Én minden bocsánatkérésnek örülök. Még akkor is, ha nem az kér bocsánatot, akinek elvileg kellene. Tarr Zoltán társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős miniszter gesztusára gondolok, aki a könyvhét megnyitóján bocsánatot kért a „terület” (a könyvszakma és az irodalmi élet egészére gondolhatott) elhanyagoltsága miatt. Majd bejelentett egy sor intézkedést, amelyek segítségével helyre lehetne hozni a korábbi kormány pusztítását és az általános „szabadságmegvonását”. Nem kellene immár fóliázni a könyveket, véget vetnének az árkötöttségnek, amely húzás leginkább a nagy könyvforgalmazóknak segített (nem véletlen, hogy akkor vezették be, amikor az MCC bevásárolta magát a Libribe), viszont nagy érvágás volt a kisebb kiadóknak, amelyek a saját honlapjukon adott kedvezményekkel csábították direkt (vagyis a könyvesboltokat kihagyó) vásárlásra a mindig árérzékeny vevőket. Kiterjesztenék az NKA könyvtámogatási programját, lenne fordítástámogatási csomag a magyar irodalom külföldi jelenlétét erősítendő, könyvvásárlási program tanároknak, könyvtárosoknak. És végre lenne széleskörű egyeztetés minden érintettel a könyvpiac szabályozásáról.
Mindez csupa olyasmi, ami már egyszer megvolt, ám az elmúlt tizenhat év során fokozatosan elveszett, mert a korábbi kormánynak ezen a területen is fontosabb volt helyzetbe hozni a sajátjaikat, mint fenntartani a kiegyensúlyozott viszonyokat. Alkotóként például ezért nem pályáztam sehova, mert pontosan tudtam, hogy az odaítélésnél sokkal fontosabb szempont lesz, hogy volt népszabis és aktív népszavás vagyok, mint az, hogy milyen regényt írnék a támogatás segítségével. Az egyre szűkebb lehetőségek miatt pedig egyre nagyobb energiákat vitt el a megélhetés napi biztosítása, és egyre kevesebb maradt az alkotáshoz szükséges nyugalomból. Az én veszteséglistámon tehát a meg nem írt vagy be nem fejezett regények sorakoznak. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy hányan kellett lemondanunk arról, hogy bármiféle állami díjban részesüljünk hasonló okok miatt, amelyek megint csak az alkotáshoz szükséges időt biztosíthatták volna az elismerésekkel járó pénz okán. Pár hónapot, amikor semmi mással nem kell törődni, csak a regény világával, mert közben van miből kifizetni a számlákat. Olykor ilyen prózai okok torpedózzák meg a legígéretesebb prózát is.
Annak viszont örülök, hogy a könyvszakma átvészelte a NER dúlását. A legtöbben emelt fővel kerültek ki ebből a néma küzdelemből. A tény, hogy nulla állami támogatás mellett is lett könyvhét, szintén ezt bizonyítja. Ezért volt most különösen jó látni szombat este a kígyózó sorokat az írók, szerzők előtt. Érezni azt a mérsékelt optimizmust, ami hosszú-hosszú hónapok után megint elfogta a szakma szereplőit a túlélés bizonytalan időszaka után. A kiszámíthatóság ugyanis, bár sokan ezt romantikusabban szeretnék elképzelni, a művészetben is a legfontosabb tényezők egyike. És ebben bizony összehasonlíthatatlanul nagyobb része van (vagy lehet) a mindenkori kormánynak, mint a múzsáknak.