Hegyi Iván: Kanada Csernobil után

Előbb-utóbb történelmi tanulmányok tétele lesz a következő jegyzőkönyv: Magyarország–Kanada 2-0 (1-0). Irapuato, 13 800 néző. Magyarország: Szendrei – Sallai, Kardos, Garaba, Varga József – Burcsa (Róth, 29. perc), Bognár, Nagy Antal (Dajka, 63.), Détári – Kiprich, Esterházy. Szövetségi kapitány: Mezey György. Gól: Esterházy (2. perc), Détári (76.).

A dokumentum negyven éves, 1986. június 6-án íródott Mexikóban. Akkor és ott, az irapuatói Sergio León Chávez stadionban született a vb-mérkőzésen kivívott mindmáig utolsó magyar futballgyőzelem.

Történelmi a lépték azért is, mert az 1966-os világbajnokságon a kétszeres címvédő, vb-n 1954 óta veretlen – akkor is a magyarokkal szemben alulmaradó – brazilok, valamint a bolgárok elleni, egyaránt 3:1-es siker óta összesen két, a Mundialon elért diadalt számlál a magyar labdarúgás. Az egyik a „kanadai” 2-0, a másik az 1982-es rekord 10-1 El Salvador ellen.

Másképpen: szinte semmi.

Úgyhogy a futballnemzet kifejezést kizárólag a régmúlttal azonosítsuk! Ahogyan Magyarország hosszú évtizedeken keresztül a labdarúgóvilág közvetlen élvonalába tartozott, úgy immár dekádokon át kiiratkozott onnan.

Annak idején úgy szólt a refrén: nem volt öröm Mexikóban magyarnak lenni. Negyven év múltán azt kell mondanom: kivételes öröm volt.

Még akkor is, ha a Chávez sporttelep nem elsősorban Kanadáról mesél. Hanem a szükségállapotról. Mexikóban 1986. május 29-én megmozdult a föld a csendes-óceáni partoknál, az ország szeizmikus övezetében. Majd június 2-án újabb földrengés következett Irapuatóban.

Hogy azon a 0-6-os hétfőn mi történt, jó volna tudni. De kevesebbet tudok róla, mint egy másik 1986-os – szintén szovjet vonatkozású – katasztrófáról, Csernobilról. Pedig Irapuatóban ott voltam, Csernobilban, hál’ Isten, nem.

Mezei András író már 1986 augusztusában felvetette: „Nem az önostorozást várja az egyszerű futballdrukker, de most, a Mundial után úgy érzi, ismét csak hazugságot kap. A magyar futball ezért válik jövőtlenné. Ha egy író megír egy művet, minden kritikusnak joga és kötelessége is, hogy a művet analizálja. Itt nem analizálnak. De még csak nem is kérdeznek. Nagyon magasan volt az a Mexikó, fiúk? Meleg volt? Nem kaptatok levegőt? Kaptatok? Mondanának valamit legalább. Miért nem futottak? Mit éreztek? Mert ők ott voltak. Belül. Nem kívül. Az öltözőben is. A pályán is. (...) Miért fél a sajtó őket nyilatkoztatni? Csak nem attól félnek, hogy a játékosok elkotyognak valamit? Már megbocsásson (...) Mezey György is: mi az, hogy »nincs titok«? Persze, hogy nincs, de van hallgatás. Titkolózás. Sejtelmeskedés. Félszavak. Utalások. Nincs egyenes beszéd. Nincs semmi megokolva.”

Az akkori játékosok azóta sem tudják a pontos diagnózist. De nem akarok mögéjük bújni, és azt sem mondom, hogy nem féltem semmitől. Mert az átállás nehézségei miatt napokig nem aludtam, napközben Németh Péter és Szabó Illés, éjszakánként Vándor Kálmán tartotta bennem a lelket. A szálloda, ahol laktunk, a Columbo-filmek világát idézte parkja közepén a sötétedés után megvilágított meleg vizű medencével, amelyben a velem virrasztó Vándor nyomta az együttérző szövegeket. Június 2-án már saját műfordításainak egyikét, Nicola di Bari San Remó-i győztes dalának magyar változatát idézte: „A szívem mélyén fájó nyílt seb égett, úgy égett, úgy égett...”

