Magdi néni elmúlt már 81, de minden hónap második szerdája, a Mezőcsáti Országos Állat-, és Kirakodóvásár időpontja afféle szent nap az életében. Ilyenkor reggel még korábban kel, mint máskor szokott, megeteti otthon a jószágokat, és kiválogatja a szárnyasok közülük azokat, amiket dobozba pakol, s eladni szán.
Kisnyugdíjas, így a havi bevételét ilyenkor tavasztól őszig azzal tudja kiegészíteni, hogy áruba bocsátja a baromfiudvarban keltetett kacsákat, csirkéket, pulykákat. Utóbbiakkal külön szerencséje van, azt mondja, a pulyka akár többször is képes elülni a tojásokon, így aztán az értük kapott pénz ha lehet, még sűrűbben forog. Egy-egy példányt 4000 forintért kínál, de az ár a forgalomtól függ: ha nagyon nem megy ennyiért, később, dél körül enged majd lejjebb is belőle.
– Egyre kevesebben vagyunk, piszkos munka a jószág, a fiatalok már nemigen vágnak bele. Türelem is kell hozzájuk, odafigyelés meg törődés, az állatoknak nincs húsvét, karácsony, és napokra sem lehet őket hátrahagyni,
főleg hogy egyedül élek, még segítségem sincs – mondja. A szikár, törékeny asszonyon látszik: világéletében kétkezi munkából élt. Elárulja, hogy korábban itt, a mezőcsáti cipőfelsőrész-varró üzemben dolgozott. A klasszikus martfűi cipőgyár egyik gyáregysége volt az övék, s több száz embernek adott munkát ez a kis ipari szövetkezet. Megszűnt már régen ez is, igaz, egy kézműves manufaktúra lett helyette, úgyhogy nem veszett ki végleg a mezőcsáti cipész szakma.
Magdi néni mellett egy szintén helyi fiatalember árul: pár napos hortobágyi kiskacsákat hozott, példányonként ezerkétszáz forintért adja őket. Neki ez inkább hobbi, mint mellékkereset, azt mondja élvezi, ahogy kibújnak a kis fiókák a tojásból, ráadásul keltetőt használ, akár egyszerre száz tojást is fialtathat.
Tőle odébb egy korosabb férfi, hatalmas ketrecekben tyúkok, kacsák, kis libák sorjáznak előtte. Ő is korán kelt, a szomszéd megyéből, Jászapátiból hozta a portékát, és reméli, hogy eladja valamennyit. Rendszeres állatvásár-járó, nemcsak itt, de saját szülővárosában, Jászapátiban is mindig ott van, sőt, időnként még Nyíregyházáig is elmerészkedik. Otthon sertéseket, kecskéket, és teheneket is tart, amiből a családot ellátja, a felesleget pedig ezekből is értékesíti.
Hármójukon kívül még két árust találunk az állatvásárban: egy asszony tojást és tyúkokat árul, három férfi – ők ötven kilométerről odébbról, Szikszóról érkeztek – pedig oroszlánfejű törpenyulakat, darabjáért tízezer forintot kérnek. Kalitkákban jó pár papagáj és pinty is repdes, azokat négy-, és tizenötezer forint között kínálják, attól függ, hogy mennyire ritka példányok. Ők is járják a vásárokat, azt mondják, még mindig könnyebb így eladni a díszállatokat, mintha interneten hirdetnek.
Ebben a vásárlók is egyetértenek: akiket megszólítottunk, mind azt mondták:
jobb saját szemmel felmérni a kínálatot, mint fotók alapján elutazni egy-egy eladóhoz, aztán a helyszínen csalódni, hogy mégsem olyan, mint amire számítottak.
