„Kicsit még rekedt vagyok, a torkomnak nem tett jót a ki-be mászkálás a kinti 40 fok és a túlhűtött, 20 fokos csarnok között” – szabadkozik Németh Attila, akinek budapesti boltjában ugyancsak kellemes hűvös és az a finom, varázslatos illat fogadja a vásárlókat, ami csak a virágüzletek sajátja. Attila minden sallangtól mentes megjelenése és közvetlensége alapján nem is gondolnánk, micsoda lángoló fantázia, mennyi tudás és elképesztő ötlet rejtőzik a virágkötőben, aki csaknem 30 éve a hazai élvonalat képviseli a szakmában, és sikerei már rég túllépték az országhatárt. Németh Attila rendszeres vendége virágkötészeti bemutatóknak, versenyeknek, legutóbb július elején vett részt a világ legnagyobb szabású ilyen rendezvényén Szingapúrban.
„Ez egy meghívásos verseny, amit kétévente rendeznek meg – meséli. – Amikor felkértek a részvételre, egy nagyon komoly anyagot kellett összeállítani a szakmai múltamról, illusztrálva fotókkal, tervekkel, versenyeredményekkel, ez alapján válogattak be abba a 18-as mezőnybe, akik végül részt vehettek a megméretésen.” A Singapore Garden Festivalon, ahol egyrészt a világ legjobb kertépítői mutatták be nagyszabású elképzeléseiket, másrészt abban is versenyeztek a szakemberek, hogyan lehet a zöld növényeket kreatívan alkalmazni a belső terekben, a harmadik kiemelt program volt a Floral Windows to the World Championship elnevezésű virágkötészeti verseny.
„A résztvevők előre megkapták a három feladatot, hogy meg tudják tervezni az installációkat. Mindent, ami nem organikus anyag, Magyarországról kellett a helyszínre szállítani – 150 kiló volt a bőröndöm” – mondja nevetve Attila.
Az első feladat a Dreamportal (álomkapu) nevet kapta, ez egy szimbolikus átjáró az ébrenlét és az álom határán, ahol a kettő összemosódik. A második feladat egy kézi csokor elkészítése volt, amely az elvarázsolt erdő címet kapta, és a szervezők azt kérték, hogy a versenyzők törekedjenek olyan növények használatára, amelyek mintha nem erről a bolygóról származnának. „Nekem mind a kettő nagyon imponált, de a harmadik feladat is, ami egy kétszemélyes asztal díszítése volt karusszel témában. A negyedik egy meglepetésfeladat volt, ezt csak a helyszínen tudtuk meg, ehhez minden alapanyagot a szervezők biztosítottak: egy hatalmas napernyő vázát kellett dekorálnunk.”
A verseny több fordulójában egyre szűkült a mezőny. „Az utolsó feladat, amit még elkészíthettem, szintén meglepetés volt, mind a tíz finalista egy hatalmas maszkot kapott, amit díszítenünk kellett a rendelkezésre álló vágott és cserepes növényekkel. Sajnos a top ötbe már nem kerültem be, emiatt kicsit csalódott voltam, viszont azt gondolom, így is fantasztikus eredmény a világ legjobbjai közt képviselni a hazámat. Fantasztikus volt a hangulat, és olyan emberek is odajöttek gratulálni, akiknek a munkásságát eddig csak a közösségi medián keresztül csodáltam. Volt olyan is, aki azt mondta: én voltam az egyik kedvence, aki abszolút nem biztonsági játékra törekedett, mert teljesen újszerű anyagokat, formákat használni. Erre nagyon büszke vagyok.”
Egy ilyen szintű versenyen két zsűri működik – avat be a részletekbe Németh Attila. „Egy háromfős technikai zsűri egyáltalán nem foglalkozik a dizájnnal, kizárólag azt pontozza, hogy a virágtartó fiola hogyan van felrögzítve, a drót hogyan van elkezelve, a virág hogyan van lepucolva… Sőt már a felkészüléstől figyeltek mindent. Egy másik, ugyancsak háromfős zsűri pedig a művészi hatást pontozza: színek, dizájn, ötlet.
