Hallani már morgásokat a Tisza törekvéseit elfogadó, szavazattal támogató oldalon a kormány bizonyos intézkedéseivel szemben. Nem kellett rá sokat várni. Sok a szimbolikus jelentőségű lépés, a közösségi médiashow, durvák a közjogi méltóságok elmozdítására használt jogi eszközök, értelmetlen a miniszterelnök és a képviselők hivatali idejének korlátozása, túl rövid és ezért formális a törvényekről meghirdetett társadalmi konzultáció, Magyar Péter túl sokat szerepel, fontos törvényjavaslatok, intézkedések előtt elmaradnak egyeztetések az érdekvédelmi szervezetekkel…
Természetes, az egyes méltatlankodásokból, szájhúzogatásokból átfogóbb kritika is hajlamos megfogalmazódni. Még elég óvatosan, inkább a félelmek szintjén. Nem lesz ebből egy újabb Fidesz-típusú rendszer, egy javított kiadású NER? És máris megjelenik egy halvány törésvonal.
Itt van már az ideje a kritikának? Talán türelmesebbnek kéne lenni, több időt adni, most mindennél fontosabb az egység, a Fidesz semlegesítése, végelgyengítése.
Ellenvetés: ha nem jelzünk időben, elszalad a kormányelittel a szekér, és már semmit sem tehetünk.Ismerős, mondhatni tradicionális ütközőpont, egy olyan szemléleti örökség következménye, amellyel ideje lenne leszámolni. A társadalom közélet iránt érdeklődő részének ki kéne lépnie a pártpolitikai keretek közül. Tudatosítania, hogy mi legtöbben egyszerűen egy ország állampolgárai vagyunk. Nem pedig párttagok. Szimpatizálunk egyikkel-másikkal, esetleg stabil szavazótáborához tartozunk, de nem köt minket hozzájuk semmilyen lojalitás. Ha tetszik vagy nem tetszik egy kormányzati döntés, miért kell ezt feltétlenül pártpolitikai kontextusba helyezni? Ezzel csak azt érjük el, hogy állandósítjuk a kampányműködést.
Nehéz persze a függetlenedés, hiszen folyamatosan a pártversengés pályája felé terelnek minket. A Fidesz, mint az várható is volt, eddigi politikai kurzusával szemben zéró önkritikát tanúsított, és lényegében folytatja a megosztó propagandát. A kormányoldal meg visszacsipked, és teszi ki a kirakatba a NER visszaéléseit. Plusz jönnek máris a politikai szimpátia alakulását vizsgáló közvélemény-kutatások. Most már 75%-os a Tisza támogatottsága, a Fideszé meg 20 körül van. Szűküljön le továbbra is a közélet továbbra is ezekre a meccsekre?
Bevallom, sokáig nem voltam túl jó véleménnyel a bizonytalan szavazókról. Döntsd el végre, hol állsz, az úristenit neki! Ma már úgy vélem, ez a csoport a polgári demokratikus közéleti magatartás legérettebb képviselője. Igen, őt nem érdekli az operettperpatvar, képes függetleníteni magát a pártpolitikai útmutatóktól, manipulációktól. Amikor eljön a választások ideje, összegzi, hogy működtek, mit képviselnek a politikai szervezetek, átgondolja, neki mi az érdeke, és végül behúzza az ikszet. Hol ide, hol oda. 2002-ben úgy ítélte meg, ugyan nem teljesít rosszul a nemzeti tónusú Orbán-kormány, de neki most fontosabbak a szocialisták jóléti ígéretei. 2022-ben pedig talán elege volt már a NER-ből, de jött az ukrajnai háború, hú, akkor talán jobb, ha marad a kormányzati stabilitás. Idén pedig úgy döntött, na, ennek most már legyen vége, beállunk a Tisza mögé. És sok biztos, elkötelezett pártszavazót is kimozdított pozíciójából a változás lehetőségének szele. Bocs, Demokratikus Koalíció, bocs, Kutyapárt, bocs, Hiller István, de a kétharmados győzelem most fontosabb.
Átpolitizált életünk
Ezek mind józan polgári döntések. Persze nehezen kiszámíthatók, bizonytalanságot okoznak. Nem véletlenül törekednek a pártok a biztos, lojális pártszavazók táborának bővítésére, vagyis arra, hogy a közvéleményt a pártpolitika kontextusában tartsák. Nem riadva vissza a társadalom szélsőséges megosztásától sem. Viszonylag könnyen megy, mert nálunk a politikai állásfoglalásnak, érdekképviseletnek ez a hagyománya borzasztó erős. Elköteleződni egy politikai csoport mellett, és követni hűségesen, ellenséget látva az ellenfélben, más alternatívák képviselőiben. Ami végül az élet teljes átpolitizálásához vezethet.
