete, melyben a szerző a laboratóriumi kutatások világából kiindulva mutatja be a modern orvosbiológiai kutatás működésének rendszerszintű problémáit, sok ismerős, egymással összefüggő problémát tárgyal: a „Publikálj vagy tűnj el!” (publish or perish) kényszerét, a reprodukálhatósági válságot, a módszertani és statisztikai szürkezónákat, valamint azt a kérdést, hogy miként torzíthatja el a tudományos teljesítményért folyó verseny magát a kutatási folyamatot. A kötetet olvasva a legnyugtalanítóbb talán nem is az, hogy ezek a problémák már húsz évvel ezelőtt is jól ismertek voltak, hanem az, hogy azóta is meglepően kevés érdemi változás történt, miközben a nagy nyelvi modelleken alapuló mesterséges intelligencia megjelenésével az ügyek súlyosbodtak. A könyv számos fontos egyéni és civil kezdeményezést bemutat, például a Retraction Watch és más tudományos adatnyomozók munkáját, miközben joggal hangsúlyozza az olyan átfogó politikai és intézményi beavatkozások hiányát, amelyek valóban képesek lennének átalakítani a kutatás működésének feltételeit. Írásomban ezt az állítást részben vitatni fogom, miközben Szabó munkáját kiemelkedően fontos és rendkívül értékes könyvnek tartom. Kritikám másik pontja a társadalomtudományi perspektíva viszonylagos kidolgozatlansága: ez különösen akkor válik problematikussá, amikor a könyv a tudományos rendszer működésének átfogó, strukturális diagnózisa nélkül lép tovább a tudománypolitikai reformjavaslatok megfogalmazásához.
Szabó könyve elsősorban az amerikai orvosbiológiai kutatás világából hozza példáit, és nagyrészt elkerüli a közvetlen magyarországi ügyeket.
Ezen a ponton igyekszem majd megfordítani a nézőpontját, azt kérdezve: hogyan áll a tudomány integritás előmozdításának ügyében a magyar tudományos rendszer, milyen intézményi válaszokat alakított ki az elmúlt két évtizedben, és hol maradtak fenn máig azok a hiányosságok, amelyekről már a kétezres évek közepén is lehetett beszélni?
Fontos körülmény, hogy a könyv szinte egy időben jelent meg magyarul a Corvina Kiadónál és angolul, az Egyesült Államokban, a nagy presztízsű Columbia University Press gondozásában. Ez részben magyarázza, hogy a példák és hangsúlyok inkább az amerikai kontextus felé tolódnak, ami ugyanakkor előny is: a könyv így meggyőzőbben képes megmutatni a tárgyalt problémák nemzetközi, sőt globális jellegét. A magyar kiadás terminológiája néhány ponton azonban nagyobb körültekintést érdemelt volna. A kötet szempontjából központi jelentőségű research misconduct, illetve annak klasszikus kategóriái – fabrication, falsification, plagiarism – magyar megfelelőit célszerű lett volna az irányadó A kutatási integritás európai magatartási kódexe (ALLEA, 2023) bevett szóhasználatához igazítani (kutatási kötelességszegés: koholmány-előállítás, hamisítás, plagizálás), a helyenként esetlegesnek ható fordítások helyett.
A könyv első fele különösen erős a laboratóriumi munkás mindennapok és reprodukálhatósági válság bemutatásában, mely utóbbi fogalom a kötet gondolatmenetének a gerincét adja.
A reprodukálhatósági válság azt jelenti, hogy számos tudományos szaklapban már publikált kutatási, kísérleti eredményt később más kutatók ugyanazzal vagy nagyon hasonló módszerrel nem tudnak újra előállítani.
Amikor a reprodukálhatatlanság már nem csupán eseti, hanem szisztematikus jelleget öltött, a kutatók válságként beszéltek a feltárt jelenségről. Nem véletlenül, hiszen a megbízhatatlan kutatások rengeteg káros és költséges következménnyel járnak. Különösen nagy problémát jelenthet ez az orvosbiológiai kutatásokban, ahol például egy ígéretes gyógyszerhatás vagy egy betegséggel kapcsolódó biológiai összefüggés a későbbi vizsgálatokban gyakran jóval gyengébbnek bizonyul vagy teljesen eltűnik. A jelenség azért különösen súlyos, mert megkérdőjelezi, hogy a publikált eredményekre mennyire lehet biztonsággal további kutatást, gyógyszerfejlesztést vagy akár klinikai döntéseket építeni. A reprodukálhatatlanság oka szerteágazó lehet, melyeket Szabó pontosan feltérképez és remek példákkal mutat be, a véletlenektől a hanyagságon keresztül egészen a szándékos kozmetikázásig. Külön tárgyalja a kísérleti eredmények helytelen statisztikai torzításait: az eredeti kutatásban használt túl kis mintaszámot, a szelektív értelmezést, a negatív eredmények elhallgatását vagy akár azt is, hogy a kutatók sokféle elemzés közül azt közlik, amelyik végül „szignifikáns” eredményt adott.
