regény;sci-fi;biológia;

Markovics Botond: Bionauták (részlet)

A hatszoros Zsoldos Péter-díjas szerző új regénye egyszerre űropera, testhorror és kapitalizmuskritika. A Bionauták egy idegen, élő égitest belsejébe vezet. A történet középpontjában egy fiatal örökös és egy tapasztalt űrfelfedező kényszerű szövetsége áll, akik egy hatalmas, biológiai organizmusként működő világ mélyére merülnek. Környezetük komplex, saját törvények szerint működő rendszer, amelyben az emberi jelenlét inkább zavaró tényező, mint uralkodó erő. A Bionauták egy duológia első része, melynek folytatása és zárása Bionauták a végtelenben címmel az őszi könyvfesztiválra érkezik majd. Az első kötet viszont az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg, június 9-én, az Agave Könyvek gondozásában.

Miközben a Kalpana kerékszög módban haladt a hús mélyén, Julia a másodpilóta székében ücsörgött, és felhúzott térdére támasztva egy gyűrött papírkönyvet olvasott. Húsz óra telt el a makrofág támadása óta, és mostanra már közel jártak a karneusz külső hámrétegébe vájt bányászváros, Harapás főbejáratához.
A négyéltű orrában pörgő függőleges körkés zümmögve hasította a húst, a törlőlapátok hajszálerekből kifröccsenő vérpermetet kentek szét, majd töröltek le az ablakról. A tetőmodulból kinyúló robotkarok újabb és újabb, teleszkópos húsfeszítő rudakat helyeztek ki: szakadtak az inak, fröcsögött a vér, ahogy szétnyílt a hús. Közben a hátsó robotkarok begyűjtötték a maguk mögött hagyott feszítőket, és az oldalsínekben visszacsúsztatták azokat a Kalpana elejébe.
Julia a pilótaszékben ülő Lee Qvegre pillantott.
Tagbaszakadt társa mereven markolta a kormányt. Általában akkor vezetett így, ha álmos volt, és nagyon próbált koncentrálni. Vaskos karján már megereszkedett a bőr, a testét ruhaként borította be az űrhajók, bolygók és tradicionális, indonéz maszkábrázolások megfakult tetoválásainak kaotikus montázsa.
Julia testén csak egyetlen tetoválás virított: a bal csuklójától induló, girbegurba tövisinda-motívum egészen a nyakáig felnyúlt. Még tizenévesen csináltatta, de évtizedekkel később már megmosolyogta önnön kölyökénjét, aki annyira mély értelműnek gondolta, hogy egy ilyen tetoválással jelzi másoknak: vigyázz, tüskés vagyok. Ettől még szerette, mert emlékeztette rá, hogy honnan küzdötte fel magát idáig.
Kisimított egy szamárfület a könyvből, és megpróbált tovább olvasni. A Hozzátok haza Ninát egy keserédes felnövéstörténetet mesélt el, és közben megidézett egy sor múlt évezredi nagyregényt is. Még tizenévesen olvasta először, és akkor könnyen azonosult a szabadságáért lázadó és a családjától megszökő Ninával.
Qveg feje megbicsaklott a fáradtságtól, és ahogy felriadva megrántotta a kormányt, a Kalpana nagyot döccent.
