A Tisza egyszerre sokkal kevesebb és sokkal több egy néppártnál, széles társadalmi közeget átfogó mozgalom a szociáldemokratáktól a liberálisokon át a mérsékelt konzervatívokig. Ezért nemcsak várható, de bizonyos is volt, hogy megosztó kérdésekben lesznek éles törésvonalak a „normális és élhető Magyarországot” áhító blokk sokmilliós bázisában. Nem véletlenül nógatta a Fidesz és a Mi Hazánk perverz lelkesedéssel éveken át Magyar Pétert, hogy valljon színt Pride-ügyben, Toroczkai László kedvenc napirendje mindmáig az azonos nemű párok örökbefogadásának topikja.
Az államfő kiválasztásában hasonlóan szórnak a vélemények, hiszen ez ügyben is lehetetlen sok millió embernek a kedvére tenni. A Polgár-terv elhamarkodott, a társadalmi véleményezést annulláló bejelentése sokakat ledermesztett. Olyanok adtak hangot a csalódottságuknak, akik korábban (akár a volt fideszessel szembeni, két évvel ezelőtti bizalmatlanság után) hangos támogatói lettek a Magyar-jelenségnek. Vagyis annak, hogy az orbánizmus által mérgezett ország megkaphassa az ellenszérum receptjét. Sok tanulsága van az elsietett, túllelkesedett folyamatnak, de az is köztük van, hogy a széles bázis terelgeti annyira ügyesen a Tisza döntéshozóit, hogy egy-egy ilyen malőr aligha löki a Fidesz karjaiba az esetleg csalódottakat.
Kismintás kutatásunk szerint a többségnek sokkal jobban tele van a teljes otthoni hócipőkészlete a NER-rel, mint hogy ne tudnák elfogadni, ha nem az ő favoritjuk lesz az államfő.
A válaszadók zöme szentül hiszi: Orbánnak előbb-utóbb a tárgyalóterem lesz a második otthona.
Két világ áll most élesen szemben egymással. Vagy a 2010 utáni tizenhat évben lett vége a demokráciának (ahogy 3,4 millióan gondolták április 12-én és gondolják mára még többen, 74 százalék), vagy a Tisza kormányzásával kezdett el vége lenni (ahogy Orbánék vélelmezik 19 százalékra zuhanva). A két állítás matematikailag (és akár társadalomtudományilag is) egyszerre is igaz lehetne, vagyis egyik diktatúrából esünk a másikba (ez az ország sokféle dágványba gyalogolt-csúszott bele az elmúlt századokban sikeresen), de nem igaz. Csak az egyik állítás az. Azt a véleményt osztjuk, hogy a Tisza soha nem látott társadalmi támogatottságát éppen a Fidesz csontosodó autoriter rendszere váltotta ki. Ez volt a felhajtóereje. A többség régóta megvolt, és amint a centrális erőtér szétrobbant, szilánkosra tört az orbánizmus is.
Orbán bűnössége bizonyítható
Az elmúlt hetekben számos bizonyíték és alapos gyanú látott napvilágot arról, amit egyébként számos bizonyíték és alapos gyanú erősített meg az elmúlt másfél évtizedben is, hogy az Orbán-rezsim emésztette el a demokráciát, és a Tisza-kormány igyekszik helyretolni azt. Az is egyre világosabb, hogy a bukott hatalom számos élharcosának már a szeme sem állt jól, és valóban loptak (közpénzt), csaltak (választást), hazudtak (propagandát). Eminens nemzeti érdek, hogy ezt be lehessen bizonyítani a következő hónapokban, években.
Ki kell tudni mondani nem csupán politikai, hanem jogi bizonyossággal, hogy az Orbán-rendszer illegitim volt. Azzá romlott. Alkotmányos államcsínnyé.
A Fidesz–KDNP-nek sosem volt valódi kétharmada 2010 után, és legkésőbb 2018-ban már többsége sem. De ezt nem a Tiszának kell kimondania. (Lánczi Tamás a 444 interjújában kinevette a Tisza jogszabályát, miszerint a Szuverenitásvédelmi Hivatal közfeladatot nem lát el, létrehozása pusztán politikai szándékot és érdeket szolgált, ezért semmi szükség rá.) Ezért kell elérkezni a politikai után a jogi erejű bizonysághoz és a szembesítéshez: jogállamban az ellenzéket és a független sajtót minden ok nélkül molesztáló intézmény nem működhet. Jogállamban a bűntelen polgárait bántalmazó hatalom nem működhet.
