Mi lenne a kultúrával, ha gyereknapon tényleg a kis vattacukros kezekbe kerülne a művészi világ? Erre a kérdésre kerestük a választ különböző korosztályokban, a beszélgetéseinkből pedig egy olyan világ bontakozott ki, amelyben az állatok örök sztárok maradnak és a versek is váratlanul jól tartják magukat. A színháznak sem kell attól tartania, hogy egy zacskó popcorn kedvéért végleg háttérbe szorul, nem mellesleg végig énekelnénk, táncolnánk vagy lovas felvonulásokat tartanánk, mert az ő ideális világuk minden, csak nem passzív szemlélődés.
Ha egyetlen jelenséget kellene megnevezni, amely szabad szemmel látható területeket hódított a kicsik kultúraképében, akkor az
kétségkívül a K-pop.
A koreai hullám jelen van a zenén túl a filmekben, a karakterekben, az öltözködésben, a táncban és az őket körülvevő tárgyakban is.
Az ötéves Tóth Lana Olívia kedvenc filmjei között szerepel a K-pop Demon Hunters, miközben K-popot hallgat Spotify-on Manuel és más popslágerek mellett. A tizenhárom éves Váradi Emma szerint a lányok most „hatalmas nagy KATSEYE-rajongók”. Tízéves húga, Kata például szintén KATSEYE-rajongó, kedvenc előadói között pedig Michael Jackson mellett a K-pop számos képviselője szerepel.
A K-pop különlegessége, hogy egyszerre zene, történet, közösség és dinamika. A gyerekek dalokat tanulnak meg kívülről, koreográfiákat gyakorolnak, videókat néznek, karaktereket követnek. Közben pedig egy olyan nemzetközi kulturális közeg részeseivé válnak, amelyhez a budapesti, kápolnásnyéki vagy balatonlellei gyerekek ugyanolyan könnyen kapcsolódhatnak, mint szöuli vagy londoni kortársaik. A K-pop körül kialakuló rajongás ezért sokkal inkább életérzés, mint egyszerű zenei ízlés.
Nemcsak az amerikai zenei élet bevehetetlennek tűnő várába volt képes betörni a K-pop, hanem Magyarországra isÁm sokan inkább a partról figyelik ezt a hullámot. A Labubu-őrület már elúszott, Váradi Emma egyik kedvenc youtubere, Burján Fanni ma inkább a Squishy Dumpling trendről készít videókat. A kínai húsos gombócra emlékeztető stresszlabda ugyanarra a vakdobozos (blind box) logikára épül, mint a Labubu, bár jóval kisebb sikerrel.
A tizenhét éves Dóczi Bendegúz a teljes jelenséget némi távolságtartással szemléli. – A Labubu-hype-ot nem értettem, de nem veszem véresen komolyan a dolgokat – mondja.
Bendegúz válaszaiból egyébként is kirajzolódik az a korosztály, amely már tudatosan választ kulturális identitást magának.
Kedvenc filmjei között szerepel a Ponyvaregény és a Harcosok klubja, Tommy Shelby a kedvenc karaktere a Peaky Blindersből, a Spotify-listáin pedig ugyanúgy megférnek a kétezres évek rapperei, mint Frank Sinatra.
A gyerekek válaszaiból ugyanakkor az is kiderül, hogy a zene iránti szenvedély korántsem a kamaszok sajátja. Már a legkisebbek is meglepően határozott ízléssel válogatnak a dalok, előadók és műfajok között. Ha akad kulturális terület, amely valóban összeköti az ötéves óvodást és a végzős gimnazistát, akkor az biztosan a zene. Az ötéves Lana Manuelt hallgat, a tíz- és tizenegy éves rockerek, Doma és Adél Imagine Dragons-koncerten jártak, míg Emma Taylor Swiftet, Sabrina Carpentert és T. Dannyt bömböltetné.