A „Vándorcigány” a legkedvesebb száma volt – hiszen önmagáról írhatta –, míg Mexikó neki is a rémálma maradt. Onnan jelentette: „Rejtély a piramisok tövében. Agatha Christie ezzel a címmel biztosan hajmeresztő krimit tudott volna írni a magyar válogatott szerepléséről.”

A máig meg nem fejtett talánnyal kapcsolatban le kell szögezni: az sületlenség, hogy Mexikóban nem lehet sportolni. Az 1986-os világbajnokságon játszották azt a mérkőzést, amely a technikai színvonal tekintetében életem meccse a személyesen látottak közül, pedig csak vb-n voltam nyolcszor.

Ráadásul a játék minőségét illetően az első mexikói Mundial a futball történetének legsikeresebb világbajnoksága volt. Az 1970-es torna győztes brazil válogatottját az egyetemes labdarúgás legjobbjának tartják, és azon a vb-n kápráztatott a fergeteges olasz–nyugatnémet elődöntő (4:3) is, amely szintén kitörölhetetlen az örök listák élmezőnyéből.

Továbbá az 1968-as ötkarikás játékokon ugrott ki Mexikóvárosból Bob Beamon, akinek 890 centis világcsúcsát csak 1991-ben tudta megdönteni Mike Powell (895); ahogyan Lee Evans 400 síkon felállított világrekordja (43,86) is húsz évig élt, 1988-ban szárnyalta túl Butch Reynolds (43,29). Azon az olimpián tiltakozott fekete kesztyűben a faji megkülönböztetés ellen John Carlos és a 200 síkon világcsúccsal (19,83) győztes Tommie Smith, akinek humora is volt, mert amikor az az idő tájt kifejlesztett, sok szöges „süncipőről” faggatták a riporterek, így válaszolt: „Fiúk, maguk csak írják meg az eredményt! Arról minden olvasó tudja majd, hogy láb is volt abban a cipőben.”

Nekem Mexikóban azt sikerült lekörmölni, hogy Détári Lajos elindította Kiprich Józsefet, akinek labdája egy védőről Esterházy Mártonhoz pattant, és már a második percben vezetett a magyar csapat. A gólszerző testvére, Esterházy Péter a mérkőzés előtt azt írta: „Félek a Kanada-meccstől, féltem őket. Mert a 6 gól nagyon sok, tényleg olyan, mint egy kiütés. A magam egyszerűbb, csillaghegyi gyakorlatából egy ilyen nagy sittre emlékszem, 10 évvel ezelőtt a Golftól 9:2-re kikaptunk. (A két gólt ugyanaz rúgta, aki most talán majd Kanadának, ha.)”

Aztán megint Détári indított, megint Kiprichet játszotta meg, a tatabányai-rotterdami csatár, akihez máig járnak Magyarországra hálás Feyenoord-szurkolók, Tino Lettieri kapust találta el, de az akciót kísérő Détári korrigált (2-0).

Esterházy Péter a találkozó után ezt vetette papírra: „Nekem ez a mélypont. Nyertünk. Ennél többet nem lehetett a történtek után várni, még Marci is rúgott gólt, mégis rettenetes meccs volt.”

Dehogy volt! Nekem már a 0-6 is csodálatosnak tetszik, miközben arra gondolok, hány magyar szövetségi kapitány írta volna alá kapásból, hogy beszedett hatossal kezdünk, de ott vagyunk a világbajnokságon. (Mexikó óta huszonkét különböző szakvezetője volt a válogatottnak, és a jelenleg hivatalban lévő Marco Rossi is kétszer bukott már vb-selejtezőkön.)

A mindmáig utolsó magyar vb-győzelem 1986-ban is számított, mert a magyar vezetők meghívták a csapat szálláshelyére, a Hotel Comanjillába a hazulról érkezett egyetlen turistacsoport negyven tagját. Ennek túlnyomó többségét egy kispályás amatőr torna mexikói utazással díjazott két legjobbja, a püspökladányi November 7. Termelőszövetkezet férfi, valamint a pécsi Sopianae Gépgyár női együttese adta. A műkedvelők elbeszélgethettek a válogatott játékosokkal, akiket csökkentett húsadagra kárhoztattak már hónapok óta, így csorgott a nyáluk, amikor a vendégeknek felszolgálták a paprikás krumplit kolbásszal.

