Jacques Lecoq (1921–1999) egykori sportoló a XX. századi színház egyik legnagyobb hatású színházi pedagógusa lett. Az általa 1956-ban alapított nemzetközi iskola arra tanítja növendékeit, hogy a testükön keresztül figyeljék meg és teremtsék újra a világ mozgását. Az iskola hetven év alatt mintegy 5600, száz különböző nemzetiségű diákot fogadott; tanult itt többek között Ariane Mnouchkine, Christoph Marthaler, Simon McBurney és William Kentridge is. Amikor a Lecoq család 2022-ben visszavonult az intézmény működtetésétől, történelmi párizsi otthonát pedig eladták, az iskola fennmaradása is bizonytalanná vált. Anne Astolfe, az intézmény egykori növendéke és tanára 2023-ban Avignonba költöztette a képzést. A hetvenedik évfordulóra Tout est question de timing (Minden időzítés kérdése) címmel hanginstallációt készített az iskola archívumából.
Mit jelent önnek, hogy a Jacques Lecoq Iskola megérte a hetvenedik születésnapját?
Mindenekelőtt azt, hogy egyáltalán megünnepelhetjük. Három évvel ezelőtt még nem volt biztos, hogy az iskola fennmarad, ezért a hetvenedik születésnap egyben az avignoni újrakezdés harmadik évfordulója is. Azt éreztük, nem engedhetjük, hogy ez a pedagógia eltűnjön. A diákok pedig követtek bennünket Párizsból Avignonba: az, hogy bíztak bennünk, rengeteg erőt adott.
Hogyan ünneplik az évfordulót?
Avignonban találkozót rendezünk az egykori növendékekkel – természetesen nem fér el mindenki, ezért csak egy részüket tudjuk fogadni. A hanginstalláció a fesztivál idején továbbra is hallható, szeptemberben pedig pedagógiai műhelyt tartunk olyan volt diákjainknak, akik maguk is szeretnék továbbadni ezt a pedagógiát. Emellett két külföldi programot is szervezünk egykori növendékeinkkel: Philadelphiában a Lecoq-tanítványok által alapított Pig Iron Schoolban tartunk jubileumi mesterkurzust, Londonban pedig a Complicité társulatával dolgozunk öt napon át. Fontos volt, hogy ne csak Avignonban ünnepeljünk, hanem azokkal az egykori diákokkal is, akik a világ más pontjain vitték tovább az iskolában tanultakat.
Mi maradt változatlan Lecoq pedagógiájában hetven év alatt?
Mindenekelőtt a valóság megfigyelése. Hogyan mozog a természet, az emberi test, egy érzelem vagy akár egy szín? Ezek nem a színházi divatokhoz kötődő kérdések, ezért ugyanúgy érvényesek voltak 1970-ben, mint ma. A növendékek azonban változnak, mert más társadalomban élnek, és ezzel együtt az általuk létrehozott színház is változik.
Az első évben a természet, az anyagok, az állatok, a színek és a művészetek dinamikáját vizsgálják. Miért innen indul a színészképzés?
Mert nem a színházból indulunk ki, hanem az életből. Jacques Lecoq azt mondta: egy fa mindig fa marad. Azt kell felfedeznünk, mi tartja állva, hogyan gyökerezik, milyen erők működnek benne.
Ugyanez érvényes a vízre, a tűzre, egy színre vagy egy állatra. A növendék előbb megfigyeli, majd a saját testén keresztül újrateremti, amit látott. Ebből születhet meg a színház.
Az első év központi eszköze a nyugalomhoz, a csendhez és az egyensúlyhoz kapcsolódó semleges maszk. Mit tanul általa a színész?
Mivel a maszk eltakarja az arcot, a test minden mozdulata láthatóbbá válik. A növendék nem támaszkodhat megszokott gesztusaira vagy arckifejezéseire: meg kell találnia a cselekvést megelőző nyugalmat és nyitottságot. A maszk egyszerűbbé és pontosabbá teszi a játékot, miközben felerősíti a színész térbeli jelenlétét. Segít levetkőzni a beidegződéseket, és nyitottá válni a térre, a partnerre, mindarra, ami körülöttünk történik.
A második évben a melodrámától és a tragédiától a groteszken és az abszurdon át a bohócig járják be a különböző drámai területeket, miközben minden héten saját jelenetet készítenek. Hogyan segíti ez a saját színházi nyelv megtalálását?
Nem azért ismertetjük meg őket ezekkel a drámai területekkel, hogy utánozzák vagy reprodukálják őket, hanem hogy minél tágabb alapból indulhassanak el. A technikák elsajátítása önmagában nem elég: folyamatosan létre is kell hozniuk valamit. Csoportban dolgoznak, és közösen viselik a felelősséget azért, ami megszületik. Nem az a cél, hogy ugyanazzal az eszköztárral és ugyanazzal a színházi nyelvvel távozzanak, hanem hogy mindenki megtalálja a saját útját. Van, aki színész lesz, más társulatot alapít, írni vagy rendezni kezd.
Az iskola megfogalmazása szerint nem csupán színészeket, hanem a színház valamennyi alkotóját – írókat, rendezőket, tervezőket és előadókat – készítik fel. Ezért ennyire fontos a közös alkotás?
Igen. Minél tágabb alapot szeretnénk adni, hogy azután mindenki kiválaszthassa belőle a saját útját. A képzés egyik legfontosabb része, hogy a növendékek ne csak végrehajtsanak valamit, hanem képesek legyenek saját színházi gondolatot létrehozni.
