Sárguló gyepek, kiszáradt kerti medencék, akadozó vízellátás. Ha így megy tovább, ez a kép ma már nem fikció, hanem egyre több magyarországi település valósága. A klímaváltozás hatásai elérték a Kárpát-medencét, a kutak vízszintje süllyed, a hálózatok alig bírják a terhelést. Technológiai gondok mellett a rossz szokások is tetézik a bajt. A tévesen rögzült „víznagyhatalom vagyunk” szemlélet, a csak szavak szintjén megvalósult vízmegtartás, a rezsicsökkentés következtében fillérekbe kerülő tisztított ivóvíz – egyik sem barátja a spórolásnak. Az önkormányzatok szélmalomharcot vívnak.
– Egy kormányrendelet lehetőséget ad erre, így a folyamatos ivóvízellátás érdekében Szada nagyközség polgármestere, Pintér Lajos a közszolgáltató DMRV Zrt. javaslatára június 26-án elsőfokú vízkorlátozást rendelt.
A határozat megtiltotta a nappali tömlős locsolást, a gépjárművek, járdák és utak mosását, az automata öntözőberendezések használatát és az úszómedencék töltését. A korlátozás nem járt érdemi vízfogyasztás-csökkenéssel, Szada több utcája ivóvíz nélkül maradt.
Június legutolsó hétvégéjén 55 százalékkal magasabb volt a vízigény, mint egy átlagos időszakban – idézi fel tapasztalataikat Tatár Sándor, a szadai önkormányzat környezetvédelmi referense.
Hazánk számos településén szembe kellett nézni az elképzelhetetlennel: voltak helyek, ahol nem jött víz a csapból. Szadán is ez történt. A gödöllői járásban fekvő településen június 29-én II. fokú vízkorlátozás lépett életbe, megtiltották a közterületi locsolási célú vízvételezést, és előírták a napi 10 köbméter átlagfogyasztást meghaladó gazdálkodószervezetek napi fogyasztási igényének 10, majd később, a III. fokú határozat életbelépésével a 20 százalékos csökkentését. A Magyar Honvédség és a DMRV Zrt. ebben a kritikus időszakban nekilátott a veresegyházi víztározó feltöltésének, a szadai önkormányzat pedig intenzív kommunikációval is segítette a takarékosság terjedését. Július 1-jén a vízellátás Szada teljes területén helyreállt.
A lakosságnak a korlátozással kapcsolatos reakcióját megértőnek írja le. Ebben az is szerepet játszhatott, hogy megnyitották a Sport Centrumban az öltözőket, aki arra rászorult, reggel héttől este hétig ott tisztálkodhatott. Emellett a Szadai Szociális Alapszolgáltatási Központ szükség esetén házhoz vitt vizet. Arra a kérdésre, hogyan tudják ellenőrizni, az emberek betartják-e a korlátozást, Tatár Sándor árnyalja a képet. A gazdálkodószervezetek vízfogyasztása a szolgáltató részéről jobban nyomon követhető. A lakossági végrehajtást és a betartást a jegyző a közszolgáltató bevonásával ellenőrizheti, és a szabályszegés közigazgatási szabályszegésnek minősül.
Probléma azonban, hogy a vízmérő adata csak azt mutatja, hogy sok víz fogyott, azt általában nem, hogy az locsolásra, medencére vagy háztartási használatra ment. Ezért a szankcióhoz általában helyszíni észlelés, jegyzőkönyv, fotó, tanú, közterület-felügyeleti vagy hivatali ellenőrzés kell.
Ezt megnehezíti az, hogy nincs lehetőség ellenőrizni a zárt kerítés mögött, a hátsó kertben zajló tevékenységeket. Szadán nem történt bírságolás a lakossági ivóvíz-korlátozás megszegése kapcsán.
Talán mindenki tanult belőle
A jövőre vonatkozó megoldásokról Tatár Sándor kiemeli, hogy náluk az önkormányzat a helyi környezetvédelmi alapja terhére támogatni tervezi a lakossági vízmegtartást. A föld alatti tartály mellett szikkasztás, felszíni tározás, esőkert, ciszterna építése is alternatíva lehet. Meglévő ingatlanokra, általánosan és visszamenőlegesen nem írható elő a vízmegtartás, új építésnél vagy jelentős átépítésnél viszont igen. A településrendezési és építési követelmények alapszabályzata szerint a csapadékvizet főszabály szerint telken belül kell megtartani, el kell szivárogtatni vagy hasznosítási célból tárolni; a telekről csak a nem hasznosítható, nem elszivárogtatható és nem tárolható csapadékvíz vezethető el.