Mezey a kanadaiak elleni sikerről azt mondta: „Nem lebecsülve ellenfelünket, ezen a mérkőzésen mindenekelőtt önmagunkat kellett legyőzni.” Majd a magyar–francia 0-3 után arra a kérdésre, hogy csalódott-e, nemmel válaszolt. „Azért nem – tette hozzá –, mert a mexikói körülmények nem megfelelők egy európai csapat számára.” Valaki firtatni kezdte, milyen körülményekre gondol, mire azt felelte: „Ha edző lenne, nem tenne fel ilyen kérdést.”

Jó, Beamon, a távolugrás Bob hercege amerikai volt. De Giresse, Tigana, Platini, Besszonov, Belanov, Zavarov?

Jakab József a jövőbe látott. Az idén tíz éve kiiktatott Népszabadságnak azt jelentette 1986 májusában Lyonból, a Dinamo Kijev–Atletico Madrid KEK-döntőről (3-0): „A szovjet válogatott a vártnál is nehezebb ellenfélnek ígérkezik Mexikóban.”

A Magyar Ifjúság című hetilapnál is volt megérzés. Az újság azt közölte a vb előtt: „Van egy szerény képességű labdarúgósportunk, s akad hozzá egy nagyon is ütőképes válogatottunk. Hogy a kettő így, együtt hosszú távon tarthatatlan, nem vitatható, pusztán tenni nem tudunk ellene. Miként az argentínai világbajnokság előtt, úgy most is a válogatott kivételes lehetőségekkel rendelkező menedzselése, közös alapozása jelenti azt, hogy versenyképes együttes utazhat a Mundialra. Ennek persze számtalan hátránya van, közülük kettőt nem árt jó előre végiggondolnunk. Az első, hogy az éppen a bajnokság során is megszerezhető állóképesség és fizikai készség nem kielégítő volta miatt a magyar labdarúgó-válogatottak mindig is elfáradtak a sorozatteljesítések közepette, magyarán a teljesítményük mérkőzésről mérkőzésre halványabb lett. A második, hogy minden világbajnokságot követően – már amelyiken részt vehettünk – szétesett a gárda, s a többnyire mindig újonnan felálló vezetésnek mindent elölről kellett kezdenie. Attól tartunk, ezúttal sem lesz másként.”

Utóbb nem mindenki érezte úgy magát, mint a luxusszállodák ablakából is látható mexikói nyomornegyedek lakói, akik tüzet nyeltek a piros lámpáknál, majd kéregettek néhány pesót az autósoktól. Végh Antal szinte lubickolt a kiesés után. Mezeihez, Esterházyhoz hasonlóan ő is tollat ragadott, de – a Forrás című irodalmi folyóirat kritikája szerint – kikapott, mint Irapuatóban és Leónban a válogatott. „Kedves Végh Anti! – szólította meg a bírálatban egy pályatársa. – Ezt a mérkőzést a Gyógyíthatatlan?-nal (függetlenül attól, hány százezer példányt adtak el a könyvből) irodalmilag mindenesetre elveszítetted.”

Lapozzuk át inkább a „kanadai” 2-0-t! Bár Szendrei József úgy blattol, hogy a szakvezető kihagyta a franciák ellen, noha a kapusnak az észak-amerikaiakkal szemben érintetlen maradt a hálója. De bár ez lett volna a legnagyobb rejtély!

S ki tudja, mikor lesz – lesz-e még? – magyar győzelem egy vb-n? Annál inkább jogos e kérdés, mert Mezei András 1986-os észrevétele korántsem fakul: „A magyar sporton élő vezető réteg szellemi tunyasága, úgy látszik, nem ismer olyan mélységet, aminél ne volna mélyebb rétege a lehazudott, az eltakart színvonaltalanságnak.”

Negyven éve legalább kihozták a duplát, de azóta sincs miért hátradőlni.