Grainger, a Sheffield United balszélsője újonc volt. Amikor megérkezett az angol válogatott edzőtáborába, a recepción közölték vele, hogy Mr. Matthews-zal lakik egy szobában. Mire így felelt: „Azt nem tehetem. Nem lehetek együtt Stanley Matthews-zal, a világ legjobb játékosainak egyikével.” Kiderült, Reg Matthews-zal, a Coventry másodszor beválogatott kapusával tették össze. A nagy Matthewsról, az akkor már negyvenegy éves Stanleyről a brazil újságok a meccs előtt azt írták: „Nem okozhat gondot Nilton Santosnak.” Okozott. A mérkőzés után a brazil lapok elismerték: „Úgy játszott, akár egy huszonegy éves.” A brit The Independent odáig ment: „Stanley Matthews személyében Angliának volt szambasztárja.”
Az ötödször – összesen 56-szor – válogatott Johnny Haynes, aki 1961-ben első angol labdarúgóként keresett heti százezer fontot, autogramot kért a legendás Stanleytől. Bő fél évvel később az addiginál is többet ért az aláírás, mert Matthews elnyerte az először 1956-ban átadott európai Aranylabdát.
Az angol válogatott 1955 novemberétől 1958 májusáig veretlen volt, ám az ötvennyolcas világbajnokság előtt 5:0-s vereséget szenvedett Belgrádban Jugoszlávia legjobbjaitól. Alekszandar Petakovics, a belgrádi Radnicski csatára kiváltképp remekelt: mesterhármassal keserítette el Edward Hopkinsont, a Bolton kapusát. A kárvallott kiváltképp azért lehetett szomorú, mert a vb-n nem ő, hanem Colin McDonald, a Burnley labdarúgója védett, aki egy héttel Belgrád után, a Moszkvában rendezett Szovjetunió–Anglia találkozón (1:1) debütált a válogatottban.
A brazilok a londoni meccs idején európai turnén jártak, amelyet Angliában zártak. Előző hat mérkőzésükön három alkalommal győztek (Portugália 1:0, Ausztria 3:2, Törökország 1:0), kétszer döntetlen értek el (Svájc 1:1, Csehszlovákia 0:0), egyszer pedig alaposan kikaptak (Olaszország 0:3).
A Labdarúgás című magyar szaklap azt írta róluk: „Ha a futball pontozásra menne, senki sem vehetné el Brazíliától a világelsőséget. Elegáns cselek, páratlan technika, zsonglőri trükkök: ezek jellemzik a brazilok játékát. A gólszerzéssel már kissé hadilábon állnak. A portugálok ellen 1:0-ra győztek. Góljuk így esett: Canhoteiro puhán beemelte a szabadrúgást a kapu előterébe. Gino, a középcsatár – senkitől sem zavarva – hihetetlen csukaugrással, valóságos légbukfenccel továbbította a labdát a hálóba. Utólag elismerte, hogy egyszerűen, »európai« módra is belőhette volna. Dehát... Nem volt így mutatósabb?” Gino Orlando a São Paulo FC örök góllistáján máig a második (453 meccsen 233 gólt jegyzett), míg klubtársát, Canhoteirót „a balszél Garrinchájának” nevezték.
Az eredeti Garrincha Budapesten játszott aznap – április 22-én –, amikor a brazil válogatott Prágában Csehszlovákia együttesével találkozott. A Nilton Santost és Didit nélkülöző Botafogo ellen a Honvéd, Kinizsi vegyes csapat állt ki ebben az összeállításban: Faragó – Dudás (mindkettő Honvéd), Mátrai, Dalnoki (mindkettő Kinizsi) – Bozsik, Kotász – Budai II, Kocsis, Tichy, Puskás (mind Honvéd), Fenyvesi (Kinizsi). A Népstadion 80 ezer nézője előtt honfitársaink – Kocsis Sándor és Tichy Lajos (2–2), Puskás Ferenc, valamint Fenyvesi Máté góljával – 6:2-re nyertek úgy, hogy a riói vendégek 6:0 után szépítettek (már amennyire).
A Kinizsi a Ferencváros átnevezett változatát jelentette. A magyar futball históriájában másodszor történt meg, hogy egy klubot politikai alapon Kinizsire kereszteltek: a hatalom először a II. világháború idején a Vasast nyomorította. (Bár a sárga-kék mez viselésére kényszerített piros-kékek még jól jártak, mert az MTK-t – a szűnni nem akaró zsidótörvények nyomán – 1940-től felszámolta a Horthy-kurzus.)