Akár harminc országból is érkeznek önökhöz a képernyők világában felnőtt fiatalok. Hogyan találnak közös nyelvet egy testre és jelenlétre épülő iskolában?
Nem hagyatkozhatnak kizárólag a szavakra: megtanulják, hogy a kommunikáció energia, helyzet, ritmus és tér is. A kulturális különbségek nem akadályai, hanem részei a munkának. Nem érzem, hogy a mai növendékeknek alapvetően más lenne a viszonyuk a testükhöz. Akik idejönnek, éppen valami egyszerűhöz és lényegihez szeretnének visszatalálni. Ha mindenki a saját képernyője előtt maradna, az iskola nem működne – de szerintem ők sem ezt akarják.
A mai növendékek erősebben mérlegelik, mit szabad kimondaniuk vagy megmutatniuk. Ez hatással van a játékukra?
Mi megpróbálunk szembemenni az ebből fakadó öncenzúrával. Az iskolának olyan biztonságos helynek kell lennie, ahol a növendékek tévedhetnek és kockáztathatnak.
Ez a tévedés pedagógiája: tévednünk kell ahhoz, hogy tanuljunk. Mi, tanárok is velük együtt tanulunk. Emberekkel dolgozunk, ezért állandóan mozgásban vagyunk. Szörnyű volna úgy belépni az órára, hogy előre tudjuk, mit fogunk találni.
A jubileumra hanginstallációt készített az iskola archívumából. Hogyan lehet hangban megmutatni egy testre és mozgásra épülő pedagógiát?
A hang számomra nem pusztán technika, hanem írás is. Azt kerestem, hogyan lehet a segítségével belépni ebbe a pedagógiába és a ritmus rejtélyébe. Interjúkat és az iskola korábban nem publikált archív felvételeit használtam, amelyekhez magnók, metronómok és mozgó testek hangjai kapcsolódnak. A tér különböző pontjairól érkező hangok és beszédek egymásba fonódnak Olyan utazást akartam létrehozni, amely a magyarázat helyett a hallgató képzeletét hozza működésbe.
Az installációban megszólal egy eddig ismeretlen ABC. Mi ez pontosan?
Jacques Lecoq a színházhoz, a színpadhoz és a pedagógiájához kapcsolódó szavakat rendezte ábécésorrendbe. Meghatározások nélkül, egymás mellé rendezte mindazokat a fogalmakat, neveket, tulajdonságokat és cselekvéseket, amelyek számára ehhez a világhoz tartoztak. Hatalmas szókészlet, amelyből kirajzolódik, milyen fogalmakon keresztül gondolkodott a színházról. Korábban az iskolában sem ismertük ezt az anyagot, teljesen újonnan került elő. A hanginstallációban részletek hangzanak el belőle, amelyek időről időre megszakítják, illetve továbbírják a többi archív felvételeket.
Hogyan érintik az iskolát a francia kulturális élet megszorításai?
Nagyon is. A képzési támogatások csökkennek, egy részük el is tűnik, ezért bizonyos hallgatók – különösen a franciák – egyre nehezebben jutnak finanszírozáshoz. Mi sem állunk a világon kívül. Olyan fiatal művészeket képzünk, akiknek az iskola után a közszolgálati kulturális rendszer leépítésével, a foglalkoztatási rendszer veszélyeztetésével, valamint az alkotás és az előadások forgalmazásának egyre nagyobb nehézségeivel kell szembenézniük. Franciaországban a kultúra még mindig különleges védelmet élvez, de a jövő egyértelműen sötétedik. A szélsőségek egyre erősödnek és a politika egyre közvetlenebbül próbálja ellenőrizni az intézmények műsorpolitikáját, ami egyre nehezebbé teszi a szabad alkotást.
Tavaly azt mondta, szeretné, ha a tehetség többet számítana az anyagi lehetőségeknél. Hol tartanak ebben?
Az első szakmai minősítésünket már megszereztük, egy második európai elismerésre azonban még várunk. Ez megkönnyítené a vízumok, az ösztöndíjak és például az Erasmus mobilitási támogatásainak megszerzését. Ingyenes bevezető képzést is szervezünk olyan fiataloknak, akiknek egyébként nem volna lehetőségük eljutni hozzánk. Együttműködést indítottunk a nehezebb társadalmi helyzetből érkező fiatalokat képző Kourtrajmé filmes iskolával is: növendékeik egy hetet töltöttek nálunk, a mi végzőseink pedig filmes jeleneteken dolgoztak velük. Saját ösztöndíjakat azonban intézményi támogatás nélkül továbbra sem tudunk biztosítani.
Mit mond annak a húszéves fiatalnak, akinek nehéz az anyagi helyzete, mégis a színháznak szentelné az életét?
Ma minden fiatalnak nehéz művészként megélnie. Remélem, hogy új munkamódszereket és produkciós formákat találnak ki, megosztják egymással az eszközeiket, és talán visszatérnek a kollektív működéshez. Bár abból, amit az Avignoni Fesztiválon látok, nem vagyok biztos benne, hogy az önszerveződés minden formája valódi megoldást jelent. Azt szoktam mondani a végzőseinknek, hogy kitartónak kell lenniük. A munka újabb munkát hoz, de ehhez idő kell. Lehet, hogy az, amit eredetileg elterveztek, nem sikerül, viszont elindít valami mást, az pedig egy új találkozáshoz vezethet, amelynek akár húsz év múlva lesz jelentősége. Ha valakiben valódi szükséglet az alkotás, meg fogja találni hozzá az utat.
