Foglyul ejtette tehát az őt lenyűgöző történelem. De a fogság könnyedén értelmezhető a holokauszt túléléséből, a pártállamhoz kialakított viszonyból is – Berend ugyanakkor szabad ember, sőt nemzedékének egyik legfontosabb cselekvő értelmiségije volt. Szakmai útja – legközelebbi barátjával, Ránki Györggyel együtt – a szorosan vett XIX–XX. századi gazdaságtörténetírástól az interdiszciplinaritásig, a nemzeti történelem elemzésétől a világtörténet elemzésééig vezetett.
S ez a művekben tükröződő érdeklődésbővülés a személyes életformával is kölcsönhatásba került. Nem túl nagyszámú személyes beszélgetésünk egyikén elmondta, hogy Válságos évtizedek című könyvét azért szerette írni 1980-ban, mert e könyv műfaja – a közép-európai kultúrtörténet, gazdaságtörténet, társadalomtörténet, politikatörténet egymásra hatásának vizsgálata –- végre lehetőséget adott évtizedek óta felhalmozott „adóssága” törlesztésére. Ez az adósság a két háború közötti időkben írott szépirodalmi művekből álló könyvgyűjteményével, művészeti albumaival szemben állt fenn; hiszen a korábbi, gazdaságtörténeti művek megírásához szükséges sokezer oldalnyi olvasnivaló addig nem hagyott időt az őt mindig is szenvedélyesen érdeklő irodalmi-művészeti „termés” alapos tanulmányozására.
Hasonlóképpen, bár pályája legkorábbi szakaszától intenzív kapcsolatban állt az európai és amerikai társadalomtudományok jeles képviselőivel, akik a nemzetközi gazdaságtörténetírás egyik vezető személyiségeként ismerték el őt, azután, hogy a rendszerváltáskor Amerikába költözött, a szó hétköznapi értelmében is a világtörténettel foglalkozó kollégák, hallgatók váltak elsődleges közegévé.
Berend politikai pályája összekötődött a magyar gazdasági reformmal, melynek nemcsak történetírója és elemzője, de formálója is volt.
E cél érdekében is vállalta el azokat a kulcspozíciókat, melyeken keresztül hatni lehetett: intézményekre, ágazatokra, értelmiségi csoportokra – és ezeken keresztül a rendszer összességére.
Ilyen pozíció volt a Történelmi Társulat elnöksége, a Közgazdaságtudományi Egyetem rektori széke, az Akadémia elnöki széke, vagy olyan alkalmi bizottságok tagsága, melyek az ezredforduló műveltségképét vagy 1956 újragondolását célozták. E pozíciók Berendet már az 1960-as évektől politikai szereplővé tették, bár a formális politikai vezető pozíció, az MSZMP központi bizottsági tagsága csak a rendszer végén, 1988–1989-ben lett pályája része. Miniszteri állást sosem töltött be, de a 80-as években többször felmerült, hogy miniszterelnök lehetne.
Berend oly mértékben tisztában volt vele, hogy politikai szerepe a pártállam átalakuló közegében volt, hogy 1990 után már nem kívánt ilyen funkciót betölteni. A magyar közéletben nagy figyelmet keltő publicisztikákkal vett részt, majd – lépést tartva az internetesedő világgal – állandó boggal jelentkezett, jóval 90-en felül is kommentálva az amerikai és világfolyamatokat.
Pályáját emlékiratban mutatta be, és rengeteg recenzió jelent meg munkáiról, de az életmű és életpálya szerteágazó jellege miatt mégis óriási feladat lesz Berend-monográfiát írni.
De ez mégis elkerülhetetlenül fontos, hiszen Berend maga látta jónak egyik könyvéhez egy kettős mottót választani: „A történelem az idők tanúja, az élet tanítómestere...( Cicero )„ „...a történelem tanulsága, hogy a népek és kormányok soha semmit sem tanultak belőle... ( Hegel)”.
A szerző történész, egyetemi tanár.