Nagyon szigorúak a szabályok, ha például egy fűszál kilóg a megadott méretekből, az már pontlevonással jár.
Nekem sajnos maradt üresen fiola az installációmban, mivel mindössze két óránk volt 200 fiolát elhelyezni, és a végén már káprázott a szemem, úgy láttam, hogy mindegyikben van virág. De sok versenyzőtársam elkövette ugyanezt a hibát.” Az összpontszám alapján tehát nem biztos, hogy végül az győz, akié a legjobb ötlet volt, hanem aki a legkevesebb hibapontot gyűjtötte be. „Ez nem olyan verseny, hogy eldördül a startpisztoly, és aki elsőként ér be a célba, az győz, ezért is meglepetés néha a zsűri döntése. Nem lehet objektívnak maradni, mindenkinek van olyan stílus, ami közelebb áll a lelkéhez. Én is voltam már többször zsűritag különböző versenyeken, így tudom, milyen az, amikor az egyik munka megszólít. Nyilván vannak kristálytisztán lepontozható dolgok – kilátszik a tűzőhab, a virágszár nem ér vízbe, nincs rendesen visszavágva, rajta maradt a levél –, de vannak megfoghatatlan elemek is, mint a dizájn. A győztes végül Anja Ersing lett (Németország), megelőzve Matthew Landerst (Ausztrália) és Marek Jakobit (Észtország). „A németek egyébként elképesztően felkészültek voltak, van még mit tanulnom, láttam az előkészületeket, minden le volt fóliázva, felcímkézve, a vázák beszámozva, hogy melyikbe melyik virág kerül – számomra ez a precizitás már kicsit nyomasztó, mivel én sokkal inkább érzelemvezérelten dolgozom. De egyébként sajnos egy versenyre így kell menni…” – teszi hozzá mosolyogva a virágkötő mester, aki nagyon szerencsésnek érzi magát, mivel egész életében azzal foglalkozhat, ami boldoggá teszi.
„Kívülről sokan csak azt látják, hogy ez egy gyönyörű szakma, ami így is van, de azért ez nem csak a művészkedésről szól. Ez bizony kőkemény fizikai meló, pakolás, a növények ápolása, lepucolása, hetente többször hajnalban kelni, áruért menni a nagybani piacra…
Én mindezekkel együtt is imádom, de azt látom, hogy a fiatalok nincsenek tisztában azzal, mivel jár virágkötőnek lenni. A művészkedés az ajándék a munkánkért, de maximum a feladatok öt százaléka. Én elég elvetemült vagyok, sokszor bent maradok zárás után, készítek egy csokoralapot vagy egy skiccet a saját örömömre. De ezt én érzem úgy, hogy erre szükségem van a rutinfeladatok mellett, hogy egy kicsit kiszakadjak a hétköznapokból. Ilyenkor valami elborultabb dolgot kell csinálnom, hogy azt érezzem: alkottam valamit. Nyilván nem szeretnék általánosítani, de azt látom, hogy a kezdő virágkötőkben nincs meg ez a kitartás meg szakmai alázat. Nem szeretnék végigjárni a lépcsőfokokat, hanem egy térhajlítással rögtön oda szeretnének ugrani, ahol most te tartasz. Pedig az utat végig kell járni, hogy az ember tapasztalatokat szerezzen. Ebben a szakmában folyamatosan tanulunk, én soha sem merném kijelenteni, hogy már mindent tudok. Mindig vannak új anyagok, technikák, trendek, amiket nem szeretek lekopizni, ha meg is tetszik valami, igyekszem a saját stílusom alapján átalakítani, hogy a magaménak érezhessem” – vallja Németh Attila.
