Azt mesélte, egyszer a Madách Gimnázium évzárójára kijöttek a tévések, és felrakták óriáskameráikat három nagy emelvényre, és akkor döntötte el, fotóriporter vagy filmoperatőr lesz, neki is ott kell állnia kamerák mögött. Furcsak elképzelni, hogy többé nem állhat ott.
Kardos Sándor azok közé az operatőrök közé tartozott, akiknek stílusa, sajátos látásmódja, vizuális teremtő ereje van. Amely ha harmonizálni tud egy rendező elképzeléseivel, jó esély van egy kiemelkedő alkotásra. Képi világában meghatározó szerepet játszott a fénykép poétikája. Nem véletlenül volt nagyszerű fotóművész is. Mintha a mozgóképben, az időben kibontakozó térben is az állóképet, a témát esszenciálisan megragadó pillanatot kereste volna. Inspirálták az amatőr felvételek, a spontán, dilettáns beállításokban felbukkanó szokatlan, létfeltáró hatások. Az ország legnagyobb gyűjteményét hozta létre belőlük a Hórusz Archívumban.
Mindannyian tapasztaljuk, hogy mikor fényképeket nézünk másokról, egyiknél-másiknál felkiáltunk: „Na, ez abszolút te vagy!” Kardos Sándor pontosan ezekre az esszenciális vonásokra fókuszált karakterekben, terekben. Az állandó vonásokra, arra, ami a mozgások, az idő múlása során sem változik. Nem kedvelte az árnyalást, igyekezett minél élesebben elválasztani egymástól az embereket, tárgyakat, tájakat. Ez a látásmód, a pszichologizálás kerülése könnyen helyezi elvont dimenziókba az ábrázolást. Különösen erős hatást kelt mesterséges, látványosan stilizált térben. Jeles András rá támaszkodva tudta egészen eredeti, valóban filozofikus közegbe helyezni Az ember tragédiája „gyermeki” tisztaságú bölcseletiségét az Angyali üdvözletben (1984). Biztos és hatásos utakat tudott teremteni a groteszk és az abszurd világába, amit fényesen igazolt egy másik kultikus Jeles-film, az Álombrigád (1983-85), vagy az Egészséges erotika szatírája (1985, r: Tímár Péter).
Az elvonatkoztató sűrítés legizgalmasabb mutatványait azonban talán Bereményi Géza filmjeiben mutatta be az operatőr. Már a Jelessel készített A kis Valentinóban (1979) majd Tarr Béla Őszi almanachjában (1984) is megvillantotta, hogyan lehet elemelni a dokumentarizmust a naturalizmustól. A Bereményi-filmek vizualitása annyiból érdekesebb, hogy az esszenciális képi ábrázolás itt hagyományosabb, realistának mondható epikus szerkezetbe ágyazódik. A tanítványokban (1985), az Eldorádóban (1989), A Hídemberben, a Szabó Magda Régimódi történetéből készült tévésorozatban egyaránt úgy érezzük, hogy a sok esemény, fordulat, a hosszabb történelmi időszakok ellenére nincs lélektani változás, a szereplők karaktere, személyiségük esszenciája érintetlen marad, ami gátolja az azonosulást, és sorsuk tágabb, ha úgy tetszik, történelmi perspektívából kap értelmezést. A szerteágazó folyamatok filmes állóképbe sűrűsödnek. Bölcseleti szinten pedig többek között az is megfogalmazódhat a nézőben, hogy az egyén, mint bármilyen önálló entitás nem tud változtatni önazonosságán, ösztönösen vagy tudatosan minden szituációban azt védelmezi. Az élet értelme tehát maga az életben maradás.
Furcsa elképzelni, hogy Kardos Sándor nem áll többé kamerák mögött. De talán a nemlét értelméről is küld majd valamilyen látomást.