Londonban a brazilok Maurice Guigue francia játékvezetővel kerültek szembe. A vendégek a rémes kezdés után 2:2-re egyenlítettek, de aztán a La Manche túloldaláról érkező sporttárs két büntetőt is ítélt az angolok javára. Mindkettőnél óriási patáliát csaptak a vendégek, végül Guigue kezet nyújtott Djalma Santosnak, aki elterelte tiltakozó társait a tizenegyespont tájáról. Mintha megérezte volna: John Atyeo lövését Gilmar hárította, míg Roger Byrne mellérúgta a labdát.
A dél-amerikaiak így is kikaptak. Pedig kedvenc sárga mezükben játszhattak a Wembley híres gyepén. Előzőleg az angol sajtó arról számolt be: „A brazil labdarúgók figyelemmel kísérik az időjárást. Ha meleg lesz az idő, akkor rövid ujjú, sárga pamut mezt viselnek. Amennyiben hűvösre fordul, úgy hosszú ujjú kéket.”
A klíma kedvezett nekik, a vetélytárs nem. Az ellenállhatatlan Stanley Matthews három gólpasszt adott, így nem bosszulta meg magát a két eltékozolt tizenegyes sem. Igazán értékes 4:2 volt, hiszen Anglia válogatottja a következő huszonhét évben egyszer sem tudott nyerni Brazília legjobbjai ellen: tizenegy mérkőzésen négyszer döntetlent ért el, hétszer alulmaradt. A negatív széria 1984. június 10-én tört meg: akkor a Shilton – Duxbury, Watson, Fenwick, Sansom – Chamberlain, Wilkins, Robson, Woodcock (Allen) – Hateley, Barnes összetételű britek John Barnes félpályás „brazil” szólójával, valamint Mark Hateley fejes góljával 2-0-ra nyertek, méghozzá a riói Maracanã stadionban. Azóta sem győztek sokszor. Az összmérleg: 12 brazil siker, 11 döntetlen, 4 angol diadal.
A Gilmar, Roberto Belangero (mindkettő Corinthians), Pavão, Dequinha, Paulinho, Evaristo (mind Flamengo), De Sordi, Canhoteiro, Gino Orlando (mind São Paulo FC), Nilton Santos, Didi (mindkettő Botafogo), Djalma Santos, Cabeção (mindkettő Portuguesa), Sabará, Walter Marciano (mindkettő Vasco da Gama), Valdir (Gremio), Zózimo (Bangu), Álvaro (FC Santos), Larry (Internacional Porto Alegre), Escurinho (Fluminense) összetételű kerettel Európába érkező brazilok ötvenhatos londoni kudarca után a távoli szubkontinensen azt jövendölték: „Dél-Amerika nagyra hivatott labdarúgása visszaszorul a másodvonalba végleg, ha sürgősen nem hoznak gyökeres reformokat az egész vonalon.” A jóslat nem vált be, a következő négy világbajnokság közül három a brazilok győzelmével zárult. (Amelyik nem, az ismét globális elismerést hozott a magyar labdarúgásnak, mert vb-n tizenkét évig veretlenek voltak a brazilok, de a magyarok 1954 után 1966-ban is elhúzták a nótájukat.)
Angliának is jót tett a brazil válogatott 1956-os felülmúlása. A The Guardian azt írta a 4:2 után: „A magyarok elleni 1953-as és 1954-es mérkőzések megpróbáltatásai, valamint az 1954-es svájci világbajnokság kudarca után az angol csapat visszanyerte elveszett horizontját.”
ANGLIA–BRAZÍLIA 4:2 (2:0)
Barátságos mérkőzés, 1956. május 9., London, 97 000 néző. Jv.: Guigue (francia).
Anglia: Reg Matthews – Hall, Wright, Clayton, Byrne – Haynes, Edwards – Stanley Matthews, Atyeo, Taylor, Grainger.
Brazília: Gilmar – Djalma Santos, Pavão, Zózimo, Nilton Santos – Dequinha, Didi – Paulinho, Álvaro, Gino Orlando, Canhoteiro.
Gól: Taylor (3. és 65. perc), Grainger (5. és 84.), Paulinho (53.), Didi (55.).