És nem: jelenleg nem az ellenzék van pellengérre állítva, hanem a bukott hatalom. Hatalmas különbség.
Még Orbán fején a harisnya, kezében a pajszer, de máris a jogait kéri számon, mert valaki nem engedte át a zebrán. Még viccnek is jó.
A bukott kormányfő bűnössége bizonyítható tehát. Bűnök voltak, ha a megnevezésük még hiányos is, ezért büntetésnek is kell következnie. Nemcsak politikai, hanem büntetőjogi értelemben is. Ha csak az aranykonvoj ügyét nézzük, súlyos felelősség terhelheti Orbán Viktort akár még egy nem mindennapi bűncselekmény, az állami terrorizmusban való közreműködésben vagy felbujtásban is, a hivatali visszaélés és a jogellenes fogva tartás mellett. (Ez nemcsak Horváth Lórántnak, az ukrán pénzszállítók jogi képviselőjének az álláspontja, hanem Andrij Szibiha külügyminiszteré is, aki szerint a magyar hatóságok jogellenesen tartották vissza napokig az ukrán állami Oscsadbank 71 millió euró értékű készpénzét és aranyát.) Ha a hatóságok fellépése kimerítette a terrorcselekmény törvényi tényállását, akkor Orbán menthetetlen, hiszen számos nyilatkozata szerint a magyar reakció éles diplomáciai-politikai visszavágás akart lenni a Barátság kőolajvezeték újraindításának vélelmezett elodázása miatt – a vezetéket persze nem az ukránok bombázták le, hanem az oroszok, de ezt a tényt a Kárpátok géniusza nagyvonalúan elhallgatta.
A politikai reakció azonban bőven átcsúszott a büntetőjog területére, hiszen az akció szimbolikus gesztus helyett nagyon is fizikai volt, a NAV és a TEK beavatkozását médiakampány-tartalommá konvertálva.
Miután Orbán minimum szűk győzelemre készült, a későbbi – különösen egy kétharmados bukást követő – eljárásokkal aligha számolt. És itt vannak a hűtlen kezelések szakmányban, a nemzetinek nevezett konzultációkkal például. Mind választási csalás és törvényellenes közpénzégetés volt. Kötcsén azt jelentette ki Orbán: a Tisza kiszivárgott adóemelési terveiről szóló konzultáció a mozgósítás része lesz, és „mindent alá kell rendelni a közös győzelemnek”. Tizenkétmilliárd porlott el a lejárató kampányra.
A NER bűnök sorát követte el. A kérdés az, hogy Orbán mint első számú felelős megvádolható-e. Elképzelhető, hogy Mészáros, Tiborcz vagy akár az idősebb Orbán gazdagodása tőle függetlenül történt? Csak az a bűnös, aki konkrétan a pénzekről döntött, vagy aki átutalta azokat, esetleg az is, aki az egész rendszert működtette? Egy példával megvilágítva: a vasúti baleseteket és a munkahelyi tragédiákat nem a vezérigazgatók vagy a miniszterek idézik elő, mégis lemondanak egy katasztrófa után. A rendszerért a rendszergazda felel. Mégsem tartható, hogy a fideszesek kerek szemmel nézik Balásy Gyulát (ki azt veti meg, amilyen volt, ki azt, amiként kapitulált), sokuk értetlenül áll még a létezése előtt is, de gond nélkül (mi több, kéjes örömmel) húztak hasznot abból, hogy a kormánypropaganda kétharmados győzelmeket szállít nekik.
A NER kóser volt nekik minden aljasságával, amíg a győzelem működtette a tábort (és a vállalkozásokat).
Nem véletlen, hogy Orbán kijelentette: nincs idő a választási vereség okait keresni, mert a Tisza leépíti a demokráciát. A választási vereség okai között ugyanis nem a hibás kampánystratégiát, az elégtelen mozgósítást vagy a rossz üzeneteket kell keresni, hanem a 16 éves Fidesz-kormányzás katasztrofális erkölcsi mélységét, a képmutatást, az ellenségkeresést, a parasztvakítást azon az áron is (pontosabban csak azon az áron), hogy az ország jelentős részét ellenségnek (kommunistának, liberálisnak, globalistának, háttérhatalmasnak), egyszóval balsorsnak kell tartani ehhez.
