A venezuelai földrengés romjai között egyszerre zajlik gyász, túlélés és üzleti helyezkedés. A június 24-én La Guaira térségét és Caracas környékét megrázó kettős földrengés halálos áldozatainak száma a legfrissebb kormányzati közlés szerint 4490-re emelkedett. Több mint 16 ezer 900 ember sérült meg, közel 18 ezren veszítették el otthonukat, az ENSZ pedig 300 millió dolláros gyorssegélyt kér a humanitárius válaszhoz. A kórházak túlterheltek, a menedékhelyeken fertőzések és krónikus betegségek súlyosbodása fenyeget, miközben a családok még mindig eltűnteket keresnek a romok alatt.
A tragédia azonban nem állította le azt a másik folyamatot, amely az év eleji politikai fordulat óta alakítja Venezuelát. Caracas szállodáiban és tárgyalótermeiben megjelentek a befektetők, tanácsadók, független olajcégek képviselői, akik nem a pusztításból, hanem az ország mélyén rejlő kőolajból olvassák ki a jövőt. A világ legnagyobb bizonyított olajtartaléka, a nagyjából 303 milliárd hordóra becsült venezuelai készlet újra a globális energiapiac egyik legfontosabb ígéretévé vált.
A sietség oka világos. Delcy Rodríguez ideiglenes elnök júliusban aláírta a fő olaj- és gáztörvény reformját. A januárban elfogadott változtatások célja, hogy a korábbi, szigorúan államosított modell után nagyobb mozgásteret adjanak a magánbefektetőknek és a külföldi partnereknek. A rendszer lényege, hogy a vegyesvállalatokban dolgozó külső cégek több működési autonómiát, közvetlenebb bevétel-hozzáférést és rugalmasabb kereskedelmi feltételeket kaphatnak, vagyis kevésbé szorulnának a Petróleos de Venezuela, S.A. (PDVSA) mindent uraló bürokráciájára.
Ez magyarázza, miért nem a legnagyobb olajipari óriások rohannak elsőként Venezuelába. Az Exxon, a Chevron vagy a nagy európai szereplők jogi garanciákat, politikai biztosítékokat, stabil szerződéses környezetet és átlátható pénzügyi csatornákat akarnak, mielőtt komoly tőkét kötnének le egy országban, amelyet évtizedeken át szankciók, kisajátítások, korrupció és politikai bizonytalanság bénított. A kisebb független termelők viszont éppen az ilyen kaotikus pillanatokban érzik otthon magukat. Ők azt keresik, amit a nagyok még t úl kockázatosnak látnak: a korai belépés extraprofitját.
A venezuelai olajszektor már most is éledezik. A Reuters adatai szerint a kivitel májusban 1,25 millió hordóra nőtt naponta, immár harmadik hónapja emelkedve. A termelés és az export bővülését az amerikai szankciók lazítása, a külföldi cégek visszatérése és a washingtoni támogatással működő átmeneti hatalom gazdasági nyitása táplálja. A korábbi csúcsoktól ugyan még messze van az ország - a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején Venezuela napi több mint hárommillió hordó olajat termelt -, de a mélyponthoz képest a fordulat látványos.
Washington számára a venezuelai olaj egyszerre külpolitikai eszköz és belpolitikai árstabilizáló remény. Donald Trump adminisztrációja az iráni konfliktus és a Hormuzi-szoros körüli bizonytalanság után minden olyan forrást felértékel, amely középtávon növelheti a nyugati piacokra jutó kínálatot. A Fehér Ház logikája egyszerű: ha Venezuela több olajat termel, az segíthet hűteni az üzemanyagárakat, mérsékelheti a Közel-Kelet energiapiaci zsarolási potenciálját és egyben amerikai befolyási pályára terelheti a dél-amerikai ország újjáépítését.
A képlet azonban távolról sem ilyen tiszta. A legfontosabb kérdés továbbra is az, ki ellenőrzi majd az olajpénzeket. A földrengés utáni országban minden dollárnak kettős jelentése van: lehet belőle kórház, lakás, vízvezeték és újjáépített út, de lehet belőle újabb politikai kliensrendszer, eladósodás és korrupció is. A nemzetközi elemzők ezért arra figyelmeztetnek, hogy a termelés gyors növelése önmagában nem garancia az állam újjászületésére. Ha az intézményi ellenőrzés gyenge marad, a venezuelai olaj megint nem gyógyír lesz, hanem függőséget okoz.
Az iparág fizikai állapota is kijózanító. A PDVSA egykor Latin-Amerika egyik legprofibb állami olajvállalata volt, mára azonban adósságokkal, elavult eszközökkel és munkaerőhiánnyal küzd. Csővezetékek, kompresszorok, szivattyúk, kikötők és finomítói kapcsolatok szorulnak felújításra. A mérnökök és technikusok jelentős része az elmúlt évtizedben elhagyta az országot. A Rystad Energy elemzése szerint Venezuela újbóli felfutása a latin-amerikai versenytársakhoz képest lassú maradhat, Argentína, Guyana és Brazília új projektjei legalább 2030-ig erősebb növekedési pályán állnak.
Még a kedvezőbb forgatókönyvek sem azonnali csodáról szólnak. Rystad szerint 100 dolláros olajár mellett Venezuela 2035-ig akár 910 ezer hordóval növelhetné napi termelését, de ennek több mint fele a meglévő mezők újraélesztéséből jönne. Vagyis nem elég aláírni a szerződéseket: be kell hozni a tőkét, helyre kell állítani a technológiát, újra kell képezni a munkaerőt, és közben kezelni kell a földrengés okozta humanitárius összeomlást is.
A környezetvédelmi szempont sem mellékes, még ha a jelenlegi politikai pillanatban háttérbe is szorul. A venezuelai készletek jelentős része nehéz- és extra nehéz olaj, amelynek kitermelése és feldolgozása drága, technológiaigényes és környezeti szempontból különösen terhelő. Miközben a világ hivatalosan az energiaátmenetről beszél, a geopolitikai válságok újra és újra megmutatják, mennyire erős a fosszilis függőség. Venezuela most éppen ebbe a résbe próbál visszalépni.
A tragédia erkölcsi kérdése ezért nem kerülhető meg. Lehet-e újjáépítést finanszírozni abból az ágazatból, amely évtizedeken át egyszerre tartotta életben és tette tönkre az országot? A válasz valószínűleg nem ideológiai, hanem intézményi természetű. Ha a venezuelai olajpénz átlátható alapokba, humanitárius programokba, lakhatásba, egészségügybe és infrastruktúrába kerül, akkor a fekete arany valóban esélyt adhat a talpra állásra. Ha viszont a régi rendszer új szereplőkkel, de változatlan szabályokkal tér vissza, a földrengés utáni olajláz csak a következő válság előjátéka lesz.
A romok között ma két Venezuela látszik. Az egyikben gyászoló családok, sebtében felállított sátrak, kimerült orvosok és vízért sorban álló túlélők próbálnak valahogy túlélni. A másikban ügyvédek, energetikai tanácsadók és kockázati befektetők rajzolják újra a koncessziós térképeket.
Mi a PDVSA?
A Petróleos de Venezuela Részvénytársaság, vagyis a PDVSA az állami olaj- és gázipari vállalat, amelyet az 1970-es évek államosítási folyamata után hoztak létre. A társaság egykor a régió egyik legjobban működő energetikai óriása volt, de a politikai beavatkozás, a szakembergárda elvándorlása, az adósságok, a korrupció és a szankciók miatt elveszítette korábbi kapacitásainak jelentős részét.