Úgy gondolja, hogy az egyik leghatékonyabb eszköz a pazarlás csökkentésére a díjak emelése. Ebben az esetben viszont mindenképpen sávos díjazásra lenne szükség, melynek révén az átlaghoz képest fajlagosan több vizet fogyasztóknak nagyobb összeget kellene fizetniük. A július 1-jén életbe lépett miniszteri rendelet alapján a vállalkozások számára már drágult a közműves ivóvízellátás, valamint a szennyvízelvezetés és -tisztítás. A nagyobb bevételek megteremthetik az alapját a halaszthatatlan víziközmű- fejlesztéseknek.
Hisz abban, hogy le lehet bontani a társadalomban azt a tévhitet, hogy Magyarország „víznagyhatalom”, és a csapvíz korlátlanul, örökké elérhető lesz.
Az a rendkívüli helyzet, hogy Szadán a lakosság fele esetében két napig nem folyt víz a csapokból, elegendő hatással volt a helyi társadalom szemléletének megváltozására.
Ugyan Szada és térsége helyzetének országos híre lett, az a tapasztalata, hogy sajnos általában nehezen tanulunk mások problémáiból. Ez pedig elengedhetetlen, már csak azért is, mert a klímaváltozás kapcsán a legborúlátóbb forgatókönyv látszik megvalósulni. Az együttműködésre szükség van, hiszen közös vezetékhálózaton osztoznak: egy adott településen hiába tesznek lépéseket vízkorlátozásra, ha ez a szomszédban nem valósul meg.
Az évszázad aszálya fenyegeti Magyarországot a legszárazabb tavasz utánNemcsak a lakosság, hanem Szada önkormányzata is tanult az esetből, ezért a vízszolgáltatóval együttműködve olyan fejlesztéseket tervez a közeljövőben, melynek köszönhetően csökkenthető a hasonló problémák megjelenése. Ugyanakkor a szükséges pénzügyi források előteremtése kapcsán mind az állam segítségére, mind az uniós támogatásokra nagy szükség lesz. Az önkormányzat kommunikációjában eddig is hangsúlyozta a környezetvédelem fontosságát, és bemutatni ez irányú tevékenységeit, mostantól a víztakarékosságra kiemelt figyelmet fog fordítani.
Higgyük el végre, hogy a víz luxus
– Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a teljes képet: a jelenlegi krízis messze túlmutat a fogyasztói szokásokon, hiszen egyszerre vízellátási, klímaalkalmazkodási és vízgazdálkodási probléma. Bár több településen is korlátozásokat vezettek be – amelyeket a lakosság változó fegyelemmel tart be –, most sokkal fontosabb lenne a kiváltó okokról beszélni, mintsem kizárólag a lakossági edukációra fókuszálni – foglalja össze Halász Noémi földtudományi kutató.
Tény, teszi hozzá, hogy a helyzet hátterében komoly infrastrukturális hiányosságok állnak:
a vízművek jelenleg képtelenek annyi ivóvizet előállítani, amennyit a társadalom el akar fogyasztani. Ezen a ponton világossá válik, hogy nem halogathatók tovább a milliárdos fejlesztések.
Modernebb, nagyobb teljesítményű szivattyúkra, stabil ellátórendszerre és egy jól működő vízhálózatra van szükség. Utóbbi fontosságát és a brutális mértékű hálózati vízveszteséget a Vízválasztó projekt is rendszeresen hangsúlyozza. Ha a vízművek infrastruktúrája rendben lenne, a lakossági igényeket is sokkal könnyebben ki lehetne szolgálni.
Halász Noémi meglátása szerint a lakosság szerepe ott válik igazán kritikussá, hogy Magyarországon megszoktuk: ivóvízzel öblítjük a vécét, és azzal mosunk autót. Ez a mai világban luxus. Kérhetjük ugyan az embereket a spórolásra, de a meglévő infrastruktúra egyszerűen erre a pazarló működésre van berendezkedve. Ahhoz, hogy a fogyasztó valóban változtatni tudjon, az egész rendszert át kellene alakítani, amire jelenleg nem vagyunk felkészülve. Bár az edukáció és annak tudatosítása, hogy nem vagyunk víznagyhatalom, elengedhetetlen, az államnak olyan támogatási rendszert kellene kidolgoznia, amely érdemben ösztönzi a fenntarthatóságot. Új építésű házaknál például – ha nem is kötelező jelleggel, de támogatásokkal – ösztönözni kellene az esővízgyűjtést, a vécék külön hálózatról való üzemeltetését és a szürkevíz hasznosítását. Japánban például a kézmosó vizét közvetlenül a vécétartályba vezetik, ami tökéletes megoldás. A régi építésű házaknál természetesen nem lehet egyik napról a másikra mindent átépíteni, de az esővízgyűjtők telepítését, a szivattyúvásárlást és a részleges korszerűsítéseket állami támogatással ott is hatékonyan lehetne segíteni.
