Április közepén a 82 éves V. János még egyedül öltözött, evett, és mindennap – ha botra is támaszkodva – leballagott a feleségével a parkba. Vasárnap azonban elfogyott a levegője, fulladt, úgy, mintha a mellkasára valaki láthatatlan abroncsot húzott volna. Lányai, akik addig a lassú felejtést, a közepes fokú leépülést is kezelhetőnek, élhetőnek ítélték, ezúttal úgy érezték, elfogyott a tudományuk, mentőt hívtak. Most, négy hónappal később – két kórházi osztály és egy pszichiátriai kényszerintézkedés után – a férfi mozgásképtelen. Csontig hatoló, négyes fokozatú felfekvésekkel, olykor magas lázzal is ápolják egy krónikus utókezelő osztályon.
A Népszava a család panaszlevelei, az ápolási lapok, a zárójelentések és a két kórház hivatalos válaszleveleiből próbálta rekonstruálni:
miért és hogyan válhat élőhalottá egy olyan ember a hazai ellátórendszerben, aki a „szakszerű” kezelése előtt még aktív volt.
A mentők az idős férfit délután negyed kettőkor gördítették be a budapesti Uzsoki utcai kórház sürgősségi osztályára. A beutaló papíron „érzelmi megrázkódtatás és stressz okozta állapot” szerepelt. A kórház leírása szerint – a demens betegből alig-alig lehetett kórtörténetet kicsikarni; a rendszerben viszont ott volt minden – magas vérnyomás, prosztatamegnagyobbodás, gerincszűkület, veseciszta. Az orvosok elvégezték a szokásos vizsgálatokat: vérgáz- és egyéb méréseket, mellkasröntgent, EKG-t. Az eredmények alapján azt írták a lapra: felgyorsult légzés; az artériás vérmintában olyan gázarányokat láttak, amelyek inkább túllélegzett állapotot jeleztek, mintsem fuldokló tüdőt. A sürgősségi osztály ellátói pszichés eredetű túllégzésre gyanakodtak, ezért orvosi oxigénnel segítették a pácienst. Szorongásra – így szerepel a dokumentumban – nyugtatószert kapott; amikor levették róla a maszkot, a vérgázértékek újra romlottak, a megfigyelés alatt többször sírt, ilyenkor újra túllélegzett.
Mivel a mellkasfelvétel nem mutatott egyértelmű tüdőelváltozást, és a korábbi vizsgálatok alapján sem találtak olyan eltérést, amely magyarázta volna a nehézlégzést, a kezelőorvos neurológiai véleményt kért.
A neurológus orvos a vizsgálatkor nem talált olyan tünetet, ami sürgős ideggyógyászati beavatkozást kívánt volna. Az ő álláspontja szerint a túllégzés hátterében fokozott szorongás állhat, azt javasolta, hogy tekintsék át a beteg pszichiátriai gyógyszereit, és ezért továbbutalta őt az Észak-Pesti Centrumkórházba, közismertebb nevén a Honvédkórház pszichiátriai osztályra. A betegdokumentációban a tünetekhez kapcsolódó kódot (R4570) is rögzítették: érzelmi megrázkódtatás és stressz okozta állapot.
Az idős ember lánya, aki kísérte a beteget, úgy idézi fel, hogy az Uzsoki kórház sürgősségijén velük este hétkor azt közölték, az apjának „különleges betegsége van”, átszállítják a Honvédkórház neurológiai osztályára. „Minket erőteljesen felszólítottak a távozásra” – állította lánya, aki azt is hozzátette, hogy a sürgősségi osztályra való beszállítás után apját már nem is láthatta, bemenni hozzá nem lehetett. Másnap reggel a férfi felesége és lánya hosszas keresgélés után a Honvédkórház pszichiátriáján találta a férfit.
Az Uzsoki belső vizsgálata szerint a sürgősségi ellátáskor az elvárható gondossággal és a szakmai előírásoknak megfelelően jártak el; ez a vizsgálat kizárólag a dokumentációra támaszkodhatott. A kórház hivatalos válaszlevelében azt állítja: a beteget nem más szolgáltató neurológiai osztályára, hanem a területileg illetékes pszichiátriai osztályra helyezték át, további vizsgálatok és a pszichiátriai gyógyszerek beállítása céljából; „zárt osztályos” elhelyezést nem kértek, csak pszichiátriai vizsgálatot, a későbbi kezelés irányát a fogadó osztály szakorvosa határozta meg.
A Honvéd pszichiátriáján az első napon a férfi még maga öltözött, kacsába pisilt. A kezelőorvos pedig arról tájékoztatta a lányait, hogy apjuk körülbelül másfél hét múlva mehet haza, addig kivizsgálják, beállítják gyógyszereit. A következő napi látogatáskor már pelenkázva, ágyhoz kötve, bekatéterezve találták apjukat.
