Rezgő hangsávok érzetét keltik Dukai István absztrakt képei, ami nem csoda, hiszen rajong az elektronikus zenéért. Első munkáival is a 2023-ban indult, elektronikus zenei INOTA Fesztiválon mutatkozott be, ahová a kézzel szőtt lenvásznakra felvitt absztrakt alakzatait vitte el, merthogy előszeretettel dolgozik természetes anyagokkal: idén a Heart & Cherry Galériában rendezett kiállításának képeihez például csak olyan növényeket használt, melyeket ember is fogyaszthat, míg a papírmunkáiban maláta-, komló- és kávéőrlemény volt. Mindez rávilágít István személyiségére is, mivel egyszerre szeret a régmúlttal és a jelennel foglalkozni, illetve hajtja a kísérletezés: az augusztus 27. és 30. közti INOTA Fesztiválra a festményei mellett már installációval és nagyszabású solo show-val is készül.
Pálfordulás a galériában
– Amióta az eszemet tudom, úgy öt-hat éves koromtól művész akarok lenni, csak eleinte megfoghatatlan volt az egész – meséli a vajdasági Oromhegyesen született alkotó. – A családomban mindenki tanár: a szüleim, a nővérem és édesanyám szülei is. Én viszont borzalmasan rossz kapcsolatot ápolok mindenféle oktatási intézménnyel. Több helyről is kirúgtak, így korán felismertem, hogy az iskola nem nekem való. Nem is akartam tanulni, így viszont nehéz volt bejutni a képzőművészet világába, ami csak hatalmas kerülővel sikerült, mivel közel húsz évet töltöttem a street art és a graffiti területén. Rengeteg megrendelést vállaltam, majd tervezőgrafikával is foglalkoztam, és amikor azt vettem észre, hogy a negyvenedik logót kérik tőlem, elkezdtem a grafikai szoftvereket elmélyültebben kezelni. Aztán oda jutottam, hogy minden napomat ez töltötte ki, így céget kellett alapítanom, hogy ki tudjam számlázni a projekteket. Nagy multiknak és ügynökségeknek készítettem reklámkampányokat és grafikai arculatokat – mondja István.
Idővel viszont ez a világ is kezdte nyomasztani, mivel a megbízásokat határidőre kellett teljesítenie.
– Nyomás alatt kellett dolgoznom, és nem volt meg az a szabadságom, amit a graffitiben kiélhettem. Ezért, hogy nyugtassam magam, és hogy ne égjek ki, elkezdtem tudatosan a képzőművészet felé fordulni.
Kiállításokra jártam, és rengeteg szakkönyvet beszereztem, így hatalmas gyűjteményem van albumokból.
Hamarosan eljött az ominózus pillanat, ami mindent megváltoztatott. István ellátogatott a hatodik kerületi Deák Erika Galériába, hogy megnézze azt a Fajó János-kiállítást, melyen a művésznek csak a fekete-fehér, absztrakt alkotásait mutatták be. – Ezt a tárlatot Sárvári Zita kurátor rendezte, akinek a nevével akkor találkoztam először. A kiállítás pedig akkora hatást tett rám, hogy miután hazamentem, mondtam a feleségemnek, hogy innentől fogva képzőművész leszek, és megvan, hogy milyen stílusban akarok alkotni. Először nem akarta elhinni, de addig mondtam neki a tervemet, hogy látta rajtam, komolyan gondolom – mondja István.
Másnap bement az összes ügynökségre, melyekkel kapcsolatban volt, és mindegyiknél felmondott. Ezután feleségével és akkor született első gyerekével Budapestről Egerbe költözött, ahol egy házban csinált magának egy műtermet, ahol végre nekiállhatott az alkotásnak.