Julia összecsukta a könyvet.
– Cseréljünk.
– Nem kell – morogta a férfi, és megropogtatta az ujjait. – Mindjárt kiérünk a Gégébe. Erre a pár kilométerre már mindegy…
– Ne vitatkozz! Elaludtál. – Kifordult a székével, és kicsatolta magát. – Gyerünk!
Helyet cseréltek, Julia közben hátrapillantott a pilótaülés mögötti, hátradöntött támlájú széken szendergő Elishára. A lány dióbarna haja az arcába omlott, és nyugtalan álmában össze-összerezzent, akár egy kóbor kutya.
Julia beállította az ülését, és közelebb húzta magát a kormányhoz.
Qveg pillanatok alatt elbóbiskolt, de a hortyogása legalább Juliát ébren tartotta. A húsban íratlan szabály, hogy még robotpilóta használata közben is valakinek éberen felügyelnie kell a haladást. A robotpilóta ugyanis nem mindig tud hatékonyan és gyorsan reagálni a vészhelyzetekre, pláne azokra, amelyekre nincs beprogramozva. Idebent pedig szinte csak nem várt helyzetek adódtak.
Fél óra is eltelt, mire a körkés végre üresre futott, és a négyéltű kibújt a támrudakkal kipányvázott, kivilágított Dreyfus-főfolyosóra.
Julia bevonta a fűrészkést, és felgyorsított. A vegyszerrel elölt húsfalakat szétfeszítő gyűrűpántok lámpáinak fénypászmái egyhangú monotonitással suhantak el a fejük felett. A Hadész-tárna felé vezető elágazása után nem sokkal megelőztek két, friss hússal megrakott hűtőkamiont, néhány kilométer múlva pedig beértek a Gége szürke betonkéve alagútjába.
Julia átpöccintett egy kapcsolót, és behúzta a kerékszögeket. Közeledtek a civilizációhoz, már ha Harapást, a karneusz kérge alá vájt üszökvárost annak lehetett nevezni.
Qveg a bóbiskolásból felébredve az elmekonzoljával rákapcsolódott a helyi hálózatra, és uj­jai­val a térdén dobolva lekérte a friss híreket.
– Megjöttek az új csillaghajók – dörmögte.
– Egy héttel korábban?
– Úgy tűnik. A Csillagevő és a Berkenbosch. Ráadásul egy csomó venprós érkezett rajtuk: bürokraták, cégkatonák, katonai robotok. – Meglepetten felpillantott. – És jött velük két Venter is.
– Kicsodák? – kérdezte meghökkenve Julia.
– Daria Venter és Yis Venter.
– Yis Venter? Abram ideküldte a kicsi fiát? És Dariát? Mit keresnek itt? – Nem értette, mi ez az egész. Nem jelezték előre, hogy jönnek, pedig ha időben tudta volna, ünneplőben várja őket, ahogy egy állomásigazgatóhoz illik. Megrázta a fejét. – Ez nem csak protokoll-látogatás.
– Akkor micsoda? – hajolt előre kettejük között Elisha. – Valami ellenőrzés?
– Daria mindig is Abram Venter buldogja volt, szóval, igen, nagy eséllyel tényleg ezért jött. Lehet, hogy Abram kiszagolt valamit? – Julia rálépett a gyorsítópedálra. – Mielőbb vissza kell érnünk a Sarlóba! Már biztosan megkezdték az átszállást. A francba! Pont most kellett idetolniuk a képüket!

