„… leginkább a szabadságtól félt”

A szakrális képzeteket ébresztő – az Üdvözlégy, Mária közismert fordulatára utaló – cím, kissé megtévesztően, egy karakteresen szekuláris jelentés-rétegekben mozgó regény élére került. Annyiban viszont mindenképp találó, hogy a mű alaptémáinak egyikét épp a mulandóság, illetve a hozzá fűződő autentikus viszony alkotja.

A regény bevezető jelenetében valami „magtárnak látszó épületben idős férfi feküdt agyagágyon” – a fölvillanó hely- és személynevek távoli, egzotikus vidékre utalnak. A befejezés ugyanide kanyarodik vissza: az öregember, azaz Torjai Endre, a mű voltaképp egyedüli szereplője súlyos betegen, lázálmok közepette hever e különös fekhelyen. A végóráiban van, élet és halál között. S a nyitórész képsora, melyben hősünk egy repülőgép katasztrófáját vizionálja, a zárásban megismétlődik. A regény szerkezetét tehát a pusztulás, méghozzá a teljességgel felfoghatatlan pusztulás keretezi. S ezáltal is: az ember veszendőségének motívumrendszere. Minden, ami itt történik, ebből a perspektívából tárul föl, innen értelmezhető.

Ezzel összhangban Barnás Ferenc alkotása filozofikus indíttatású, a lényeget a főhős, reflexiói, tudatmozgásai, erkölcsi dilemmái közvetítik. A cselekménye így igencsak szikár, voltaképp nincs is hagyományos értelemben vett, jól mesélhető sztorija. A keret által határolt eseményszál egésze retrospekció, amin belül további idősíkváltások, ismétlődő jelenetek, motívumok vannak. A poétikai apparátus egésze a főhős – lakonikusan megjelenített – gondolkodásbeli változásait, az okok és következtetések dinamikáját, ezek ábrázolását szolgálja.

Mint fokozatosan kiderül, Torjai komoly mentális problémákkal küszködik: képtelen szabadulni a valahol – bárhol – látott brutális jelenetektől, a világban jelenvaló bestiális kegyetlenség gyomorforgató példáitól. Amikor nyugdíjas lett, terápiás célból költözött a távoli óceániai szigetre, ahol persze, nem ismer senkit sem. S mivel nem beszéli a helybéliek nyelvét, bonyolultabb kommunikációra esélye sincs. Magányossága csak egy lakatlan földdarabon lehetne teljesebb.

Ez az elszigeteltség és a vázlatosan ábrázolt, a bennünk élő klisékre (hullámzó óceán, homokos part, pálmafa, rajta majom, stb.) remekül rájátszó hely fikciója szintén a főhős belső „tájait” teszi hangsúlyossá. Ugyanez vonatkozik a cselekményben gyakori – Károlyi Csaba és Láng Zsolt beszélgetésében (Látó, 2026. január) okkal kiemelt – utazásokra is: Torjait nem a felfedezés, a kaland izgalma inspirálja, nem ismeretelméleti szempontok mozgatják. A nyugtalanság, a menekülés vágya vezérli újabb s újabb helyekre – ez pedig gyökeresen más motívum, mint ami a klasszikus utaztató regények szereplőit aktivizálja. (Amikor aztán úgy érzi, otthonra lelt, élete véget is ér.)

A főhős társtalansága ráadásul fatálisnak tűnik, mivel a regény világában nincs semmiféle tágabb közösség – még az intimszféra kapcsolatai is rendkívül esetlegesek. Az én természeti és társadalmi lényként egyaránt magára hagyatott. Az erőszak fenyegetéseivel tehát itt a totális egyedüllétre kárhoztatott individuum szembesül, aki mögött nem áll semmilyen védelmező, netán ellenállásra ösztönző kollektivitás. Ebben a közegben az érzékenyebb lélek számára garantált a szorongás – és a bénultság. Aktivitás csak a gondolatok vagy érzelmek övezetében lehetséges.

Az édenkerti harmóniát idéző környezetben Torjai – egy időre megszabadulva félelmeitől – „végre élni akart, és felkészülni a halálra”. „Nem volt semmilyen különösebb célja, csak lenni akart. Naponta felkelni, kávézni, aztán fürödni, sétálni, úszni...(...) Csendben és nyugodtan eltölteni tizenhat-tizennyolc órát, mindaddig amíg bele nem un, aztán valamikor meghalni”. Torjainak azonban hamarosan rá kell döbbennie: a gondtalan élet és a könnyű halál reménye itt is illúziónak bizonyul. Az emberi könyörtelenség példáit nem lehet feledni. S miként fokozatosan tudatosul benne: nem is szabad.

Egy fatális baleset, az ezzel járó gyötrelmek katartikus hatására azonban a sorsához fűződő viszonya gyökeresen átalakul. Mindinkább úgy véli, hogy kényszerképzetei a fegyveres emberek rémtetteiről nem annyira betegség-szimptómák, hanem inkább figyelmeztetések, az emlékezés erkölcsi követelményének tanújelei. Az emberséghez elengedhetetlen empátia bizonyságai. (Torjai egyébként „civilben” pszichológus, esetében az együttérzés szakmai követelmény.) E metamorfózis nyomán gondolhatja, hogy „az az élet, amelyet leélt, mégsem volt annyira értelmetlen és hiábavaló, mint amilyennek sokszor gondolta és érezte”. Kevés? Igen, de a mű szociokulturális közegében e passzív rezisztencia mindenképp hitelesnek számító emberi reakció. Más kérdés, egy ilyen világot mennyiben érzünk életidegennek.

A baleset traumája megváltoztatja az önnön mulandóságához való viszonyát is. Amitől korábban rettegett, s amire görcsösen próbált valamiképp felkészülni, most sztoikus nyugalommal fogadja. Elrendezi azt a keveset, ami még rajta múlik, aztán mintegy átadja magát a közelítő Semminek.

Ha Torjai eszmélkedésének szellemi hátterét keressük, akkor – miként ezt kritikájában Jánossy Lajos is említette (Litera, 2025. november 19. ) – kézenfekvően (olykor talán túl nyilvánvalóan) utalhatunk a halál jegyében való lét (Sein zum Tode) heideggeri egzisztencializmusára, esetleg az irányzat más változataira. Innen közelíthetünk a regény végső üzenetéhez: épp az egyén ontológiai kiszolgáltatottságának tudata teszi igazán elviselhetetlenné azt, hogy emberek időről időre társadalmilag is alávetettekké válnak. Természeti és társadalmi lényként is szenvedniük kell. Megváltás pedig – itt – aligha van.

Infó: Barnás Ferenc: Most és halála óráján. Jelenkor, 2025.