A könyvnek ebben az első felében a reprodukálhatósági válság okait és következményeit elemzi, továbbá bemutatja a kutatókra, valamint az intézményekre nehezedő publikációs és finanszírozási nyomást, a „publish or perish” működési logikáját. Számos konkrét példán keresztül tárgyalja azokat a statisztikai, módszertani és laboratóriumi gyakorlatokat, amelyek formálisan nem feltétlenül minősülnek csalásnak, mégis torzíthatják a tudományos eredményeket, és alááshatják azok megbízhatóságát. Ezt követően a súlyosabb kutatásetikai és tudományos integritási problémák, köztük a manipuláció és a tudományos csalás esetei felé fordul.
A könyv végül azt vizsgálja, milyen intézményi és kulturális változtatásokra lenne szükség ahhoz, hogy az orvostudományi kutatás megbízhatóbbá, átláthatóbbá és kevésbé pazarlóvá váljon.
Szabó Csaba könyvének egyik legnagyobb erénye, hogy belülről és rendkívül érzékletesen mutatja meg a modern laboratóriumi orvostudomány mindennapi működését. Nem egyszerűen tudományos csalásokról vagy látványos etikai botrányokról ír, hanem mindezt beágyazza abba az intézményi közegbe, amelyben a kutatók dolgoznak: pontos képet fest a kutatási forrásokért folyó kiélezett versenyről, a folyamatos teljesítménykényszerről, a publikációs nyomás konkrét intézményi környezetben való megjelenéséről. A könyv meggyőzően érzékelteti, hogy ezek a tényezők nem külsődleges zavarai a tudományos munkának, hanem egyre inkább magának a kutatási rendszernek a működési feltételei. Közérthetően magyarázza el, hogyan válhatnak látszólag technikai vagy módszertani döntések a kutatás megbízhatóságát alapvetően befolyásoló tényezőkké. A laboratóriumi eljárások apró módosításai, az adatok kiválasztása, az eredmények statisztikai értelmezése vagy a negatív eredmények háttérbe szorítása olyan szürke-zónát alkotnak, amelyben nem mindig könnyű éles határt húzni rossz módszertan, önámítás, opportunizmus és tudatos normaszegés között.
Ez a felépítés azért különösen hatásos, mert Szabó nem a legsúlyosabb etikai vétségekkel kezdi. Előbb megmutatja azt a kutatási környezetet és azokat a hétköznapi gyakorlatokat, amelyekből a súlyosabb problémák kinőhetnek. A tudományos csalás így nem elszigetelt devianciaként jelenik meg, hanem egy kontinuum szélső pontjaként, amelynek másik végén a teljesen elfogadott laboratóriumi rutinok állnak. A könyv ebből a diagnózisból jut el végül a tudomány jelenlegi válságának általánosabb értelmezéséhez és a lehetséges reformok felvázolásához.
Ezen a ponton azonban megmutatkoznak a könyv korlátai is, részben a probléma diagnózisában és még inkább az ebből levezetett reformjavaslatokban. Szabó világszínvonalú gyógyszerkutató orvosként kivételesen közeli és pontos tapasztalatokkal rendelkezik a kortárs orvosbiológiai kutatás mindennapi működéséről. Ez a belső nézőpont a könyv egyik legnagyobb erőssége, ugyanakkor bizonyos értelemben elemzési horizontját is kijelöli: a tudomány működésének társadalmi, intézményi és tudománypolitikai összefüggései jóval kevésbé kidolgozottan jelennek meg, mint a laboratóriumi kutatás belső problémái. Ebből következően reformjavaslatai is differenciálatlanok, pánikszerűek és sokszor túlélezettek.
A reprodukálhatatlanság önmagában még nem a tudomány megbízhatatlanságának jele: a kétely, az ellenőrzés és a korábbi eredmények korrekciója a tudomány normál működéséhez tartoznak. A tudomány azért érdemel bizalmat, mert intézményesen képes a hibák felismerésére és kijavítására.
A tudományba vetett bizalom végső soron azoknak az eljárásoknak és intézményeknek a minőségén alapul, amelyek képesek felismerni és korrigálni a tévedéseket.
