A beszélgetésünk helyszíne nem véletlen, Leányfaluhoz rengeteg szállal kötődik a Karinthy család. Mennyire élő ez az örökség a községben?
Nagyon is. Erről nem csupán a nagyapámról, Karinthy Ferencről elnevezett sétány tanúskodik. Szinte minden háznak, utcának, ösvénynek van számomra jelentése. A Dunán kenuzott, a környéken motorozott, az itt élők a mai napig sokat beszélnek róla. Az idősebbek természetesen még személyesen is emlékeznek rá, sokan úgy emlegetik, mint azt a mindig vidám, harsány embert, aki fehér-zöld csíkos köntösben motorozott végig Leányfalun. Akárhová megyek, szinte mindenki tud itt mesélni róla egy történetet – ő volt ennek a közösségnek a lelke. Az emberek nagyon szerették. A baráti körben is köré szerveződött a társasági élet. Sokan közülük épp miatta vásároltak itt nyaralót, és amikor meghalt, el is adták azt. Valahogy vele együtt egy korszak is lezárult. A Duna miatta is lett fontos része a gyerekkoromnak. Gyakran úsztunk át a Kacsa-szigetre, nagyapám mindig elöl ment, mi pedig az unokatestvéremmel követtük, miközben ő folyamatosan mesélt és viccelődött. Tudta, amíg nevetünk, addig minden rendben van.
Leányfalut egykor sok író és művész választotta otthonául. Még ma is érződik ez a szellemi közeg?
Régen valóban rengeteg író lakott itt. Nemcsak azért költöztek ide, mert szép volt a környezet, hanem mert keresték egymás társaságát. Fontos volt számukra, hogy együtt lehessenek, beszélgethessenek, inspirálják egymást. A nagyapám például nagyon jó kapcsolatot ápolt többek között Szeberényi Lehellel, de természetesen Móricz Zsigmond neve is szorosan összefonódik Leányfaluval. Ő még a dédapám, Karinthy Frigyes generációjához tartozott, közöttük is szoros kapcsolat volt. Azt, hogy ma is ugyanilyen élő-e ez a közösség, őszintén szólva nem tudom. Annak a régi világnak a miliője egészen biztosan nincs már, de a község kulturális jelentősége ma is nagyon erős.
Az Öt Karinthy és én című est nemcsak egy zenés-irodalmi előadás, tulajdonképpen az életművet is ápolják ezzel Bornai Tiborral. Hiszen öt Karinthytól is felolvasnak, verseket mondanak és történeteket mesélnek. Feladatának érezte ezt?
Igen, egy idő után egyre inkább. Sokáig inkább külső elvárásként éltem meg. Az emberek mindig kíváncsiak voltak arra, milyen Karinthynak lenni, és tudni szerették volna, hogy a dédapám, nagyapám, apám után mit csinálok én. Ilyenkor az ember óhatatlanul összehasonlítja magát a felmenőkkel, ma már viszont egészen másképp gondolok erre. Már nem azért foglalkozom a családi örökséggel, mert elvárják tőlem, hanem mert belülről érzem, hogy ezt szeretném csinálni. Jó érzés továbbadni azt, amit én még személyesen megélhettem. Azt szeretném, hogy a nézők ne csak tudják, kik voltak a Karinthyak, hanem azt is, milyen emberek voltak a hétköznapokban. A legjobb érzés pedig az, amikor előadás végén odajönnek hozzám, és azt mondják, most kedvet kaptak elolvasni valamelyik Karinthy-kötetet. Ha csak annyit elérek, hogy valaki hazamegy, levesz egy könyvet a polcról vagy kikölcsönöz egy Karinthy-kötetet a könyvtárból, már megérte.
Utalt rá, hogy volt idő, amikor teherként élte meg a Karinthy név súlyát. Mikor kezdte másképp látni?
Évekig azt éreztem, hogy minden találkozás két kérdéssel kezdődik: milyen érzés Karinthynak lenni, és én mit tettem hozzá ehhez az örökséghez. Sokáig emiatt kicsinek éreztem magam. A név egyszerre áldás és teher. Ma már inkább arra törekszem, hogy a saját utamat járjam, ezért foglalkozom az énekléssel és az írással is a tanítás mellett: azzal, ami belőlem fakad.
Ha jól tudom, az édesapja, Karinthy Márton is próbálta óvni ettől a tehertől.
Igen, ő pontosan tudta, milyen érzés híres elődök árnyékában élni. Gyakran mesélte, hogy egész életében édesapja, Karinthy Ferenc árnyékában élt. Ennek ellenére fiatalon nem értettem, miért nem engedi, hogy például énekeljek a Karinthy Színházban. Pedig sokszor mondta, nem szeretné, ha az emberek azt hinnék, hogy kivételez a lányával. Akkor ez rosszulesett, ma már teljesen értem. Annak örült volna, ha saját erőmből érem el, amit szeretnék.
Végül mégis ott kapott lehetőséget.
Igen, kilenc évvel ezelőtt kezdtem együtt dolgozni Bornai Tiborral. Készült egy műsorunk A hinta és a tulipán címmel. Édesapám látta az előadást, majd azzal hívta fel Tibort, hogy „csodát tettél a lányommal, olyan oldalát mutattad meg, amit én édesapaként nem tudtam előhozni belőle”. Ez számomra óriási ajándék volt. Az előadás végül egy évig futott a színházban.
Mindeközben a saját alkotói útját is építi, például haikukat ír. Min dolgozik épp?
Jelenleg a lehetőségeit keresem a második haikukötetem megjelentetésének. Bevallom, az önmenedzselés sohasem állt hozzám igazán közel, de ma már ezt nem lehet megkerülni. Mindeközben egy új zenei produkción is dolgozunk Bornai Tiborral, egyelőre a próbafolyamat elején járunk. Tibor újrahangszerelte Koncz Zsuzsa néhány dalát, azokat, amelyeken korábban együtt dolgoztak. Még hosszú út áll előttünk, de ha elkészül a műsor, járnánk vele az országot.