Erőműbe viszi a képeket
– Eleinte álmatlan éjszakáim voltak, mivel nem tudtam, hogyan kell kortárs művészetet csinálni. Aztán elkészítettem egy kiállítási anyagot, és ha nem is galériában, de a 2023-ban indult INOTA Fesztiválon bemutattam azt. Itt amúgy grafikus voltam, és akkoriban már kitettem a munkáimat az Instagram-oldalamra is, amire a fesztivál szervezői is felfigyeltek, és két héttel a nyitás előtt mondták, hogy azokat állítsam ki az Inotai Erőműben. Végül belementem, ami nagyon megérte. Tizenhétezren látogattak el a háromnapos fesztiválra, aminek a végére az online postafiókom tele volt üzenetekkel, csomó ember visszajelölt. Több galéria megkeresett, ahogy Sárvári Zita is, aki együtt akart működni velem, amire igent mondtam, és azóta kizárólag vele dolgozom. Elismert képzőművészekkel is találkoztam, köztük Barabás Zsófival, Nemes Mártonnal és Csató Józseffel, akik tárt karokkal fogadtak, ami nagy öröm volt számomra.
Üstben főzi a színeket
Amikor István nekifogott a munkának, már tudta, milyen stílust fog választani: mivel korábban számos logót tervezett, ezért a művészetében is a geometrikus absztrakció felé vette az irányt, így a vásznakon is a pixel- és vektorgrafikus emblémák kinézetét akarta megidézni. De szeretett volna csavarni is egyet a dolgon, és a saját múltjára is reflektálni, így az alkotáshoz olyan anyagokat keresett, melyek a vidéki élethez köthetők.
– Olyan matériák után kutattam, amiktől a munkák barátságossá, emberközelivé válnak.
Én Bácskából, egy pici faluból származom, ahol az emberek juhászok vagy földművesek, és a munkájuk során a kézzel szövött lenvásznat használják. Arra gondoltam, ezt az anyagot fogom keretre feszíteni, majd erre viszem fel a pixel- és vektorgrafikus ábráimat, így a műveken a régmúlt és a jelen találkozni fog – mondja a művész. Azért is választotta ezeket az anyagokat, mert azt akarta, hogy egy transzcendens nyugalom szállja a befogadókat.
A lenvásznat régiségkereskedőktől szerezte be. Kihívást jelentett számára, hogy olyan anyagot találjon, melyben nincsen futóminta vagy olyan szövés, varrás, ami zavarná a későbbi munkálatokat. – Ezek használati tárgyak voltak, például a szénaboglyát ezzel takarták be, illetve asztalterítőként, dunyhaként is alkalmazták. Bennem ez az anyag nosztalgikus érzetet kelt, közel érzem magamhoz, ezért is szeretek dolgozni vele – mondja. A munkáit emellett cserzőnövényekből kinyert anyagba áztatja: ehhez az erdőt járja, terméseket szed, majd azokat egy hatalmas üstben kifőzi, aztán a vásznat átszínezi velük.
– Az egyik szürke vászonhoz például a kocsányos tölgy kérgéből és kocsányából főztem egy masszát, amit felöntöttem vízzel, majd megáztattam benne a vásznat.
Ezután belemártottam egy rézgálicos, hideg vizes oldatba, és amikor kivettem, és az oxigénnel érintkezett, akkor elkezdett szürkülni. Ekkor gyorsan ki kellett mosnom, hogy ne feketedjen be, és ne legyen foltos. Körülményes folyamat ez, akár egy kémiai kísérlet.
Elektronikus zenei mentsvár
A minták tervezése során elektronikus zenét hallgat, melynek repetitív ütemére alkotja meg a geometrikus, pixeles formákat. A vásznakon keletkezett kép így megidézi a váltakozó amplitúdójú hangsávot, ami kontrasztot képez a mű anyagával, de furamód mégis harmonizál azzal. – Nekem az elektronikus zene sokáig mindennél fontosabb volt, egy mentsvár, ahová elvonulhatok. Főleg a keményebb műfajokat szeretem, a technót, a dark electronic-ot és a kísérleti zsánereket. Az utóbbi három-négy évben viszont mindenféle zenét hallgatok, a klasszikustól kezdve a hip-hopon és az indie rockon át a japán jazzig, ami új utakat nyitott meg előttem. Lemezekből nagy gyűjteményem van, ezernél is többet szereztem be – mondja István. Úgy véli, zenében kár lenne egy műfajnál leragadni, a képzőművészetben viszont fontosnak tartja, hogy az ember kövesse a saját útját, és arról ne is térjen le.