– Nekem az állatvásárokról gyerekként is jó emlékeim vannak. A nagyapám meg a nagyanyám mindig tartott állatokat, és a heti vásárra szépen felöltöztek, vittek engem is magukkal, itt kaptam az első kis kecskémet is. Nagyapám elővette az öltönyét, nagymamám a kis kosztümöt, és szinte egész napos program volt, hogy mindent szépen végig gusztáltak, alkudoztak, néha akkor is, ha nem akartak venni semmit – meséli egy 30 éves fiatalember, aki Eger mellől érkezett, miután a közeli Mezőkövesden nem talált megfelelő kacsákat. Felidézte: az internet nélküli világban nem is lehetett másképp jószágokhoz jutni, csak vásárokon, főként, ha az ember tehenet vagy lovat akart venni.
Mezőcsáton egyébként a klasszikus állatvásárról manapság inkább már a „kirakodó” szóra helyeződött át a hangsúly: a papírtörőktől a tekercses alufólián át a műanyag edényekig, lábasokig, néhány száz forintos műanyag gyerekjátékokig tucatjával sorjáztak a pultok, sátrak, asztalkák, s a bámészkodók is inkább ezeket tapogatták, gusztálgatták, mintsem a kacsákat, pulykákat, elvégre utóbbiakkal – ahogy Magdi néni is megmondta – leginkább csak a „piszkos munka” van.
Kalitkákban jó pár papagáj és pinty is repdes, azokat négy-, és tizenötezer forint között kínálják, attól függ, hogy mennyire ritka példányok
Kutyák, lovak, bútorok és pásztorhagyományok
Bár a klasszikus nagyüzemi „marhavásárok” kora mára átalakult, a vidéki városok országos állat- és kirakodóvásárai, valamint a nagyvárosi kisállat- és egzotikus állatbörzék a mai napig tömegeket vonzanak.
A hazai kínálat alapvetően két nagy kategóriára oszlik: a hagyományos, vidéki haszonállat-vásárokra és a modern kisállatbörzékre.
Az ország egyik leglátogatottabb hagyományos vására a dabasi, ahol hatalmas területen vannak a haszonállatok, s óriási kirakodó-, és zsibvásár is kapcsolódik hozzá, bútorok, ruhák, szerszámok, növények. Fontos szabály, hogy kutyát és lovat ide tilos eladásra bevinni.
A leghíresebb szezonális esemény a Hortobágyi Hídi-vásár, amely a debreceni és környékbeli gazdák hagyományos állatvásárából nőtte ki magát a Kilenclyukú híd lábánál, s évente egyszer, az augusztus 20-i hosszú hétvégén tartják. Bár mára a hangsúly áttolódott a népművészeti és kézműves termékekre, a pásztorhagyományok és a hortobágyi állattenyésztés bemutatói miatt az ország legikonikusabb vásári eseménye. Ugyancsak tömegeket vonz a nagykőrösi, dunaföldvári, mórahalmi, kiskunfélegyházi, ónodi és kiskunhalas vásár is. Fontos szabály, hogy élő állat beszállítása és adásvétele a hatósági előírások miatt kizárólag érvényes állatorvosi igazolással, mikrocsippel vagy szállítólevéllel lehetséges, a vásárok bejáratánál pedig hatósági állatorvos ellenőrizheti az állatok egészségi állapotát. Az árusok helypénzt fizetnek a hely üzemeltetőjének, amely többnyire a helyi önkormányzat vagy egy megbízott piackezelő cég: ebből fedezik a terület fenntartását, a takarítást és a kötelező hatósági jelenlétet.
A hagyományos vidéki állat- és kirakodóvásároknál a helypénz mértéke általában attól függ, hogy az árus mekkora területet foglal el, és mit árul. A rendszeres árusoknak gyakran van éves vagy féléves bérletük a „törzshelyükre”. Az ár változó, néhány ezer forinttól a tizen-huszonezer forintig terjedhet alkalmanként. Az önkormányzatok nemcsak a beszedett helypénzzel járnak jól, általában ideiglenes parkolókat is üzemeltetnek, ahol a helyi közmunkások vagy polgárőrök szedik a pénzt az autóval érkezőktől, s jellemzően ötszáz forintot kérnek a mellékutcákban, helyi legelőkön, focipályán kialakított, őrzés nélküli füves helyekért.