A lapunk által megkérdezett pszichiáter, aki hangsúlyozta, hogy a beteg ellátásának megítéléséhez a részletes kórleírása sem elegendő, általánosságban úgy vélte, hogy „demencia esetén a beteg „rögzítése” elsősorban ápolási kapacitás kérdése. Szerinte lehetséges olyan extrém viselkedészavar, aminek ellátása nem megoldható máshogy. Ugyanakkor idealisztikus esetben sohasem lenne rá szükség. A hazai gyakorlatban jóval gyakrabban kerül rá sor, mint ami szükséges lenne megfelelő ellátási körülmények között. Tapasztalata szerint a kikötözést nem kényelemből, hanem kényszerűségéből alkalmazzák.
A beteg lekötözésében az egész egészségügyi ellátórendszer problémája érhető tetten. Például otthoni ápolás esetén sosem kerül erre sor.
A kezelőorvos a családnak azzal indokolta a „keményebb ellátási rutint”, hogy a férfi nem pisilt a pelenkába, ezért vezettek katétert a hólyagjába; állapota rossz, súlyos demenciás. „Másnap, április 15-én szerdán egy fotelbe ültetve találtuk, kikötve, ekkor már alig volt járóképes.”
– Két nap múlva, újabb mellbevágó hírként ért bennünket, hogy az apánk kényszergyógykezelés alatt áll, mert ön- és közveszélyes – idézte vissza idősebb lánya, Vlasics Ágnes – és ahogy az orvos mondta: „innen sehova el nem megy.” A helyettes betegjogi képviselővel folytatott beszélgetésből tudták meg, hogy az apjukat az Uzsoki Kórház Sürgősségi Osztályáról egyenesen a Honvédkórház pszichiátriai zártosztályára szállították, és igazságügyi szakértői vizsgálatot rendeltek el. „Erről tehát öt napig nem tudtunk és tulajdonképpen csak véletlenül derült ki. A bírósági végzésről a mai napig nem érkezett hivatalos értesítés.”
A laboreredmények már három nappal az átszállítás után emelkedett gyulladásos értéket mutattak.
A család csak később, április huszonegyedikén, az elektronikus egészségügyi térből értesült arról, hogy a vizeletben kiugróan magas a baktériumszám, a leletek szerint a fertőzés ekkor már egy súlyos, véráramközeli állapot felé tartott. „A kezelőorvos erről minket nem tájékoztatott, csak amikor kollégáját szembesítettük a tényekkel” – mondta Ágnes, aki szerint „apja fertőzését ezt követően hólyagmosással kezelték, majd antibiotikumot adtak. Ez a terápia a baktériumok számát jelentősen csökkentette, azonban nagyfokú gombás fertőzést idézett elő.”
„Apám állapota a kórházi tartózkodás alatt rohamosan romlott, járóképességét teljesen elvesztette, sokszor kába, a látogatási idő alatt bóbiskol vagy alszik, beszéde egyre halkabb és zavartabb, mentális állapota jelentősen romlott. A kórházi kezelés elején ezzel még nem volt probléma, most már gyakran családtagjait sem ismeri meg, beszéde érthetetlen, összefüggéstelen, csak nagyon ritkán van egy-egy tiszta pillanata.”
A lapunk által megkérdezett független szakember Szöllősi Melinda biológus, az ELTE Társadalomtudományi Kara doktorjelöltje, szociálpolitikus hangsúlyozza: „ami itt történt, az nem rendszerhiba, hanem ilyen ma a rendszer.”
A több krónikus betegségben szenvedő, idős betegek ellátásáról szóló 2025-ös irányelv szerint ezekben az esetekben fokozott óvatosság, lépésről lépésre, több szempont alapján történő értékelés és beavatkozási stratégia szükséges – nem pedig gyors, egymást követő, drasztikus lépések sora, mint áthelyezések, kényszerintézkedések, katéterezés, rögzítés.
Az ilyen betegek esetén a cél a szervezet működőképességének és életminőségének javítása úgy, hogy közben folyamatosan vizsgálják, mennyire hasznos a beavatkozás, milyen kockázatot jelent, és mennyiben illeszkedik a beteg életkilátásaihoz és preferenciáihoz. A papíron megfogalmazott vezérelv az, hogy ne láncszerűen alkalmazott protokollokat kövessenek, hanem egyedi, átgondolt döntéseket hozzanak, különösen az esendő, demenciával élő idős emberek esetén.
Ám a beteg kálváriája itt még nem ért véget: a család elégedetlenségének állandó jelzésével annyit értek el, hogy a látogatási idő alatt föloldották a férfi kötelékeit, amivel az ágyhoz rögzítették, engedélyezték azt is, hogy a hozzátartozók szobabiciklit vigyenek be. Sőt járókerettel olykor sétáltathatták is apjukat.
