Amikor Magyar Péter végigsétál a luxusminisztériumok terein és megmutatja ezeket a nyilvánosságnak, majd elbontja a Karmelita előtti kordont és szabaddá teszi a bejárást az épületbe, nem egyszerűen ajtókat nyitogat, hanem újraértelmezi a nyilvánosságot. Visszahelyezi a közösségi részvételt a politika középpontjába, és láthatóvá teszi azt, amit az előző hatalom szándékosan eltitkolt. Gyertek, nézzétek ezeket a pompás tereket, amelyeket a kormány úgy használt, mint a magántulajdonát. Kiváltságos keveseknek és külföldi vendégeknek büszkén mutogatta, a saját polgárai elől viszont elzárta. Csakhogy a hatalom tere nem magánterület, hanem közösségi politikai tér. A társas cselekvés színhelye, ahol összegyűlhetünk, kimondhatjuk a gondolatainkat, és együtt cselekedhetünk, ahol számít a hangod, a jelenléted, és ahol meghallgatják a történetedet. A politika eredendő célja nem az uralom és a hatalomgyakorlás, hanem az, hogy az emberek együtt hozzanak létre valami újat a világban – mondja Hannah Arendt, a XX. század egyik legnagyobb hatású filozófusa.
A budai Vár különösen erős szimbolikus tér: királyi központ volt, az államiság, a birodalmi múlt kötődik hozzá, a történelem fölé emelt hatalom jelképe. A döntéshozók fent, a polgárok lent, halandó ember a lábát se teheti be a nagypolitika szentélyébe. A magyar társadalom hozzászokott ehhez – nehéz megszabadulni az alárendelt státusz történelmi örökségétől. Az emberek többsége azt is elfogadta, hogy a Karmelita kolostor egyfajta privatizált hatalmi centrumként működött, titokzatos, misztikus légkör lengte be, és a politikai elit, mint külön kaszt szimbólumává vált. Történelmi hagyományaink tudatában egészen természetesnek tűnt, hogy a miniszterelnök egy kordonokkal védett, megközelíthetetlen helyen dolgozik, a Karmelitát olyan reprezentatív háttérnek tekintve, amely illik történelmi küldetéséhez. Sokan pedig nem is foglalkoztak azzal, hogy a Karmelita és a palotaszerű minisztériumok mit szimbolizálnak, hiszen a politika nekik mindig is távoli, idegen világ volt.
Nem véletlenül volt Magyar Péter egyik első miniszterelnöki gesztusa, hogy megnyitotta a bukott hatalom zárt tereit, és erre az eseményre meghívta a sajtót és minden érdeklődő polgárt.
Kamerákat vitt oda, ahová eddig be se pillanthattunk, és ezzel profanizálta a hatalom szentélyét. Látványpékség? Egotrip? Performansz-politizálás? Kap kritikát bőven. Mindenesetre a bemutatott képek döbbenetes erővel hatnak, és rögzülnek az emlékezetünkben. Emlékezni fogunk arra, hogyan nyíltak ki a termek ajtajai, és került ki a fényre az, ami eddig homályban volt. Emlékezni fogunk rá, milyen érzés együtt ünnepelni egy új korszak kezdetét. Hannah Arendt Az emberi állapot című művében a nyilvánosság fogalmát úgy határozza meg, mint belépést a fénybe, egy közös világba, ahol láthatóvá válunk önmagunk és mások számára is. Ami nem jelenik meg a közös térben, az politikailag nem létezik. És bár a nyilvánosság a politikai létezés feltétele, mégsem maga a politika. A politikai tevékenység valami radikálisan kreatív cselekvés, mindig valami új kezdetét jelzi, más emberek előtt és más emberekkel együtt történik. Minden szó, minden gesztus, minden megtett lépés hozzájárul ahhoz, hogy a közös világunk felépüljön, és együtt írhassuk az országunk történetét.
Ez az a politizálás, amiből Orbán Viktor egy kukkot sem ért.
Pedig mennyit hadovált nemzetről, hazáról, csak éppen az nem jutott az eszébe, hogy a haza ott van, ahol meghallgatnak téged. Igaz, Magyarországon csak egy választás volt, és nem kettő, mint Mikszáth regényében, mégis két politikai valóság létezik. A fent leírtakkal ellentétben ott áll az orbáni világ, amely a politika értelmét egy szűk elit hatalomgyakorlásában, sötét üzleti machinációkban látta, és amely szétzilálta a közösségi kötelékeket, megmérgezte az emberi kapcsolatokat, és elpusztította a politikai nyilvánosság tereit. Ugyanabban az országban élünk, ugyanazt a nyelvet beszéljük, mégis, mintha két különböző bolygó lakói lennénk. A kampány véget ért, de a két világ közötti törésvonal ugyanolyan éles maradt. A több generáción keresztül öröklődő mintázatok szűkülő körben ugyan, de tovább élnek, a szélsőséges véleménypolarizáció mellett az érzelmi megosztottság, az utálat, a lenézés és a félelem nagyon is megmaradt.
A Tisza győzelme után azonban hatalmas energiák szabadultak föl, és alakul egy új politikai kultúra, amit immár közösen szeretnénk létrehozni. Van rá esély, hogy a gesztus-politizálás tényleg valami radikálisan újat indít el a magyar társadalomban. Eddig nem is gondoltunk bele igazán, hogy az együtt-cselekvés vágya milyen mélyen gyökerezik bennünk. Most azt látjuk, hogy egyre többen akarnak nemcsak nézői, hanem alakítói lenni a mindennapi politikának – persze mindenki a maga módján. Csak a régi hatalom földcsuszamlásszerű összeomlása után derül ki, milyen mértékben él még az emberekben az együttérzés, a közügyek iránti érdeklődés és a szolidaritás, ha ezeket egy rendszer nem fojtja el szisztematikusan. Hittük volna akárcsak két évvel ezelőtt, hogy a politikát hírből sem ismerő fiatalok egyszerre a feje tetejére állítják a világot, és forradalmat csinálnak? Hogy a Tisza-szigetek úgy tűnnek elő egyik pillanatról a másikra, ahogy gombák a földből nagy eső után? Ki jósolta volna meg, hogy a mély apátia ekkora politikai aktivitásba csap át, amint jön egy karizmatikus politikus, aki felvillantja a reményt a változásra? Sokan csak most ismerkednek meg azzal a valósággal, amit eltitkoltak előttük, és ez valóságos sokként éri őket, amit igencsak nehéz feldolgozni. Szurkolunk nekik. Ugyanakkor örömmel látjuk, hogy a közélet hirtelen felpezsdült, az emberek elkezdtek kérdezni, kritizálni, és olyan izgatottan figyelik a gyorsan pergő politikai eseményeket, mint valami izgalmas sorozatot a Netflixen. Egy ilyen hosszú elnyomó korszak után pedig rettentő türelmetlenül várják, hogy a kormány bemutassa intézményei működését, az igazságtétel folyamatát, és a bűnösök kénytelenek legyenek szembenézni a bűneikkel s végül megkapják jogos büntetésüket. A következmények nélküli ország ne legyen többé nemzeti fátum.
Mintha elindultunk volna a normalitás felé. Ritka történelmi pillanat, vigyázzunk rá.
„A Karmelitából semmi más nem lehet, mint múzeum”