Iván hívott egy vasárnap este, hogy náluk ragadt Hovanyecz – egykori népszabis kollégánk, barátunk, a Schlosser kocsmában székelő „szocialista brigádunk” szabadegyetemének professzora –, aki ráadásul csütörtök óta nem volt otthon.
Nekem kellett hazaszállítanom.
Ivánék csak annyit tudtak, hogy Hovanyecz pénteken még betörte a szerkesztőségi szobája ajtaját, mert bezárták a táskáját, aztán eltűnt másfél napra. Vasárnap pedig már náluk ült a Kertész utcában. Dél után gyakran elszunyókált, máskor változatlan intenzitással hőbörgött.
Aztán valahogy sikerült kituszkolniuk a lakásból, hogy vendégek jönnek majd, és különben is, jobb lesz már, ha hazamegy. Könyörgött ugyan, hogy ne dobják ki, nem mehet haza ilyen állapotban, az anyja, és a családja, a felesége, a négy lánya szeme elé így nem kerülhet.
Ivánék fellélegeztek, hogy végre megszabadultak tőle, szieszta után megérkeztek a vendégek, akik az előszobaszekrényben egy állva alvó férfit találtak.
Hovanyeczet.
A nyitva maradt ajtón át visszalopakodott hunyni egyet.
Engem tehát azzal engedtek el vele, hogy mindenképpen a házukig szállítsam Pécelre, és maradjak ott, amíg be nem megy.
Amint elindultunk, előkapott a hatalmas könyvekkel, folyóiratokkal és kéziratokkal kitömött malaclopó táskából egy kazettát és betolta a magnóba. Egy őrült, harsány mexikói műzene csendült fel teljes hangerőn. Hosszas kiselőadásba kezdett túlüvöltve a zenét, hogy zenetörténetileg hogyan került a Habsburg uralkodóház egy tagjával az Atlanti-óceánon túlra az osztrák-magyar operett. Kifejtette, Kálmán Imre hatásai miként vehetők észre a magnóból hallatszó zenében.
„Ki a faszom az a Bayer Zsolt?”Iszonyatosan izgalmas, egyetemi szintű előadás volt. Ha nem ordított volna az a furcsa muzsika. Lenyűgözött; mígnem valahol Rákosborzasztón megkért rá, hogy álljak meg, mert nagyon kell pisilnie. Táskástól együtt kikecmergett, otthagyott az üvöltő zenével, de ahogy magamra maradtam, gyanús lett a táskás pisilés. Vadul utána vetettem magamat, valahogy elkaptam, és visszavezettem az autóhoz.
És ott folytatta a mexikói kultúrtörténeti bevezetést, ahol abbahagyta, visszakanyarodva kicsit az aztékokhoz, meg Cortezhez.
Közben én, mivel navigáció még nem létezett, megjártam Kistarcsát, Nagytarcsát, meg ki tudja még mit, de ő nem igazan segített a hazavezető út megtalálásában.
Egyszer csak odaértünk; kitettem a kapu előtt, bekullogott, mintha időt akarna nyerni, a kerítésen át néztem, mintha a csodában reménykedne, hogy nem kell ilyen állapotban bemennie a házba.
Másnap már nevetve utánozta a kocsmában az anyját:
– Jáj, jáj, kisfiám, ápád is egy rabiátus ember volt, de te aztán egy igazán nágy állát vágy!