A különbség most az, hogy a Tisza (és az ország túlnyomó része) a bűnösöket akarja a vádlottak padján látni, és nem a nemzeti, keresztény, jobboldali vagy konzervatív embereket.
Élesen látszik, hogy Orbánnak eminens érdeke minden méltatlan és/vagy súlyos gyanúba keveredett politikusa letartóztatásakor és/vagy kiebrudalásakor „jogállamvéget, önkényt, államcsínyt” kiáltani. Orbán ezzel a tűzzel a játszik, hiszen a fennálló, legitim rend ellen uszít (egyelőre óvatosan). Nota bene: Szakács Istvánt, Közép-Európa legfurább influenszerét sem a csekély értelmű működése miatt zavarta fel hajnalban a rendőrség (bőven elég volna behívni), hanem azért, mert egy büntetés-végrehajtási intézet és az azt védő állami erőszak-monopólium ötszázezredmagával való megrohamozásával fenyegetett. Az, hogy ez egyébként nem vehető komolyan, világos. De ha ugyanezt megismétli Orbán letartóztatásakor is, abból már könnyen lehet (tőle függetlenül) erőszak. Nem véletlenül nem sikerült az Orbán-rendszer megdöntése 16 éven át: senki sem merte egyetlen tüntetés után sem azt mondani, hogy vegyük vissza a hazánkat most, erőszakkal is akár. Pistánk, bár talán még mindig nem érti (Orbán igen, de ő azért okosabb egy picit nála), milyen hibát követett el, de miután hősiesen ittasnak mondta magát, nyilván ügyvédi tanácsra, a nemzeti forradalmár is csillapodik benne bizonnyal.
Sosem szavaztak a magyarok a Fidesz programjára
A hatalom kizárólagosságára törekszik a Tisza Párt: ezzel a picit pukkanó vaktölténnyel revolverezi bohókásan a Fidesz a Magyar-kormányt. Szólásszabadság van, mindenki azt delirál, amit akar. Ha azonban a bukott rezsim mondja hat év rendeleti kormányzás és tizenhat év számos olyan jogszabályának az elfogadása után, amelyekkel mindig csak annyira nehezítették meg az ellenzék működését (a törvények egy része nemcsak ízléstelen, hanem alaptörvény-ellenes is volt), hogy ne rúghasson labdába, az napnál világosabban igazolja, hogy az Orbán-rezsim törekedett a hatalom kizárólagosságára.
És lehet hebegni-habogni, de nem a Tisza működtetett egypárti médiatanácsot és hasonló választási bizottságot, nem a Tisza töltötte fel az összes állami hivatalt fideszesekkel és lehetetlenítette el a parlamenti vizsgálóbizottságok és a népszavazás intézményét.
Ezen az állásponton van Fülöp Botond, a Vidéki Prókátor is, aki a minap utalt az Alaptörvény C) cikkének (2) bekezdésére: a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására irányuló törekvésekkel szemben mindenki jogosult és köteles törvényes úton fellépni. „Amivel pedig kezdeni kell majd valamit” – írja a kegyelmi ügyet kirobbantó jogász. És hozzáteszi: helye van-e a demokrácia politikai rendszerében olyan pártoknak és személyeknek, melyek, illetve akik hatalmi pozícióban törvénysértő és alaptörvény-ellenes módon kísérelték megtartani a hatalmukat, és megszüntetni ezáltal az állam demokratikus jellegét? A kérdés jó. És valóban kezdeni kell vele valamit. Orbán a bőrét védve bedobta a gyeplőt a lovak közé Tusványoson, és bűncselekménnyel, államcsínnyel vádolta Magyarékat, a fiatalok fellépésének „keresetlen módját” vizionálva-vágyva. Amúgy a beszéde nem volt más, mint vágyvezérelt hisztéria: egy szava sem támaszkodott az ingoványnál szilárdabb talapzatra.
