Monarchia korabeli, mára elfeledett politikusokat mutat be Révész Sándor újságíró, történész legújabb könyve, a Történelemcsinálók

Vannak a magyar történelemnek megkerülhetetlen alakjai, akikről még azok is hallottak, akik nem az iskolapadban szerezték történelmi ismereteiket. Aztán vannak azok, akik ugyan nem kerültek kiemelt helyre a történelemkönyvek lapjain, életük és munkásságuk mégis megkívánja, hogy emlékezzünk rájuk. Harminchárom ilyen politikust gyűjtött össze Révész Sándor legújabb könyvében, a Történelemcsinálókban, melynek már az alcíme (Kurucok, díszgojok, szoclibek, hazaárulók, zsidóbérencek és más hazafiak) is árulkodik arról, hogy nem tankönyvszerű ismertetéssel van dolgunk. A szerző nem csupán áttekintést ad az általa kiválasztott, mára jobbára elfeledett politikusok életéről, hanem emberi oldalukat, sokszor ellentmondásaikat is megmutatja. Megtudhatjuk például, hogy Horvát(h) Boldizsár, a dualizmus első kormányának igazságügy-minisztere nemcsak a liberális magyar jogállam alapjait fektette le, de német verseket fordított magyarra a Parlamentben, hogy lefoglalja magát az unalmas szónoklatok alatt. Megismerhetjük Kállay Bénit is, aki amellett, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia egyetlen „gyarmatának”, Bosznia-Hercegovinának kormányzójává nevezték ki, egyszerre volt szélsőségesen individualista liberális és autoriter konzervatív, valamint nem vetette meg a bordélyházakat sem. Testközelbe kerül Bánffy Dezső élete is, aki a legsovinisztább magyarnak vallotta magát. Ő volt az, akit már a 19-20. század fordulóján is oligarchának tartottak, s akiről halálakor a Népszava mégis tisztelettel, őszinte sajnálkozását kifejezve emlékezett meg.

Azt gondolnánk, hogy „régen minden jobb volt”, hogy a politikusok mind nagyszerű, kiművelt államférfiak voltak, s hogy a kicsinyesség, a bosszúszomj, a hatalom akarása csak a kortárs közéletre jellemző. A Történelemcsinálók portréi azonban rámutatnak a hatalom és az ember kapcsolatának időtlen jellemzőire. Lukács László (Tisza István jobb- és balkeze) például számos kortárs honatyához hasonlóan szinte mindenre képes volt a hatalomgyakorlás érdekében, legyen szó korrupcióról vagy akár erőszakról, és valószínűleg hamar találhatnánk kortárs példát Gróf Khuen-Héderváry Károly esetére is, aki sokféle őstől származott, s míg Horvátországban a magyarok, addig Magyarországon a horvátok bábjaként kezelték. A politikai értékek és a nyilvánosság kapcsolatáról pedig sokat mondhat el Justh Gyula esete, akinek közéleti szereplését tisztán negatív eredményként kezelte a Budapesti Hirlap, a Népszava mint a szociális és demokratikus hagyományok legfőbb őrzőjeként írt róla.

A Történelemcsinálókkal Révész nem csak egy politikai arcképcsarnokot mutat be, de élővé, érthetővé – és ami talán a legfontosabb – átélhetővé teszi a magyar történelmet a reformkortól a Kádár-korszakig. Maga a történelem a szerző ars poétikája szerint is akkor válik izgalmassá és elevenné, ha közelebb lépünk az egykori történésekhez és azok mozgatóihoz – vagyis, ha a távlatos rátekintés mellett közelképet is kapunk az egykori világról. Paradox módon múltunk epizódjai akkor mutatják meg mozgalmasságukat, ha úgy tekintünk rájuk, ahogyan egy festményt vennénk szemügyre: néha eltávolodunk tőle, néha közelebb lépünk hozzá. Ha áttekintjük, hogy milyen gyermekkorból, környezetből, családi háttérből léptek ki azok az emberek, akik múltunk közéletét meghatározták, sok minden érthetővé és átélhetővé válik. Felmerülhet az a kérdés is, hogy a nemegyszer nagy kvalitásokkal bíró politikusokat miért felejti el a közemlékezet. Ennek a kérdésnek a vizsgálata a jelen politikusainak is intő figyelmeztetésül szolgálhat. Hiába van ugyanis tele a média egy-egy manapság széles körben ismert közszereplővel, akinek a tevékenységéért rajonganak – vagy épp ellenkezőleg, utálják őt –, történelmi távlatból nézve jó eséllyel sokuk neve is ugyanarra a sorsra jut: kikopik a közemlékezetből.