Az E-térben rögzített dokumentációból számukra az is kiderült, hogy apjuk erős nyugtatókat kap. Ezt a család folyamatosan kifogásolta. Véleményük szerint apjuk állapotának gyors romlása összefüggésben állhat a nyugtató adagolásával.
Május elején újabb kórházi fertőzésre utaló jeleket (végtagjai feldagadtak, a katéterzsákban véres lett a vizelete, az idős ember zavarttá vált) észleltek lányai. Ezt jelezték azonnal az orvosnak, nővérnek. Másnap korlátozták apjuk látogathatóságát, továbbá közölték, hogy a kórház elindította a férfi áthelyezését, amely 24 órán belül meg is történik. Lányai pedig döntsenek: apjukat vagy hazaviszik, vagy a kórház Pomázra, pszichiátriai elfekvő osztályra szállíttatja.
Hazavinni nem tudták, mert az addigra gyakorlatilag magatehetetlen férfit 81 éves felesége nem tudta volna ellátni, gyerekei dolgoznak. Az otthoni ellátáshoz szükséges segédeszközökről a kórház személyzete azt állította, hogy itt azokat nem tudják támogatással felírni. Végül a férfi maradhatott, de állapota egyre romlott. Újra belázasodott, laboreredményei újabb kórházi fertőzést igazoltak, erre megint antibiotikumot kapott. Lányai panaszlevelet írtak az orvosigazgatónak, ebben kifogásolva apjuk nem megfelelő ellátását, a rohamosan romló állapotát, a tájékoztatás hiányát. A levél után az osztály főorvosa engedélyezte, hogy „apámat az Észak-Pesti Centrumkórház Szanatórium utcai telephelyére átszállítsák. Erre május 12-én került sor.”
Az akkori állapotáról készült adatlapon a nővér a jobb farpofán már egy hat és fél centiméteres, kezdeti nyomási fekélyt észlelt. A Honvédkórház Szanatórium utcai részlegének válaszlevele szerint ez a sérülés már az odaszállításkor is megvolt: a dokumentáció egyértelműen jelzi, hogy a bőrelváltozás fennállt. A család viszont a felfekvést dokumentáló ápolási lapra hivatkozva állítja, hogy
a seb néhány nap alatt gyorsan romlott: másodfokú, majd harmadfokú, június elejére pedig a legmélyebb, csontig érő, negyedik fokozatú állapotot érte el.
Szerintük a magatehetetlen idős apjukat nem mozgathatták elégszer és ez a felfekvés kialakulásához hozzájárulhatott. A férfi sarkainál június kilencedikén egy új seb jelent meg az ápolási lapon, ezt azonnal harmadik fokozattal rögzítették. A hozzátartozók szerint ez önmagában jelzi, hogy a sarkat napokig nem vizsgálták; a kórház szerint a nyomási fekélyek stádiumai nem mindig követik egymást lineárisan, különösen a sarok területén előfordulhat, hogy a mélyebb szöveti károsodás kezdetben alig látható a bőrfelszínen.
Amikor a lányai először szembesültek azzal, milyen sebek húzódnak a bőr alatt – egy magángyógytornász jelenlétében –, megint panaszlevelet írtak az intézmény vezetőjének, amelyben ismételten kértek független szakmai felülvizsgálatot, a nyugtatók adagjának átgondolását és a rehabilitáció biztosítását.
A panaszuk nyomán az intézmény orvosigazgatója részletes, tizenkét pontból álló válaszlevelet küldött, amely minden felvetést – a fekélyek eltitkolását, a matrac késedelmes biztosítását, a sebkezelést, a forgatás hiányát, a tájékoztatás elmaradását, a táplálási hiányosságokat – visszautasít, és arra a következtetésre jut, hogy a dokumentáció alapján mulasztás nem állapítható meg.
Azzal is érvelnek, hogy a beteg hosszabb kórházi múlt után, előrehaladott leépüléssel, jelentős funkcionális hanyatlással, tartós mozgásképtelenséggel és teljes körű ápolási szükséglettel érkezett, és a nyomási fekélyek romlását a bent fekvés alatt fellépő fertőzések, elhúzódó hasmenés, vérszegénység és egy hétig tartó extrém hőterhelés együtt súlyosbították.
A család közben megkereste a kórház betegjogi képviselőjét is, aki jelezte, hogy állásfoglalásra nincs felhatalmazása, a panaszt anonimizálva továbbítja a kórház vezetésének, és arról is tájékoztatta a családot, hogy panaszaikkal fordulhatnak a Nemzeti Népegészségügyi és Gyógyszerészeti Központhoz is. Ők ezt meg is tették, a hivatal augusztus végére ígérte a vizsgálata eredményét.
Van beutaló, még sincs időpont – Így működik a láthatatlan várólista a magyar egészségügybenEgy beteg 2028 januárjára kapott időpontot gerinc-MR-vizsgálatra a veszprémi kórházban