A színház számára azonban akad néhány kihívás. A tízéves Kata például a mozi mellett teszi le a voksát, részben egyszerű, egyértelmű okokból. – Amíg a moziban nekem az nagy élmény, hogy film közben lehet nasizni, a színházba még egy kis perecet vagy üdítőt sem vihetünk be – mondja.
Doma ezt egyszerű képlettel foglalja össze:
– Ha uncsi popzene van, akkor inkább a színház, mint a koncert, de ha jó zene van, inkább koncertre megyek.
A gyerekek kulturális rangsorában azonban létezik egy műfaj, amely szinte minden másnál biztosabb sikernek tűnik: a cirkusz. Az ötéves Lana szemében a cirkusz univerzuma egy mindennél gazdagabb világ. Kedvence, Stevie, a bohóc mellett az állatos számokat kedveli.A kutyák és a lovak továbbra is olyan státuszt élveznek, amelyről a legtöbb influenszer vagy popsztár csak álmodhat. Lana kedvenc történetei kutyás történetek, gyereknapra pedig egyszerűen egy kutyát kérne. Amikor pedig arról kérdeztük, milyen közösségi eseményt szervezne, a tizenhárom éves Emma gondolkodás nélkül egy lovas felvonulást képzelt el. Kedvenc könyve is egy lovas történet, a Mira és Hold – Életre szóló barátság.
Játékfigurák művészete – A jelen leghátborzongatóbb jelensége a LabubuA könyvek sem tűntek el a gyerekek világából, ki is derül, hogy a kötelező olvasmányok már nem feltétlenül kötelezően rossz olvasmányok: a Percy Jackson, a Rumini, a Sirály a király vagy a Harry Potter ma is letehetetlennek bizonyul. A jövő ugyanakkor nem teljesen egyértelmű: az ötéves Lana például szeret meséket hallgatni, de csak egy egészen sajátos feltétellel. Édesanyja szerint akkor ül le igazán figyelni, ha a történetet telefonról olvassák fel neki.
Közben a három testvér, Adél, Doma és Júlia szinte alig találkozik képernyővel. A család döntés, hogy a történetek jelentős része könyvek formájában érje el őket, Júlia, aki még nem olvas önállóan, mégis magától értetődő otthonossággal mozog a történetek között.
Ezek mellett a vers különleges helyet foglal el a gyerekek világában. Miközben a költészetet időről időre elsiratják, a válaszok alapján a műfaj kifejezetten jó egészségnek örvend. Júlia éppen az óvodai évzáróra tanul verset, Kata pedig egyenesen előnyben részesíti a verseket a hosszabb olvasmányokkal szemben. Emma saját verseskötetet is összeállított.
Igaz, utólag úgy értékelte, hogy a műveknek „semmi értelmük nem volt”, de ez a magyar irodalom történetében aligha számít kizáró oknak.
A kultúra a gyerekek elképzeléseiben ritkán válik el a cselekvéstől. A legjobb élményekről szóló válaszaik között feltűnően kevés a szemlélődés, és annál több a saját kezű alkotás. Kata két nap alatt huszonöt rajzot készített, Lana pedig gyurmából lovat, nyuszit és répát formázott – erre a legbüszkébb.
Az első hely azonban a bunkereké. A kicsik legszívesebben bázisok, kastélyok és házikók építéséről mesélnek, amelyekbe a felnőttek nem léphetnek be.
Amikor pedig a kedvenc épületükről kérdezzük őket, nem egyszer csúszik be a Notre-Dame, az Eiffel-torony és a Big Ben mellé a MOL Campus is, ami talán építészeti kultúránk egyik érdekes jövőképét villantja fel.
Mégsem kell sok mindentől tartani. A gyerekek kultúrája éppen csak kevésbé passzív, mint ahogyan azt a felnőttek megszokták. Ők énekelni, táncolni, építeni, rajzolni, lovagolni, alkotni és részt venni szeretnének. Ha valóban rájuk bíznánk egy napra a kulturális életet, valószínűleg több lenne benne a hangos zene, a közösség, a fantázia és a játék. A mosogatás pedig – Doma eredeti javaslatának megfelelően – valóban ráérne másnapig.