A Gégealagút főkapuján át bezsilipeltek Harapás hermetikusan elzárt oxigénlégkörébe.
A kapu két oldalán beindultak a vizet és mosószert spriccelő pörgőkefék, amelyek lemosták a Kalpana törzsére rászáradt vért és húscafatokat, aztán a négyéltű áthaladt a fertőtlenítőhengeren, amely vegyszerrel permetezte végig a jármű minden szegletét.
Az őrök tisztelegtek, és egy pillanatra összenéztek, amikor meglátták, hogy Julia vezeti a négyéltűt. Tudta, hogy pletykálnak a háta mögött, amiért rendszeresen kijárt a Harapásból, és saját maga is elvezetett egy robusztus Maelst­rom 4000-est, de ismerték a múltját, és emiatt legalább a hús mélyén tisztelték.
Ő is rácsatlakozott a hálózatra, és a tarkójában viselt amicus elmekonzoljára azonnal letöltődtek az elmúlt hét üzenetei. Jaroslau Farland, a pénzügyi igazgató csak az elmúlt két órában tucatszor kereste, de maga Daria Venter is két rövid üzenetet hagyott az érkezésükről. Az előző napok céges üzeneteivel nem is foglalkozott.
– Tedd ki a megkülönböztető jelzést – szólt oda Qvegnek –, és rendelj egy különliftet! Mielőbb ki kell érnünk a Sarlóba! Talán nem késsük le az érkezést.
A kivilágított úton egy bányászkonvoj haladt el velük szemben: elöl két Maelstrom 3300-as, majd egy orsóorrú, lánctalpas húsfúró, mögöttük bányászokkal tömött teherbuszok, a végén pedig három hűtőkamion dübörgött.
Julia felgyorsított. Lefelé suhantak a Spirálút repedezett aszfaltján, egyre mélyebbre a sok ezer ledlámpa fényében úszó Harapás torkába. Kék villogójuk pulzálását észlelve a húsbányászjárművek azonnal félrehúzódtak.
A konténerváros a henger alakú lyuk alsó harmadában terpeszkedett. Minden szürke és vörös volt: szürke, mert a katlan elhalt húsfalait hajdanán vegyszerekkel locsolták, hogy a szövetek elhaljanak, majd megszikkadjanak, és vörös, mert Harapás közepén egy hatalmas folyadékmeder állt, a Vámpír-tó, amelybe egy közeli érből idevezetett csatornarendszeren a dobbanások időszakában ömlött a friss karneuszvér, amit aztán kanálisokban szűrő-erjesztő tartályokba tereltek. A vaskos csővezeték a mennyezetről rozsdabarna fémkígyóként tekergett alá, a tó felett kiszélesedő szájából most is fröcsögve bugyogott a habzó vérfolyam.
Az idebent dolgozó munkáskasztok csak ritkán vegyültek egymással.
A húsbányászok többnyire a kocsmák teraszán kártyáztak, és a karneusz mélyéről szóló rémtörténetekkel szórakoztatták egymást, frissen mosott, mégis mindig vérfoltos overalljaik lámpaoszlopokra feszített köteleken száradtak. A lejtős út mellett kétoldalt sorakozó, lelakott lakókonténerek mellett pihenőidejüket töltő rakodómunkások műanyag tányérokból krumplis karneuszpörköltöt kanalaztak és söröztek. A hűtőkamionok sofőrjei ritkán távolodtak el a parkolókban pihenő, utánfutós monstrumjaiktól, és egykedvűen várták a következő műszakot. A hentesek drága, minőségi húsokat porcióztak lézerrel élezett késeikkel, míg a karbantartók többsége inkább a hűtőkamrák, a húsfeldolgozó szalagsorok és a járműcsarnokok mélyén érezte jól magát, ahol az olaj meg a gépzsír szaga elnyomta a hús és a fertőtlenítő bűzét.
Julia hiába kérte számtalanszor, a VenPro és Abram Venter az itteni körülmények javítására csak tessék-lássék akart költeni. Leginkább semennyire. Hiszen így is terven felül teljesítettek.
A Kalpana leért Harapás aljára, végigrobogtak a várost kettészelő négysávos főúton, elhaladtak a Nemzetközi Kutatóközpont laborkomplexuma mellett, majd lefékeztek a gyökérlifthálózat előtt, ahol már várta őket egy VenPro-emblémás, fekete limuzin.
Julia intett Qvegnek, hogy vigye a négyéltűt a garázsba, és vizsgáltassa át, aztán Elishával bepattantak a limuzinba.
Mit akarnak itt a Venterek? – tépelődött Julia, miközben a sofőr bekanyarodott a liftfülkébe.
Rossz érzés kerítette hatalmába.

Hús-vér találkozás

A szerző az Ünnepi Könyvhéten június 13-án, szombaton dedikálja könyvét 14 órai kezdettel a Vörösmarty téren, az Agave Könyvek 61-es standjánál.

Ki ne ábrándozott volna már életében gyors meggazdagodásról? Lehetőleg a legkisebb energiabefektetéssel. Három pár próbálkozik egyről a kettőre jutni, de a hétköznapi antihősök mindig újabb és még nagyobb bajba kerülnek – hazugságok, kapzsiság, lustaság és az okosba’ megoldás miatt. Így válik nem várt fordulatokban teli, gyilkosságoktól sem mentes, mégis mulatságos, bűnügyi regénnyé Fehér Gáspár első, egyedi hangú,  groteszk krimije, a Fillenbaum néni hosszú árnyéka.