Kotormán Ábel műveit nézve elsőre a múzeumokban látott klasszikus görög és római szobrok ugranak be, de az alkotó, ha finoman is, gondoskodik arról, hogy jelezze, a művei bizony napjainkról szólnak. Ilyen például a nemrég, a köveskáli Káli Art-Parkban bemutatott, Bucifej című alkotása, melyet noha egy ökölvívót ábrázoló ókori szobor inspirált, az valójában egy mai biztonsági őrt ábrázol. Ábel másrészt fontosnak tartja, hogy a tanítványai és a nagyközönség is megszeresse a képzőművészetet, ezért a Népszigeten, az újpesti hajójavító területén, ahol huszonkét társának és magának a műterme van, már második alkalommal szerveztek kulturális eseményt, ezúttal Népsziget Kultfeszt címen, ahol bárki szabadon megnézhette a műveiket, és még koncerteket, performanszokat és fényfestést is.
– A hajójavítóban hét-nyolc év alatt egy működő művészközösség állt össze, melyben nemcsak a saját céljainkra koncentrálunk, hanem közösen akarjuk megmutatni, hogy milyen értékeket teremtünk. A csapatunkban számos befutott szobrász van, a teljesség igénye nélkül Kecső Kristóf, Szaka Vivien, Péli Barna, Éles Lóránt és Berkes Csilla.
Fontos tartjuk, hogy az emberek belelássanak az alkotói folyamatunkba, a művészet pedig ne egy piedesztálra emelt, megközelíthetetlen komplexum legyen. Ezért szívesen vesszük, ha megnéznek minket, ha kérdeznek tőlünk, és mi szívesen válaszolunk is.
Persze minden magaskulturális alkotásnak vannak olyan szintjei, melyeket sok esetben sokéves gyakorlattal lehet értelmezni, akárcsak egy zeneművet, de hiszek abban, hogy nyitott szemmel egy alkotást bárki élvezni tud, és ez a szobrászat esetében sincs másként – véli Ábel.
Szoborba önteni a mozgást
– A szobrászattal korán találkoztam, mivel édesapám, nagybátyáim és több családtagom is szobrász, úgyhogy én ebben a világban cseperedtem fel, de sose szántak erre a szakmára. A születésemkor az édesapám a Képzőművészeti Főiskolára járt, így én ott nevelkedtem az epreskerti műtermében, majd a Villányi Mesteriskolában. De igazán a középiskola volt meghatározó számomra, ahol már szobrászatot tanultam, és mivel jól éreztem magam a közegben, ezért a felvételi idején egyértelmű volt, hogy ezt a szakmát választom.
Az egyetemen arra törekedett, hogy a klasszikus szobrászat alapjait elsajátítsa, majd észrevette magán, hogy egyre inkább érdekli az emberi alak és a mozdulatainak finomsága, amin keresztül átadhatja az adott alany érzéseit, gondolatait.
– Amikor a műteremben a szobrász egy modell után dolgozik, akkor semmiképp sem másolni kell azt, hanem tanulmányozni, értelmezni a látványt, és ezután szoborba önteni. Idővel elkezdett érdekelni, hogy ha egy embernek ismerjük a hangját, a mozgását és a viselkedését, azt hogyan lehet átadni egy műben, vagyis egy viszonylag merev tárgyban rögzíteni úgy, hogy valamit ezekből a jellemzőkből megmutassunk – mondja művész. Éppen ezért nem is azt élvezte, amikor az alany statikusan állt előtte a műteremben, hanem amikor lelépett az állványról, és nyújtózkodni kezdett. Egyszer pedig az ihlette meg, amikor édesanyja a konyhában az asztalra támaszkodott, és ez a mozdulat annyira megfogta őt, hogy pár nappal később megcsinálta kisplasztikában.
Laza pózokat keresve
A diploma után is ezeket a laza pózokat kereste, például megmintázott egy alvó nőt, aki egy a velencei Szent Márk teret ábrázoló szőnyegen nyúlt el – a művet a Műcsarnok egy kiállításán mutatták be. Hatott rá emellett az antikvitás, az ókori Mediterráneum szobrászata, amikor a mesterek a hétköznapi életből ellesett könnyed mozdulatokat bravúros technikával ábrázolták.
