Egyszerű csomózási technikával készültek ezek a karkötők. Akkoriban mindenkinek karkötőket ajándékoztam. A barátaimnak, a szüleimnek, az öcsémnek, de még a német idős ismerősömnek is küldtem levélben Stuttgartba. Nem tanultam meg a rengeteg praktikát, egyszerűen szépen csomózgattam, a színekkel játszva leginkább. Aztán elmúltak a gimnáziumi évek, valahogy elapadt a kreativitás, és a karkötőcsomózás a homályba merült.
Amikor jött a covid és vele a fránya lezárások, Maradj otthon!-felhívások, valahogy a mélyből előkerült a karkötő készítésének tudása. Ismét elkezdtem karkötőket gyártani a családtagoknak. Kapott egy szürke-kék változatot a fiam, de ő nem nagyon viselte. A lányomnak egy kék-lila mintás készült és ő büszkén is hordta. A férjem egy zöld-szürke színekben pompázót karkötő boldog tulajdonosa lett. Csakhogy sohasem bíbelődtem a csatokkal, hanem egyszerűen felkötöttem a kezükre, jól odacsomóztam és ezek a karkötők mindig örökre szóltak. Legalábbis elméletben. Ugyanis egy idő után, a fürdések során és a napi rutin mosogatások miatt a fonal egy idő után megadja magát, elvékonyodik, majd elszakad. Tehát a karkötők nem szólnak örökké, mint ahogyan az élet sem örök. Ennek az egyszerű ténynek a tudatában mindig új karkötőt érdemes csomózni. A családtagok közül a férjem volt a leglelkesebb. A két kölyök hagyta, hogy lemálljanak a csuklóikról a saját készítésű anyacsomók, a férj viszont időről időre új karkötőt kért. Nagyon sok színváltozatot kipróbáltunk, sárgát zölddel, zöldet szürkével, kéket fehérrel, feketét zölddel és még sorolhatnám. Na jó, pirosat, rózsaszínt, sárgát valamiért sohasem választott.
Egy idő után azt tapasztaltam, hogy már a fonalak sem a régiek. Próbáltam vastagabbat, vékonyabbat, minőségit és kevésbé márkás változatot, a karkötők mégsem bírták egy hónapnál tovább. Egyik nap előállt a férj azzal az ötlettel, hogy ő is szeretné megtanulni a karkötőkészítés rejtelmeit. Úgyhogy bevezettem a csomózás tudományába. A karkötők minálunk úgy készülnek, hogy megfogjuk az adott tíz szál fonalat, kötünk a végére agy bazi nagy csomót, amit átszúrunk egy biztosítótűvel, majd az egészet beleszúrjuk egy rózsaszín plüssmackó fülébe. A mackót a két láb közé szorítva kezdődhet a csomózás. Természetesen a biztosítótűt egy párnára, vagy akár az ágy széléhez is lehet rögzíteni. Mifelénk a plüssmaci a csomófelelős. Egyszóval a férj is nekikezdett csomózni. Szépen, lassan, csomóról csomóra haladt. Nagyon megfontolt és precíz munkát végzett. Mondjuk egy héten keresztül készítette a karkötőjét, ami nekem két óra alatt megvan, de hát az évek meg a rutin, ugyebár. Igen ám, de a férfias precizitás és pontosság gyönyörű végeredményt hozott. Azok a csomók valahogy nagyon katonásan, rendezetten álltak, mintha teljesen más technikát alkalmazott volna, pedig a csomók ugyanazok voltak, mégis másképpen mutattak. Kicsit furcsa, hogy már ő készíti a saját karkötőit, és nem a kezem munkáját viseli a csuklóján, mégis hatalmas büszkeség, hogy megtaníthattam valamire, amit én tudtam, és olyan jó volt látni, hogy mennyire komolyan veszi, mennyire belemélyül az alkotásba. Bátorítanék mindenkit, hogy csomózzon magának egy karkötőt, és élvezze az alkotás örömét. A dolgok mulandók, az élet is az, de vannak benne pillanatok, amikor az ember boldognak érezheti magát. Akár egy karkötő megalkotása által.
