Hogy még melegebb legyen a nyarunk, az RTL az arcunkba tolta a pornóipart. A Birodalom sorozat fikciós formában az ágazat magyarországi alapítója, Kovács István (Kovi) produceri karrierjét dolgozta fel, majd következett egy ötrészes dokumentumfilm, a Meztelen igazság, amely tárgyszerű betekintést engedett a pornó enyhén szólva ellentmondásos világába. Szellemi, érzelmi és érzéki húrokat egyaránt megpendíthetett a nézőkben a két produkció.
Az én fejemben, és aligha vagyok vele egyedül, a következő kérdés kopogott a legerősebben:
normális, elfogadható, hogy emberek, nők és férfiak fiatal koruktól azzal foglalatoskodjanak, hogy széttárják a lábukat, vigyázzállásba merevítsék – injekciókat is használva – a nemi szervüket, és minden lehetséges nyílást kihasználva egymásba hatoljanak?
„Szakmává” személytelenítve a nemi érintkezés intimitását, amely az emberek legösztönösebb kölcsönös vonzalmát fejezi ki? Erre nem adnak igazolást olyan válaszok, hogy lényegében ez is színészi feladat, szolgáltatás, amelyre nagy igény van, lehet ízlésesen csinálni, és segít felszabadulni a szexualitást fojtogató tabuk alól.
Akárhogy mismásolunk, a kikényszerített nemi aktus bántalmazás.
Hiába vállalja valaki önként, pénzért, népszerűségért. Rövid távon feldolgozható, kezelhető tudatosan, de a lényegen ez sem változtat. Valakiknek a bántalmazását fogyasztjuk. Ami számtalan esetben súlyos egészségügyi és lelki károkat okoz az úgynevezett szexmunkásoknak. És mindez nem szükségszerű. A műfajnak ugyanis létezhet (és létezik) „társadalmi” variánsa. Az ezerszázalékosan amatőr pornó. Ha egy pár úgy dönt, exhibicionizmusból vagy bármilyen más okból megmutatja a nyilvánosságnak szeretkezéseit, nincs ok a nyafogásra. A kukkoló nyugodt lelkiismerettel fogyaszthatja a szolgáltatást és elégítheti ki szükségleteit. Igen, csak erre egy vállalkozó, egy producer nem tud üzletet építeni. Neki tervezhető, folyamatos termelésre van szüksége, kiszámítható profittal. Meghatározott feladatokra specializált dolgozókkal.
Lényegében tehát a tőkés termelési mód egyik alapvető eleméhez, gazdasági vívmányához és társadalmi rákfenéjéhez érkeztünk most is el: a munkamegosztáshoz.
Racionálisan szükségszerűnek tartjuk, de érzelmileg valahol embertelennek. Amikor társadalmi egyenlőségről beszélünk, általában anyagi és jogi oldalról értelmezzük. Pedig ha belegondolunk, szinte az összes emancipációs mozgalmat a munkamegosztás ketrece elleni tiltakozás tüzeli. Elég a feminizmusra, a női egyenjogúság kérdésére utalni.
Első pillantásra mintha patriarchális viszonyokról, a férfiaknak való alávetettségről lenne szó. Diszkriminációról. Mi is érünk annyit, mint a férfiak, helyt tudunk állni minden területen, ne korlátozzák a részvételünket, ne kezeljenek alsóbbrendűként! Ám már ennyiből is könnyen kiolvasható, hogy munkamegosztási korlátok megszüntetése a cél. Amely korlátozás ebben az esetben kollektív. Ha nő vagy, otthon a helyed, az a feladatod, a háztartás, gyereknevelés… Nem kell tovább ragozni (feudális örökség, a mezőgazdasági termelésben önmagában nem is jelentett diszkriminációt). Hát nem! A nők is kreatív munkára, emberi kiteljesedésre vágynak! És azzal párhuzamosan, ahogy ez érvényesül, elkezd átalakulni a házimunka és a gyerekgondozás gyakorlata. A férfiak is mind több feladatot vállalnak belőle. A család szintjén társadalmiasul.