– 2012-ben Olaszországban jártam tanulmányúton, és nagy hatással volt rám, amikor élőben láttam A pihenő ökölvívó című ókori görög bronzszobrot a Római Nemzeti Múzeumban. Ez a mű olyannyira naturalisztikus, hogy a testén színesfémekből meg vannak csinálva a sebek is, melyekből csordogál a vér, miközben az alak rendkívül fájdalmas arcot vág, és a kesztyűje is élethű. Látszik, hogy nem a klasszikus görög eszmény győzedelmes alakját mutatja, hanem egy csodálatos fizikumú embert, aki valószínűleg elvesztett egy mérkőzést. Nekem van egy olyan érzésem, hogy mivel ez a mű a hellenizmusban készült, mely a három nagy görög művészeti korszakból az utolsó, ezért az alak erre a leszállóágban lévő kultúrára is reflektál, melyben már nemcsak a dicsőséget és a győzelmet jelenítik meg, hanem megmutatják a hétköznapi dolgokat is, mint a fájdalom, a szenvedés – mondja Ábel.
A szobor annyira megfogta, hogy ez inspirálta a diplomamunkáját is, ezért később már célzottan azért utazott Rómába, hogy rendes fényképezőgéppel csak ezt a szobrot körbefotózza, és minden oldalról vázlatot készítsen róla.
– Alaposan górcső alá vettem, a szoborról anatómiai tanulmányokat készítettem, minden egyes izmát megvizsgáltam, majd az alakot megmintáztam magamnak kicsiben – mondja Ábel. Idővel nagy méretben is elkészítette, de nem egy szakállas görög ökölvívót ábrázolt, hanem egy kigyúrt, de megfáradt biztonsági őrt, aki egy bárszéken ül. – A művemet Bucifejnek neveztem el, és az lényegében egy mai átirata az eredeti görög szobornak, miközben utal azokra a biztonsági őrökre, akik már egy ideje a szakmában vannak – mondja Ábel, akit továbbra is érdekel az emberi test átalakulása, egy ideje például az foglalkoztatja, hogy az egyén a testépítés során hogyan formálja át a fizikumát.
– A konditerembe járva és esetenként bizonyos tömegnövelő szereket fogyasztva az embereken újabb izomtömegek jelennek meg, amelyektől a testeknek teljesen új formája lesz. A jövőben szeretnék ilyen témájú szobrokat is készíteni, mert ez egy abszolút XX. és XXI. századi téma.
Ilyen nem volt korábban, az ember ilyet nem művelt magával, és ez engem nagyon izgat.
A művészet az élet része
Ábel az alkotás mellett oktat is, a Kisképzőben adja át a tudást a diákoknak.
– Elsősorban a szakmai alapokat tanítom meg nekik, vagyis az anyagismeretet és a technikai tudást, és ha jól haladnak a dolgok, akkor a művészet szeretetére is felhívom a figyelmet, de nem a művészképzés az első számú cél. Hanem az, hogy négy év alatt magabiztos kézügyességet és látásmódot kapjanak a fiatalok, hogy az utolsó esztendő végén akár egyetemre, a szobrász szakra is felvételizhessenek. A képzés viszont egy életre szóló szellemi muníciót ad az anyaghoz és a szerszámokhoz való viszony tekintetében – mondja Ábel.
Az a tapasztalata, hogy élményalapú oktatást kell művelni, mert az új generációt nem lehet régi, iskolás módszerekkel tanítani, hogy reggel nyolctól délig csak feladatokat csináljon, megállás nélkül mintázzon, másoljon.
– Én úgy vélem, hogy munka közben lehet beszélgetni, viccelődni, mert jó hangulatot kell teremteni – mondja Ábel, aki szerint olyan miliőt kell kialakítani az osztályteremben, hogy a gyerekek érezzék, a művészet az élet része. Ennek kapcsán pedig határozott véleménye van:
– A művészet állatira fontos. Az nagy probléma, ha valakinek az életéből hiányzik a művészet, és a mindennapjait csak a funkcionális dolgok, mint az evés, ivás, alvás és a munka határozzák meg, mert nem az a kérdés, hogy van-e művészet nélkül élet, merthogy van, csak az rendkívül szürke és kiüresedett tud lenni, úgy, hogy az ember észre sem veszi.
Ezért fel kell ismerni, hogy a művészet az életünk része, és nem áll távol attól. Van, aki a művészetet egy távoli, érinthetetlen és élettől idegen dolognak gondolja el, miközben valójában pont arról van szó, hogy ha egy műalkotás, egy film vagy egy zene jó, az pont azért működik, mert az életből táplálkozik, és arra reflektál. Vagy ne adj’ isten, valós problémákra, életből vett problémákra próbál valamilyen módon válaszokat vagy támpontokat adni. És egészen meglepő módon tudja ezt tenni. Akár csak azzal, hogy megmutat valamit. Vagy felzaklat, elgondolkodtat. Ha a művészet jól van tálalva, abban semmi nincs, ami az élettől idegen lenne, sőt esetenként még több is annál.