Nem szeretem, ha mindenre a szocializmus, a Kádár-rendszer időszakából hozunk fel példát, hiszen ezeréves az ország történelme, de ennek kétségtelenül egyik legszemléletesebb képletét képviseli. Akkoriban szinte mindent politikai szinten értékeltünk, egy rossz ételt, fennakadást a metrón, a válogatott vereségét, minden hivatali ügyintézést, áruk hiányát, meg a pozitív dolgokat is. Nem is beszélve a műalkotásokról: mit jelent egy fordulat, egy karakter, egy hangsúlyos mondat. Társadalomtudósok írtak kimerítő politikai, szociológiai, gazdasági elemzéseket filmek kapcsán.
Egyszer három zsidó regényről írtam recenziót, a szerkesztőm nem hozta le, mondván, nem akarja, hogy a pártközpont keményvonalas csoportja azt higgye, cionista csoport szervezkedik a lapnál.
De a reformer „ellenzékkel” is meggyűlhetett az ember baja. Tisztán orvostudományi szempontból fogalmaztam meg kritikai észrevételeket egy filmmel kapcsolatban, amelyet már feltűztek a progresszió zászlajára. Politikai gyanakvással fogadták: vajon kinek a szekerét tolom?
Akik ebben szocializálódtak, a rendszerváltás után sem tudtak teljesen megszabadulni tőle, és szórták szépen a magvait.
Talán lett volna remény a lassú kiszáradásra, de a NER megosztó kurzusa, retorikája, kultúrharca megint erősen visszarántott minket a pártpolitizálás mindent elborító sarába.
Ezzel együtt voltak azért rendkívüli pillanatok, amikor a józan polgári szemlélet és érdekvédelem hírt adott magáról. Első helyen talán az internetadó elleni tüntetést említhetnénk. Gyurcsány, neoliberalista MSZP nem kell, bízunk a Fideszben, de azért gyerekek, álljon már meg a menet! Miért fizetnénk adót a netért? Említhetnénk még a hétvégi boltbezárások miatti lázongást, meg pár kisebb spontán felbuzdulást. Bizonyos szinten ide sorolható a tavalyi Pride-felvonulás is, amelynek sikeréhez kellett jobboldali, kormánypárti szavazók támogatása is. Jó fej vagy, Viktor, de felejtsd el, hogy rendezvényeket tilthatsz be kényedre-kedvedre! Szállj már le az LMBTQ-ról!
Csak hát nagyon ritkák az ilyen példák, pedig ez lenne a normális. Zajlik az élet, ha jó dolog történik, örülünk, ha rossz, mérgelődünk, ha számunkra kedvezőtlen, fellépünk ellene. Nem érdekes, ki van éppen kormányon. Maguk a politikusok egyébként jó példákat szolgáltatnak erre a szemléletre. Rengeteg „ellenzéki” polgármester ünnepelte a Tisza győzelmét. Éljen, vége az állami diszkriminációknak! De amikor kiderült, hogy idén még biztos fizetni kell a szolidaritási hozzájárulást, eltűnt arcukról a támogató mosoly. Majd amikor megtudták, hogy csökkentenék vagy befagyasztanák a fizetésüket, azonnal felemelték a szavukat.
Alkotmányozás, felszabadulás?
Megértem persze azt az álláspontot, hogy jó, de most még egy ideig mindenképpen szavazzunk bizalmat az új kormánynak, ne bántsuk, ne élesszük fel a Fideszt. Magam is úgy vélem, a jelenlegi politikai helyzet rendkívüli, hiszen minél gyorsabban, forradalmi radikalizmussal kéne felszámolni az autoriter rendszert, felelős posztokról eltávolítani kiszolgálóit. Itt kevés a lehetőség eleganciára, már csak azért is, mert a Fidesz semmilyen szinten nem partner a demokratikus jogállamiság helyreállításában. A lényeg, hogy ne legyenek koncepciós perek, fel se merülhessen fizikai erőszak, bármilyen szélsőséges megtorlás lehetősége. Közben gyártani kell a törvényeket az uniós pénzek visszaszerzésére, gyors rendezésre várnak a nemzetközi kapcsolatok. Még a mandátumok korlátozásával is egyetértek, mert a képviselők, a kormányfő társadalmi érdekek képviseletére kaptak megbízást, és annak megbízható folyamatosságát segíti a rotáció. Mindegy, akinek bármi nem tetszik, mondja el, fejtse ki, képviselje. De értelmetlen ezt mindig pártpolitikai kontextusban tennie. Mint ahogy vele sem ebből a szempontból kéne vitatkozni. Hogy miért, kiket szolgálva mond valamit.
Hozzá kellene szoknunk, hogy ne a politikára reagáljunk, hanem a valóságunkra, amelyet persze a politika is befolyásolhat. Hogy magunkat képviseljük, ne a pártokat!
Talán egy alkotmányozási folyamatot követően könnyebb lesz ez a belső felszabadulás. Merni örülni, bosszankodni, tiltakozni. Tanulj már meg polgár lenni, magyar!