A nagyobb csoportok, akár népek társadalmi helyét determináló munkamegosztási gyakorlatnak természetesen sok más példája van. A legkegyetlenebb az afrikai feketék rabszolgasorsa az iparosodó, fejlett nyugati világban. Alapvetően hasonló helyzetbe kerültek a gyarmatok bennszülöttjei is. Kényszermunkásosztályokról van szó, akiket a rasszizmus jegyében nem illettek meg jogok. A mai migránsok ugyancsak erősen determinált helyzetbe kerülnek a nyugati világ munkamegosztásában. De előfordulnak olyan esetek is, amelyek idővel fordítva sülnek el. Az Európába bevándorolt zsidóság alighanem kész lett volna túrni a földet és legeltetni az állatokat. Ám a földszerzéstől megfosztották őket, így sokan a kereskedelem és a pénzügyek felé terelődtek, ami egykor megvetett tevékenységnek számított. Csak hát a tőkés termeléssel nagyot fordult a világ.
Beszélhetünk persze a klasszikus munkásmozgalomról is. Ugyan kimutatható, milyen társadalmi rétegekből állt össze a mindenkori legmechanikusabb munkát végzők osztálya, egészében individualizált folyamatról van szó. A munkások elégedetlenségét, politikai szerveződését általában kétségbeejtő anyagi helyzetükkel magyarázzuk, és polgári vagy éppen forradalmi mozgalmaik céljaként is a jobb életkörülmények elérése kap hangsúlyt. Nem véletlen, hogy a mai civilizált tőkés világban megkérdőjelezik a radikális baloldali szerveződések létjogosultságát, mondván, a bérből és fizetésből élők nagy része rendezett körülmények között, kielégítő fogyasztási színvonalon él.
A dolgozói mozgalmaknak azonban mindig volt egy másik mozgatórugója is: ugyancsak a kitörés a munkamegosztás korlátai közül. Kreatívabb, kiteljesedettebb, ebben az értelemben is szabadabb életet élni!
Bár ez a baloldali hagyományban fontos kérdésként jelenik meg, politikai síkon egyre kisebb hangsúlyt kapott, mert nem körvonalazódott reális alternatíva a termelési szerkezet átalakítására.
Ezzel együtt a munkamegosztásból fakadó ellentmondások, feszültségek ma sem elhanyagolhatók. Jelenleg inkább látens formában jelentkeznek, jelentőségük mégis meghatározó. Leegyszerűsítve akár azt is mondhatjuk, a társadalmi egyenlőtlenségek a társadalmi munkamegosztás egyenlőtlenségeit fejezik ki.. És ez nem csupán anyagi kérdés. Az egyénben rejlő gazdag képességek, vágyak, az emberi teremtőerő szabad kibontakoztatásáról van szó. Ha bárkiket, csoportokat, rétegeket, osztályokat korlátoznak ebben, nem jelenthet megoldást az emberséges bánásmód. Hiába teszünk gesztusokat, hiába játsszuk el valakivel, hogy egyenlő velünk, ha egyenlőtlen helyzetben vagyunk.
A létező szocializmus ugyan deklarálta a dolgozók egyenlőségét, dicsőítette őket, támogatásokat nyújtott nekik, káderpolitikájával segítette előbbre jutásukat, de mivel nem tudta átalakítani a termelés szerkezetét, a fogyasztási igényeket, egészében újratermelte a munkamegosztás korlátait, egyenlőtlenségeit. A liberalizmus pedig hiába áltatja magát, hogy a jóléti kapitalizmus anyagi biztonságot és széles körű mobilitást teremt a bérből és fizetésből élők számára, meg kell hajolnia a tőkés termelési mód törvényszerűségei, igényei előtt. Ha adott számú fizikai dolgozóra (szemételhordóra, bányászra, mosogatóra stb.) van szüksége, előteremti őket. Mindig behatárolt a mobilitásra lehetőséget kapók száma. És hogy épp ki kerül közéjük, elsősorban nem a képességeken múlik. Kétségtelen azonban, hogy egyelőre nincs reális ajánlat a tőkés termelési mód meghaladására. Pontosabban irányok vannak, de odavezető utak nélkül. A humanista szemlélet azonban nem törődhet bele ebbe.
Senkinek és semmilyen társadalmi formációnak, termelési módnak nem áll jogában, hogy munkagettókba kényszerítsen embereket, megfosztva őket személyiségük kiteljesítésének lehetőségétől.
Még mindig rengeteg olyan munkakör van, amelyek végeztetése lényegében bántalmazás. Együtt lehet vele élni, valahogy fel lehet dolgozni napi traumáit, de idővel megtör és felemészt testet-lelket.