Szabó könyvében több ponton is felmerül a tudományba vetett bizalom helyreállításának kérdése. Amikor szembesül a tudományos visszaélések gyakoriságával, a rendszer torz ösztönzőivel és saját korábbi, idealizált tudományképének tarthatatlanságával, több helyen erősen központosító, felülről vezérelt beavatkozásokat javasol. Reformjavaslatai kidolgozásánál nem az egyéni tudósra összpontosít, hanem a teljes tudományos intézményrendszerre, felsorolva a kiemelt érintetteket, a kutatókat, a kutatásoknak helyt adó intézményeket, a finanszírozást biztosító intézményeket és a tudományos folyóiratokat, kiadókat, de az ezen szereplők közötti komplex viszonyokkal már nem számol. Szabó a kutatási rendszer több pontján is radikális reformokat sürget. A rövid távú, kiélezett pályázati verseny helyett hosszabb távú, stabilabb finanszírozást és erősebb utólagos minőség-ellenőrzést javasol. A kutatóképzésben nagyobb szerepet szánna a kísérlettervezésnek, a statisztikai gondolkodásnak, az adatkezelésnek és a reprodukálhatóság szemléletének. A publikációs rendszerben a mennyiség és presztízs helyett a módszertani megbízhatóságot jutalmazná, sőt a kulcskísérletek független, publikálás előtti reprodukcióját is beépítené a rendszerbe. Emellett a tudományos csalásokkal szemben jóval szigorúbb, akár büntetőjogi következményeket is elképzelhetőnek tart.
Reformjavaslatai kevéssé veszik figyelembe a tudomány intézményrendszerének pluralitását: a folyóiratok, kiadók, egyetemek, kutatóintézetek és finanszírozó szervezetek nem pusztán egy egységes rendszer végrehajtó egységei, hanem önálló célokkal, érdekekkel, ösztönzőkkel és felelősséggel rendelkező szereplők. Ráadásul mindezek demokratikus jogi és intézményi környezetben működnek, ezért a tudomány reformja sem képzelhető el pusztán erősebb ellenőrzéssel vagy központi szabályozással.
Az elmúlt két évtizedben a kutatási integritás területén számos jelentős nemzetközi intézményi kezdeményezés született. A kétévente megrendezett Kutatásintegritás világkonferenciája (WCRI) globális szakmai fórumot teremtett a problémák és jó gyakorlatok megvitatására; az ENRIO az európai kutatási integritási szervezetek együttműködését erősítette; a fent említett ALLEA kódex közös normatív keretet adott az európai kutatási tér számára; az ENERI és az Embassy of Good Science wikiplatformja a kutatásetika, az integritás, a képzés és az intézményi tudás összekapcsolását segítette. A DORA nyilatkozat a folyóirat-impaktfaktor túlzott szerepét kérdőjelezte meg a kutatók és kutatási eredmények értékelésében, míg a CoARA mozgalom ezt a kritikát szélesebb kutatásértékelési reformprogrammá fejlesztette tovább. Ezek együtt azt mutatják, hogy a terület korántsem maradt intézményi válaszok nélkül. A nehezebb kérdés inkább az, hogy e kezdeményezések mennyire képesek ténylegesen megváltoztatni a tudomány működését és ösztönzőrendszerét.
Magyarországon ezzel szemben jóval töredezettebb és visszafogottabb intézményesülés figyelhető meg. Az egyetemek többsége ugyan kialakított valamilyen szabályozást a tudományos integritás és a kutatásetika területén, ezek azonban sok esetben elsősorban a plágium megelőzésére, a doktori eljárásokra vagy az etikai kódexek általános előírásaira korlátozódtak.
Jóval kevésbé épültek ki azok a független eljárások, szakértői kapacitások és átlátható vizsgálati mechanizmusok, amelyek a kutatási visszaélések, a vitatott szerzőség, az adatkezelési problémák vagy a kérdéses kutatási gyakorlatok kezeléséhez szükségesek lennének.
Az egyetemeken kívüli kutatóintézmények, finanszírozó szervezetek és más tudománypolitikai szereplők pedig még kevésbé alakítottak ki koherens integritási politikát, így a hazai rendszer egészében mindmáig hiányzik egy erős, összehangolt és nyilvánosan elszámoltatható kutatási integritási infrastruktúra. Magyarország mindmáig nem hozott létre olyan országos kutatásintegritási hivatalt, amely Európában egyre inkább alapvető intézményi elemnek számít, így az ENRIO európai hálózatához sem tudott csatlakozni. Ez jól jelzi, hogy a tudományos integritás jelentőségének megfelelő intézményi tudatosítás és összehangolt cselekvés hazánkban továbbra is hiányos.
Ebben a hazai intézményi környezetben Szabó Csaba könyvének magyar megjelenése önmagában is fontos esemény: annak reményét hordozza, hogy érdemi közbeszéd indul a tudomány megbízhatóságáról, és a megújulni kívánó tudománypolitika felismeri saját felelősségét. A tét nem egyszerűen az, hogy Magyarország sok tudományt termeljen, hanem az, hogy az itt létrehozott tudás nemzetközi rangját mindenekelőtt annak tudományos megbízhatósága és etikai minősége alapozza meg.