Orbán nem rossz útra tévedt, hanem arra akart menni, és most sem gondolja másként (életében először, kizárólag a volt fideszes Magyar Péter miatt kért bocsánatot Bálványoson). Amit tett, hittel tette. Nem ittas volt, hanem hatalomittas.
Meg volt (és meg van) győződve róla, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerével ideológiákon felülálló aranykor köszönthetett volna a magyarokra. (Az ideológiákon felülemelkedést szolgálták az olyan szimbolikus nemzeti ügyek, mint a sporttámogatás, a rezsicsökkentés, a magyar űrhajós vagy éppen a tűzijáték – ezeket pártszimpátiától függetlenül szokta szeretni mindenki.) A Gyurcsány-kormányok által összekalapált és egyetlen létező kétharmados többség azonban 2013-ra elillant, így maradt a választási környezet átszerkesztése, a kamupártos, a listaállítós és a körzetátrajzolós ügyködés. És mivel ez sem volt elég, az ellenségképgyártás: az óriásplakátokon minden kihívó Gyurcsány embere lett. És kaptak a szavazók is: „A komcsik mind ott lesznek, legyünk ott mi is” (Orbán a korabeli parlamentből a szavazás napján).
Orbán Viktor sosem kapott mandátumot a 2014–2026 közötti kétharmados kormányzásaira, merthogy a választási rendszer manipulációja és a médiatér propagandisztikus leuralása miatt nem jöhetett létre fair verseny (miközben persze választási program sem volt soha). És itt további száz vádpont következik, köztük a kampányoló kormány, a pártszolgálatba állított NKA, a fideszes szervezeteknek osztogatott Batthyány-pénzek, a nemzetközi pártépítést szolgáló MCC és Alapjogokért Központ, a független sajtót molesztáló szuverenitásvédelem, az uniós és hazai érdekekkel szembemenő külpolitika Európa legrosszabb külügyminiszterével, aki még a feleségének a gyarapodását sem látta át, és a többi. Idetartozik az „atlantista” Németh Zsolt gondolata, miszerint „az oroszpárti percepció, ami a Fidesszel kapcsolatban kialakult, nem tartható fenn”. Erre mondják, eső után szarvihar.
Miniszterelnök addig lehet valaki, amíg nem mondja azt, hogy a baloldal úgy a nemzet része, mint a Himnuszban a balsors, és hogy amint teheti, ráront a nemzetére. Ezt követően már nem miniszterelnök, csak egy mániákus szociopata, aki szerint a patrióták beveszik Brüsszelt.
Igen, ez lett volna Orbán egyetlen esélye. Fekete 133-asra tett a mesebeli rulettasztalon. Az egyik hű propagandista, a Huth nevű szerint sokáig orosz rulettet játszottak, de most belerepült a golyó a halántékukba – szerintünk dermesztő hasonlat, de mindegy. Ő egyébként azt is írta Tusványos előtt: „kár volt alkut kötni a szörnyeteggel, mert végül a szörny falt fel bennünket”, utalva a megannyi „gyenge emberre és pojácára” a Fidesz berkeiben. És kiemelte: addig nem épülhet új nemzeti ellenállás, amíg nem számolnak el a 16 év bűneivel, hiszen a Nemzeti Együttműködés Rendszere vallott kudarcot április 12-én, nem pedig a nemzeti jobboldal. Szörny Zrt. Stimmel.
„Az emberek sok más mellett a szakadatlan bullshitelést elégelték meg. A kijelentéspolitikát. A varázsláskormányzást. A ráolvasás-párbeszédet. Mindegy, mi a téma, ha van elég hangszóró, semmi mást nem fognak hallani az emberek, csak a nemzetiként előadott mantrát”, olvasom ad hoc közvélemény-kutatásunk hozzászólóját.
„A lelkiismeretem tiszta, mert mi nem hazudtunk az embereknek, mi az igazat mondtuk”, mondja Orbán Balázs, aki a Telex-interjúban nem emlékszik rá, kinek az ötlete volt a fejbe lövős videó. És tízszer kerüli meg a kérdést, mit gondol róla. Szolgalélektelenség. Minderről a valóságos krimik bomlott szektavezére jut eszünkbe, ő is mindig az igazat mondta a követőinek, akik gondolkodással legkevésbé sem vádolhatóan mentek vele a teljes megsemmisülésbe. Nem szép látvány.