Bár Halász Noémi önmagát sok kérdésben radikális álláspontot képviselő embernek írja le, a vízügyek terén kivételesen nem az. Nem hiszi, hogy áremeléssel kellene büntetni az embereket, mert az ilyen drasztikus megoldások csak ellenállást szülnének. Ugyanakkor az is igaz, hogy ha az edukáció és az ösztönzés kudarcot vall, a mindenkori kormányzat vagy a világvezetés kénytelen lesz kényszerítőeszközökhöz nyúlni – ezt viszont jobb lenne elkerülni. Kimondottan fontosnak tartja, hogy rávilágítson arra:
nem a lakossági fogyasztás a fő felelős a kialakult helyzetért. Az élőhelyek lecsapolása, a vizek elvezetése és az akkumulátorgyárak létesítése mind hozzájárulnak ehhez a rendkívül összetett problémához.
A megoldás kulcsa a szemléletváltásban rejlik. Úgy véli, ezt nem szigorú szabályozással, hanem ösztönzőkkel, kedvezményekkel, valamint külföldi jó példák átvételével lehetne elérni – utóbbira kiváló eszköz lenne a szokatlanul nagy fogyasztást jelző okosmérők bevezetése. A nulladik lépés azonban a tévhitek felszámolása.
A „fúrjunk több és mélyebb kutat” szemlélettől Halász Noéminek egyenesen égnek áll a haja. A kútfúrási szabályozás eddig is rendkívül laza volt, ami rengeteg illegális kutat eredményezett. Látni kell, hogy a felszín alatti vízbázis véges; ha mindent válogatás nélkül kitermelünk, az unokáinknak már nem marad vize. A folyamatban az önkormányzatoknak is kulcsszerepük van: nemcsak a hálózatok karbantartását kellene kilobbizniuk és felügyelniük, hanem el kellene érniük a városi zöld infrastruktúrát támogató pályázati keretek növelését is. Ha ugyanis a zöldítéssel javítjuk a települések hőérzetét, azzal arányosan a lakosság vízfogyasztása is érdemben csökkenthető.
Sikerült elrontani, ami jó volt
Szada bővelkedik forrásokban. A Tavirózsa Egyesület által 2020-ban elkészített forráskataszter a község belterületén és határában 16 forrás mutat be, és további nyolc előfordulását feltételezi. Ezeknek, valamint a térség patakjainak és tavainak vize 100 évvel ezelőtt még ihatóak voltak, emlékeztet Tatár Sándor. Az 1950-es évektől kezdődő mezőgazdasági eredetű terhelések – műtrágya, növényvédőszerek – és a népességrobbanás miatt fellépő szennyvízterhelés mára elszennyezték felszíni vizeiket és a talajvizes kútjaikat. Az 1980-as években a helyi, térségi vizek elszennyeződésére az volt a „megoldás”, hogy a Duna menti parti szűrésű kutak vizét a térségbe vezették.
A helyi természeti erőforrások ilyen módon történő lebecsülése oda vezet, hogy a helyi társadalom nem lesz érdekelt azok megőrzésére, védelmére. A csapból abban az esetben is a messziről ide vezetett, tiszta víz folyik, ha itthon már minden szennyezett.
2010 óta 34 százalékkal nőtt Szada, Veresegyház és Erdőkertes lakossága. A három település szennyvizét összegyűjtő tisztítóművel is vannak üzemeltetési problémák, mely potenciális veszélyt jelent a veresegyházi tórendszeren a horgászatra és a strandolásra egyaránt. A tisztított szennyvíz végső befogadója a Sződrákosi-patak, melynek vize a térségnek vizet adó parti szűrésű kutak felett ömlik a Dunába. Ezzel be is igazolódik a közmondás: „Ki a Duna vizét issza, saját vizét issza vissza.”
A térségi – és a hazai – vízgazdálkodás számtalan egyéb problémával is szembenéz. A DMRV Zrt. szolgáltatási területén az ivóvíz hálózati vesztesége mintegy 22 százalék. Fokozza a pazarlást, hogy ivóvízzel öblítjük vécéinket, és sokan ivóvizet használnak locsolásra is. A településeken nem készült kútkataszter, holott az illegálisan épült kutak megsérthetik a mélyebben fekvő vízzáró rétegeket, melynek következtében a szennyezett talajvíz egy része a tisztább vízadórétegekbe szivároghat. Szükséges felülvizsgálni, hogy a régebben ivóvizet szolgáltató, de lezárt kutak jelenleg milyen állapotban vannak.Szada lehetőségeihez mérten próbál tenni a csapadékvíz-megtartás terén is. Az elmúlt években egy patakra rönkgátakat épített, és esőkertet is létrehozott a csapadékvizek helyben történő beszivárogtatása érdekében. Az önkormányzat Veresegyházzal és Őrbottyánnal közösen egy komplex zöld-kék infrastruktúra-fejlesztési projektet készített elő uniós forrásszerzéshez.
