Sok könyvet írok fejben úgy negyven éve. Kevésbé eufemisztikusan: sok könyvet nem írtam meg ez idő alatt, egészen pontosan az összeset. Nem szakítok le a B. T.-összessel egyetlen IKEA-s könyvespolcot sem, annyi bizonyos. Hozzáállásom az egyetemes szépirodalomhoz már-már harcosan ökologikus, világmegváltó gondolataimnak egyetlen magonc sem esett áldozatul. Eddig. Daniel Defoe politikai újságírói előzmények után, hatvanhoz közeledve fogott regényírásba, és milyen jól tette.
Sokáig azt gondoltam, a zseniális műveket mind megírták előttem, hogy jövök én ahhoz, hogy a Könyvet akarjam kirázni az ujjamból. Beletelt a lázadó ifjúságom, mire elfogadtam, hogy egyetlen címet feltenni a polcra is bőven elegendő lehet. Ennek már csak egy híja van, és ez megnyugtató, úgy nekem, mint a magoncoknak.
Számos nagyon is méltányolható oka van annak, ha az ember nem regényíró. Feltétlenül az elsők között van, hogy ha nem tud regényt írni. Próbálta, de beletörött a nyelve, vagy sosem próbálta, ám holtbiztos benne, hogy beletörne. Ahogy a szabad tüdős mélymerülésnek és a kozáktáncnak sem esünk neki feltétlenül, még jópap-módban sem (s leszünk, ki holtig bornírt). Persze ez az egész nem ilyen egyszerű.
A szavak csodálatos életéből című műből tudjuk, hogy író az, akinek gondot okoz az írás. Így akár lehetnénk kilencmillió regényíró országa is, önkritikátlan okoskodás alapján a futball, az atomreaktorok, a vízállás, a hőkupola és a járványügy területén szabályos írónagyhatalom lehetnénk.
Mivel alaposan be vagyunk zárva ebbe a pompás magyar nyelvbe, mindez kevésbé fájna az egyetemes kultúrának. Megint más kérdés, hogy ha „pék az, akinek nem okoz gondot a pékezés” (EP), akkor élhetünk a gyanúperrel, hogy talán mégsem mindenkiben kel életre egy Robinson Crusoe kaliberű tengerész története tisztes őszbe csavarodás közben.
Hírlapíróként a lapzártához szocializálódtam, nem értem, hogy lehet egy öt-nyolc-tíz év múlva esedékes lapzártára készülni. Mit csinál közben az olvasószerkesztő, a lapszerkesztő, a korrektor? És mit az én olvasóm, tétlenül malmozva át egy fél generációt? Hacsak nem Péntek ő, mert akkor leköti a figyelmét, hogy ne emésszék meg estére a karibi kannibálok, vagy (lásd a háromszáz év különbséget) az angolszász alt-right-gondolkodók.
Ez is tárgya lesz ennek a tárcarovatnak, a másikat nem legyilkolni-leuralni akaró gondolkodás (benne a liberalizmussal, az egyik legszebb fogalommal) és a szélsőségek. Ha a világ szélsőséges, legyen benne az ember is az?
Ha Orbán Viktor tudna igazat mondani, érdemes lenne megkérdezni: valójában milyen disztópikus jövőképet forgatott a fejében az „illegális migránsok” és a vágyott magyar fegyverkezés-Gidrán-gyártás közös halmazában? Bár Orbán Viktort lassan már semmiről sem érdemes megkérdezni a rézelején és a rezeseken kívül, hogy a bagoly nemi rezét ne birizgáljuk indokolatlanul.
Csaknem negyven éven át ébredeztem reggelente újságok fölött regényírás, mélytengeri merülés és kozáktánc helyett. Mindenki így járt jobban, de főleg én. Népszabadság vagy Népszava nélkül nem telt el nap, még vasárnap sem volt kibúvó, a Vasárnapi Hírek és a Kurír Elefánt úgy kellett, mint egy falat kenyér. (A Kenya Timesot már nehezebben tudnám megmagyarázni a vadon közepén, a Večernji listet pedig végképp, mert azt felettébb horvátul írják.)
Karácsonykor ünnep volt, mert ilyenkor Nemzetet és Hírlapot is vettem, bárhol is álltak éppen. Az egyébként ritkán tévedő Jászberényi Sándor (méltán íróember) írja: nem hullat könnyet a közéleti napilapokért, mert szerinte ezeknek az olvasása olyan, mintha szekéren akarnánk járni vonat vagy autó helyet. Meglehet. Talán gyenge analógia, de a könyvet sem szeretnénk temetni az e-book korában.
Ennél fontosabb ellenérv azonban a szerkesztettség. Ömlesztett hírek és (ami még rosszabb) közösségimédia-posztok között bolyongatni a népeket komoly kockázat.
A lapcsinálás szakmunka. Házépítés arra alkalmas anyagokból arra képzett szakemberek által. Téglát és maltert rakni az emberek elé, hogy tessék, emberek, kisvártatva „lakjatok jól”, közveszélyes nyegleség. Harmadrészt: a vasút sem egyik pillanatról a másikra tolta le az ekhós szekereket a térképről, hanem fokozatosan, azzal együtt, hogy a földes úton például ma sem poroszkálhatni vasparipával. A napilapok hirtelen megszűnése tragikus métely, a NER egyik kórtünete, és nem tekinthető normálisnak a napilappiac ismert civilizációs nyűge s nyila mellett sem.
És mielőtt váratlanul regénybe csapnánk át:
Magyar Péter nagy tévedése, hogy a Népszavát nem annak láttatja, ami volt: a NER-t (nem két és fél éve) kérlelhetetlenül bíráló korszerű napilapnak.
Most is az, a hatalmat nem passzióból számonkérő műhely, immár kézzel fogható napilap nélkül. És ugyan minden egyes napilaptalanságban van egy fájdalmas fosztóképző, de a regény még így is benne van a hajótöröttségben.